Somogyi Hírlap, 2012. február (23. évfolyam, 27-51. szám)
2012-02-09 / 34. szám
14 2012. FEBRUÁR 9., CSÜTÖRTÖK MEGYEI KORKÉP politika a parketten Az újságíró kiszámolta: a hat kaposvári vigalom alatt a táncolok ahányat léptek, egy ember ugyanannyit lépve éppen Berlinig mehetne el FEJEZETEK A BÁLTÖRTÉNELEMBŐL Az 1800-as évek Kaposvárén nagy divat lett a bál, ez az egyszerre merev és oldott, feszélyezett és fesztelen, de mindig személyes, mindig közvetlen emberi kapcsolatokra épülő szórakozási, ismerkedési, politizálási lehetőség. asztalról című, 1913-ban megjelent könyvében. A történet szerint több száz táncos jelent meg a kaposvári Korona vendéglőben (ott, ahol most a Kapós Szálló áll), ami már azért is figyelemre méltó, mert a városka egész lakossága csak néhány ezer lélek lehetett. Az előkelő bálokat, hanem a bálozók sem a diktatúrákat. A főispán mindenesetre elkérte a vigalomra a Marcaliban állomásozó ulánusezred zenekarát, amely az akkor népszerűnek aligha nevezhető császári himnusszal, a Gotterhaltéval szórakoztatta a kaposvári fiatalságot. Ez olyan muzsika volt, amelyet csak állva leheA kardpárbaj másnap ment végbe a kaposvári Koronában, amelynek bejárata előtt persze jókora tömeg leste a csetepaté kimenetelét. Nem sokáig kellett várakozniuk: Kund Jenő hamarosan összeszabdalt három ulánus- tisztet, mire a párbajt beszüntették. A tisztek nem tudták, hogy Kund úr ső eset, hogy Kaposvár közönsége „ily tömegesen, nyilvános helyen s szívélyesen" találkozott az uralkodó katonaságával. A jó viszonyon az sem változtatott, hogy a tisztek többnyire mégis augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján rendezték meg báljaikat Kaposváron. Nagy Zoltán A bál párbajozásra és kibékülésre, hírek továbbadására és begyűjtésére egyaránt alkalmat adó társadalmi esemény volt. „Egy barátunk kiszámította, hogy a hat kaposvári vigalom alatt a táncolok ahányat léptek, egy ember ugyanany- nyit lépve éppen Berlinig mehetne el. Tessék csak utánaszámítani!”- biztatta olvasóit a Somogy című hetilap 1871 márciusában. Bevalljuk, nem számoltunk utána, de az bizonyos, hogy táncban és táncosban nem volt hiány a 19. századi Somogybán. A lapok szinte ontották a vigalmi tudósításokat, az újságírók egymással versengve elemezték a táncrendet, és magasztalták a hölgyek toalettjét. (S jaj volt annak a tudósítónak, aki kifelejtett valamit - vagy valakit...) Ma már szinte el sem tudjuk képzelni, milyen nagy szerepet játszott akkortájt Kaposvár és egész Magyarország társadalmi, kulturális, sőt politikai életében a társasági együttlétnek az a formája, amit egyszerűen úgy nevezünk: bál. Az első bálokat valószínűleg a francia és a burgundiai udvarban rendezték még a középkor alkonyán (a magyar „bál” kifejezés egyébként az olasz táncolni szóból származik), s a 17. századtól váltak egyre népszerűbbé. A magyar reformkorban az adott különös jelentőséget nekik, hogy a népies jellegű táncok, így a palotás és a csárdás révén a nemzeti célokért folyó mozgalom eszközévé - nem is hatástalan eszközévé - váltak. A diktatúra azonban nem kedveli a bálokat. Persze a bálokat is rendezik, „igazgatják”, de azért a táncvigalmak soha nem az önkényuralmat jelképezik. Sokkal inkább a társadalom ön- szerveződő képességét, életerejét és életkedvét bizonyítják - a táncolóknak is, a hatalomnak is. A szabadságharc vereségét követő Bach-korszak természetesen Somogybán sem kedvezett a vigalmaknak. Sem hangulat és hajlandóság, sem lehetőség nem volt ilyesmire. Viszont 1860-ban, amikor átmenetileg enyhült a Habsburg-abszolutiz- mus szorítása, és amikor országszerte tüntetőén magyaros szellemű társasági összejövetelek fejezték ki a soha fel nem adott nemzeti törekvéseket, Kaposváron is megrendezték az úgynevezett Kazinczy-bált. Erről szól az az anekdota, amelyet Gruber János tett népszerűvé Morzsák a negyvenéves A politika és a bálozás tehát mindig érdekes kapcsolatban volt egymással mifelénk. Egy 1866. február 10- én rendezett fővárosi bálon például Jankovich László somogyi főispán felesége, Tallián Róza asz- szony mutathatta be a társaságnak Ferenczy Idát, Erzsébet királyné (helyesebben akkor még „csak” császárné) felolvasónőjét. Nagy kitüntetésnek számított ez akkoriban, ami kétségkívül politikai gesztust is jelentett. Az 1867-es kiegyezés után persze másik világ kezdődött. Szabadabb lett az élet, alkotmányos alapon működött a kormány és a parlament, jog- biztonság volt, nem a Kund Jenőhöz hasonló bátor somogyi ifjak találékonyságán és vívótudásán múlott a vármegye becsülete. A bálok azonban továbbra is hozzátartoztak a politikai élethez, hiszen a társadalmi érintkezés személyes és talán semmi mással nem pótolható formáját jelentették. A nagy vármegyei tisztújítások kora volt ez (Somogybán hatévenként került sor rájuk), s a jó állásokért meg a közéleti befolyásért folytatott harc a társadalom jelentős részét megmozgatta. A táncmulatságok arra is alkalmat kínáltak, hogy elsimítsák a választási küzdelmek során kiéleződött személyes és elvi ellentéteket. 