Somogyi Hírlap, 2011. december (22. évfolyam, 281-306. szám)

2011-12-24 / 301. szám

2 MEGYEI KORKÉP 2011. DECEMBER 24., SZOMBAT A rosseb-bakákat Illyés is megsiratta kaposvári karácsonyok A Munkás Testedző Egyesület intézőbizottságának titkára Nagy Imre lett Ilyenkor, az év végén meg- lassúdik a világ, de szapo­rábban rajzanak az emlé­kek. Körénk gyűlnek a ré­gi karácsonyok - vannak köztük békességesek és háborúsak, csendesek és könnyesek -, mi pedig ösz- szeseprünk néhány régen lehullott emlék-tűlevelet... Nagy Zoltán 1899 karácsonyának első nap­ján iktatták be hivatalába a fia­tal kaposvári református gyüle­kezet első lelkipásztorát: Csertán Mártont. A presbitéri­um nagyszabású ünnepséget tervezett, de Csertán, az addigi „missziói lelkész”, akit két hó­nappal azelőtt hívtak meg erre a szolgálatra, tiltakozott az egyház pénztárát túlterhelő pompa el­len. Azt mondta, hogy ő „a sze­mélyi kultusznak ellensége”, mert az nem kálvinista szokás. A huszadik század némely idő­szakában bizony elkélt volna ez a puritanizmus... Csertán Már­ton kaposvári református lel­kész 1938-ban vonult nyugalom­ba, s három évre rá, 75 éves ko­rában hunyt el Fonyódon. 2002 óta a kaposvári Béla király utcá­ban működő református idősott­hon az ő nevét viseli. De térjünk vissza a századelő békés ünnepeihez! 1906 kará­csonya előtt „A haza kis polgára­inak" ajánlott főtéri polgári fiúis­kolában nyílt meg Rippl-Rónai József jótékony célú képkiállítá­sa. Ugyanaznap nyitották meg a Kaposvári Korcsolyázó Egylet új jégpályáján emelt pavilont is. 1909. december 25-én a János (a későbbi Dózsa György) utcában kezdte meg működését Kapos­vár első olyan épülete, amelyet kifejezetten mozi céljára emel­tek: az Apolló Színház. A boldognak mondott - és Ka­posvárt valóban a fejlődés útjára állító - békeidőket azonban egy csapásra szétrobbantotta az első világháború, amelyből a somo­gyi fiúk és különösen a 44-es gyalogezred katonái alaposan kivették a részüket. A harcok­ban minden korábbinál vére­sebb hírnévre tettek szert a „rosseb”-bakák, ahogyan az utánpótlását Somogy és Tolna megyéből szerző 44. számú gya­logezred katonáit nevezték. Ily­lyés Gyula is megemlé­kezett róla, hogy már a‘ világégés kezdetén „négy hónap alatt négy­szer semmisült meg s négyszer támadt fel új­ra” a kaposi ezred. Az Apolló Színház megnyitása után ponto­san öt évvel már a front­ra indult Kaposvárról a híres 44-es ezred 8. me­netszázada. 1914. de­cember 25-én délelőtt a Nagyboldogasszony- templom előtt imádkoz­tak a bakák, s onnan a Fő és a János utcán át zeneszó mellett, lobogó zászlókkal vonult a szá­zad az állomásra. Min­den puskacső végére fenyőágat kötöttek, a vasúti kocsikat is gallyakkal és fagyönggyel díszí­tették. A katonavonat másnap ért Ausztriába, s 27-én lépte át a Monarchia és Németország ha­tárát. Miután a németek jó ebéd­del vendégelték meg a századot, délután háromkor megérkeztek a szászországi Kamenzbe, ahol Frigyes Vilmos trónörökös fele­sége fogadta őket. A szép porosz főhercegnő cigarettát és fekete­kávét osztott a somogyi fiúknak, kezet szorított a kaposvári pa­rancsnokkal, s „mindenről nyá­jasan érdeklődött”. A magyar ba­kák nemzeti kokárdákat