1877. december 31-én Roboz István kaposvári lapszerkesztő volt az, aki a haragosok számára „kibékülési estélyt” rendezett a Korona fogadó nagytermében. „Szívesen látott vendégek lesznek azok is - buzdított a részvételre a szerkesztő -, kik nem haragusz- nak, mert ezek a legjobb békebírák. A szép hölgykoszorú pedig éppen nem maradhat el, mert az ő jelenlétében örökös béke és öröm honol...” Babócsay János fogadós óriás farsangi fánkokat készített erre a nem mindennapi alkalomra, s az egyikbe egy jókora körmöci aranyat is belesütött. Annak a vendégnek kellett az első „kibékítési áldomást” mondani, aki véletlenül az aranyos fánkot kapta. Aki pedig mégsem humoros tószttal rukkolt elő, attól a belépti díj ötszörösét szedték be - a szegény iskolás gyermekek javára. A nagy megyebálok szertartásosságát olykor humoros ötletekkel oldotta a kaposvári rendezőség. 1875-ben például „a házasság rokkantjainak” vigalmára is sort kerítettek a megyeházban: ekkor a rendezők egy-egy díszes selyempapucsot viseltek jelvény gyanánt... Ha nem is olyan fényesek, mint a budapesti Operabál, de Kaposváron és megyénk többi településén is megadják a módját a farsangolásnak, a 4 csillagos szállodáktól az óvodákig hölgyek magyaros főkötőben, a szivárvány minden színében pompázó, prémmel szegélyezett mentékben ropták, hajfonataikat nemzetiszínű csokrok díszítették. Igen nagy hatást keltett a bál, annyi bizonyos. Amikor az önkényuralom új erőre kapott, Mérey Károly főispán mindjárt meg is rendezte a saját megyeházi vigalmát, hogy némileg tompítsa a Kazin- czy-bál "társadalmi következményeit", tehát azt az élményt, amit a kaposvári polgároknak jelentett. Mégsem úgy sült el minden, ahogy eltervezte - hiszen nemcsak a diktatúrák nem szeretik a tett végighallgatni: az ulánusok tisztjei hangos szóval figyelmeztették is erre a láthatóan „figyelmetlen” ifjakat. Ott volt azonban a vendégek közt Kund Jenő, a megye legkiválóbb vadásza, lovasa és táncosa, aki kisütötte, hogy miképpen vághatna vissza a tiszteknek. Kund úr előbb angyali türelemmel kivárta, amíg az éhes ulánusok elé letették a vacsorát, aztán nyájasan felállásra biztatta a tiszt urakat, majd a cigányzenekarral ő is elhúzatta a Gotterhaltét - egyvégtében háromszor... Még azon melegében hatan hívták ki párbajra az ezred nevében. nemcsak a legjobb vadász, lovas és táncos volt Somogybán, hanem a legjobb vívó is... Civilek és katonák később azonban jól megfértek egymással Kaposváron. A híres „rosseb”-bakák 44-es ezredét, amelynek egyik zászlóalja éppen ekkor, 1860-ban került a városba, a kaposváriak hamarosan a sajátjuknak kezdték tekinteni. A kölcsönös rokon- szenv kinyilvánítására szintén egy táncvigalom teremtett alkalmat: a Cserben 1868. augusztus 20-án rendezett Szent István-napi mulatság. A jelenlevők szerint 1848 óta ez volt az elKaposváron nem élt püspök, de még gróf sem. A dzsentrik fittyet hánytak az értelmiségre A BÁLOK KAPOSVÁRI NÉPSZERŰSÉGÉHEZ hozzájárulhatott a kiegyezés utáni város demokratikus légköre, bár a középrétegek itt sem voltak egységesek. „Bizonyos kasztrendszer dívott városunkban. Az értelmiség kevesellte a kereskedőt és iparost, neki pedig fittyet hányt az akkor virágjában levő dzsentri. "A középosztályra itt is jellemző úri viselkedés tehát sajátosan keveredett a demokratikus magatartásformákkal, valamint a város történetében mélyen gyökeredző kuruc mentalitással. Kaposvár olyan város volt akkoriban, ahol se püspök, se herceg, se gróf nem élt, polgárai előtt tehát nem lebegett egy elérhetetlen társadalmi példakép. Nem úgy, mint például Veszprémben vagy Keszthelyen. (Bernáth Aurélt és Gruber Jánost idéztük.) Egy régi táncrend 1878-ból, amely a Casinó-bálra csalogatta az embereket