adtak emlékül a német trónörökös­nének, aki néhány méteren át versenyt futott az induló vonat­tal, majd megilletődve tekintett az énekelve távolodó harcosok után. A kaposvári 44-esek me­netszázada december 28-án ért az orosz frontra. A szenvtelen hadtörténeti összefoglalók szerint az első vi­lágháború éveiben a szerb fron­ton egyszer, az orosz arcvona­lon összesen tizenegyszer kel­lett teljes létszámra feltölteni a magyar hadtörténetben páratla­nul nagy veszteségeket szenve­dett csapattestet... Aztán véget ért a háború, de legalább elhall­gattak a fegyverek - vagy leg­alábbis úgy hitték a somogyi székváros polgárai. A re­mény, hogy a háború- / bán született 1918-as év ^ békében é r Sok somogyi világháborús katona a fronton láthatott életében utoljára karácsonyfát véget Kaposváron, a december 12-ére virradó éjjel foszlott széj­jel. Ezen a kétszeresen is sötét éjszakán történt, hogy részeg katonák a hozzájuk csatlakozó civil csőcselékkel együtt kifosz­tották a várost: feltörték és fel­gyújtották az üzleteket, s több magánlakást is kiraboltak. Reg­gelre a füstös, kormos, lőpor- szagú belváros csatatérhez ha­sonlított. A rend helyreál­lítására egy matrózkülö­nítményt indítottak útnak a fővárosból, de kis híján a szerbek is bevonultak Kapos­várra, szintén a béketeremtés jelszavával... Ezért 1918. decem­II. világháborús emlékmű Kaposszentjakabon (Horváth Béres János alketása, 2006) bér 24-én elmaradt Kaposváron az éjféli mise. Aztán nyugodtabb karácso­nyok sorjáztak a vörös-, majd a fehérterrort átvészelő Kaposvá­ron. 1919-ben karácsony előtt nyitotta meg Piatsek Gyula gyógyszerész a Fő utcai Igazság gyógyszertárat, a város ötödik patikáját. 1921-ben karácsony másnapján tartotta ala­kuló közgyűlését a Széchenyi té­ren álló Széche­nyi kávéházban a Ka­posvári Munkás Testedző Egyesü­let. (Az intézőbi­zottság titkárává Nagy Imrét, a későbbi minisz­terelnököt vá­lasztották meg.) 1929-ben a Ber­zsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Tár­saság rende­zett karácsonyi vásárt, a Somssich Pál Gimnázium énekkarának félórás műso­ra pedig 1940. december 26- án hangzott el a Magyar Rádió­ban. Az újabb háború ár­nyai azonban már neki- gyürkőztek, hogy elho­mályosítsák a gyertyák egyre bátortalanabb ra­gyogását. 1942 karácso­nyán 315 hadigondozot­tat fogadott a Kaposvári Rákóczi Atlétikai Club, a Széchenyi Társaskör, a Turul Asztaltársaság és a Kaposvári Segédhiva­tali Tisztviselők Szövet­sége... Bő három hete állt már szovjet megszál­lás alatt Kaposvár, ami­kor - 1944 karácsonyán - az újabb német táma­dás miatt a szovjet ható­ságok elrendelték a me­gyeszékhely kiürítését. Ezt az intézkedést ugyan rövid idő múlva visszavonták, de szá­mos somogyi helységben végre kellett hajtani a kiürítési paran­csot. A megyét átszelő front megmerevedése miatt utasította erre a szovjet parancsnokság a magyar hatóságokat. Somogy vármegye alispánja 1944. de­cember 26-án adta ki rendeletét a frontvonalba eső falvak kiürí­tésére. Az alispán a kitelepítette- ket befogadó községek kötelessé­geiről is intézkedett: kérlelhetet­len megtorlást helyezett kilátás­ba azok ellen, akik a szerencsét­len menekülők nyomorúságát önző érdekből kihasználnák. A kiürítést Kaposvárról szervez­ték, de végrehajtása a polgári hírközlés és a közlekedés szét­esése miatt nem volt könnyű fel­adat Ekkoriban valószínűleg a Nagyatádi járás szenvedett a leg­többet, hiszen huszonöt községe közül húszat ürítettek ki. A lako­sok legtöbbje csak jóval a had­műveletek befejezése után jöhe­tett vissza a kényszerűen elha­gyott somogyi községekbe; a Csurgói és a Barcsi járás telepü­lései az utolsók között, 1945 má­jusában kerültek sorra. A somogyi alispán 1944 kará­csonyán kibocsátott körrendele­téből: „Az orosz katonai parancs­nokság a mai napon elrendelte a község teljes kiürítését, ami azt jelenti, hogy egyetlen élő ember és állat sem maradhat a község­ben. A kiürítésnek a mai napot követő három nap alatt kell meg­történnie úgy, hogy december 30-án reggelre a kiürítés be­fejezést nyerjen. ...Amíg a visszatelepülésre nézve rendelkezést nem adnak ki, éle­tével játszik mindenki, ki a visz- szaköltözést megkísérli... Amit a lakosság nem visz magával, azt zavartalanul eláshatja vagy el­rejtheti tetszése szerint... Figyel­meztetek mindenkit, hogy Ka­posvár város bejáratait orosz ka­tonai őrség zárja el, ide beköltöz­ni nem lehet, de még a Kaposvá­ron keresztülvezető útszakaszon sem szabad a kiürítésnek történ­nie, csupán a Kaposmérőtől Juta felé vezető tüskevári elágazásig.” A kaposvári katonák többsége azonban nem itt élte át a legke­ményebb időket. A kaposvári 10. gyaloghadosztály 1944 augusz­tusától kezdve harcolva hátrált a magyar fővárosig. Előbb az Északkeleti-Kárpátokban vetet­ték be, majd a szorongatott hely­zetbe került 3. hadsereg támoga­tására a Duna-Tisza közére irá­nyították. Bár októberben Kis­kunhalasnál sikeres ellentáma­dást hajtottak végre a szovjet csapatok ellen, a somogyi kato­nákat hamarosan Budapestig szorította vissza az ellenség. A kaposvári egységeknek 1944 végén hatalmas erejű szov­jet és román támadással kellett szembenézniük, amely egyre nagyobb veszteségeket okozott nekik. A karácsony sem hozott enyhülést. Pest védelmi vonalá­nak északkeleti részén, Csömör és Fót között a Vörös Hadsereg folyamatos nyomás alatt tartotta a 10. hadosztály állásait. Decem­ber 25-én a pesti hídfő teljes hosszában elkezdődött a szovjet támadás, másnap a Fót és Pécel közt védekező 10. gyaloghadosz­tály vonalaiba helyenként több száz méter mélységben törtek be a szovjet és a román páncélosegységek. A T-34-esek lerohanták a gyenge védőárko­kat, és hátulról vették tűz alá a magyar állásokat... A hadosztály még harcképes honvédéi végigküzdötték Buda­pest ostromát. A Budát védő utolsó kaposváriak 1945. febru­ár 12-én estek szovjet fogságba. 1945 decemberében, mikor már újra hallgattak a fegyve­rek, éppen karácsony előtt indí­tott napilapot Kaposváron a Független Kisgazdapárt. Az egypárti diktatúra kiépítésének időszakában, 1950-ben aztán ezt a lapot is megszüntették. Az újság címe ez volt: Somogyi Hírlap. VAS ANDRÁS ÍRÁSA Gulyásleves „Tudod, karácsonykor az ember mindig hisz egy kissé a csodá­ban, nemcsak te és én, hanem az egész világ, az emberiség, amint mondják, hiszen ezért van az ünnep, mert nem lehet a csoda nélkül élni." márai Sándor „Nem vagyunk az ajándékozás szokása ellen, ha a vásárolt vagy készített ajándék valóban kifejezi azt a szeretetet, amit egymásnak átnyújtani szeretnénk, és nem az egész év során elspórolt szeretet helyett adjuk.” simon András „Érdekes, hogy milyen varázsa van a karácsonynak. Egyetlen ünnepnek sincs olyan varázsa, és mennyire tartja magát. Az embert ugyanúgy elbűvöli, mint, mondjuk, nyolcszáz évvel ez­előtt.” LADISLAV FUKS „A karácsony a gyermekeké. Mi, felnőttek az újévet ünnepeljük.” AGATHA CHRISTIE Senki sem tudta, mikor került a kőasztalra az első adag gulyásle­ves. Csak az lett feltűnő, hogy ke­véssel dél előtt egyre többen sétál­nak a nagypark felé. Kezdetben csak barázdált arcú, véreres sze­mű hajléktalanok, aztán egyre több kopott ruhás idős ember igyekezett szégyenlősen a Kos­suth utcai házak fala mellé hú­zódva a fák közé. De feltűntek családok is, babakocsit toló anyu­kák, kisgyerekek kezét markoló fásult asszonyok, akik idegesen próbálták visszarángatni a szür­keségbe előre-előreszaladgáló, időnként boldogan kurjongató nagyobb gyerkőcöket. Eleinte mindenki sietett, ám hamar kiderült, mindegy, mikor érkeznek, a levesből valahogyan mindig mindenkinek jutott. Ma­radni viszont sohasem maradt. Ahogy a kenyérből sem. Pedig néhányan gondoltak rá, legköze­lebb már tényleg hoznak éthor­dót, vagy kislábast, legyen esté­re is valami kis öröm. Odahaza még jobban esett volna a leves, hiszen terített asztalnál a kony­hában leülni, s a gőzölgő tányér fölé hajolni mégis más - olyan távoli, megfakult, szép emléket idéz... Mások egyszerűen csak repetára vágytak, mert tényleg jó volt a gulyás, sok zöldséggel, krumplival, a tetején gyöngyöző zsírfoltokkal, tele szép nagy koc­ka húsokkal. Akadt persze né­hány elégedetlenkedő is, akik szerint lehetett volna csípősebb, de ők is csak csendben, maguk elé dünnyögték, nehogy meg­hallja a... Hogy kicsoda, senki sem tud­ta. Pedig sokan köszönték, evés után szép hangosan, aztán kör- bepislantottak reakcióra várva, ám sohasem érkezett válasz, a jótevő kiléte ismeretlen maradt. Az elején egy gennyes szemű hajléktalan ugyan állította, látott egy magas, szakállas alakot, aki gondterhelt arccal, borús tekin­tettel mászkált a levesezők kö­zött, ám mindenki csak legyin­tett a borgőzös hevülettel előa­dott történetre, aztán pedig már annyian lettek delente, hogy arc­talan, személytelen masszává sokasodott a tömeg. Melynek lét­száma napról napra nőtt, az em­berek vitték a hírt a napi ingyen­levesről, így jöttek is mindenfé­lék mindenfelől. Alig telt el két hét, rendre feltűnt egy ájtatosko- dó öltönyös, aki magát alapítvá­nyi képviselőnek mondva neki­állt rendezkedni, sorokba terelni a kőasztalok körül várakozókat, különféle ügynökök is megjelen­tek, hogy akcióikkal kábítsák az embereket, s persze politikusok is odamerészkedtek, ám a leve­sezők demagóg szövegeik he­lyett a tányérjaikra koncentrál­tak. Velük tehát nem volt gond, átnézett rajtuk a tömeg, ám egy­szer csak feltűnt egy aktatáskás az önkormányzattól, egy másik az adóhatóságtól, egy harmadik az egészségügyi szolgálattól, pa­pírokat lobogtattak, engedélyek után érdeklődtek fontoskodó arccal, jegyzeteltek sokatmondó torokköszörüléssel, mintát vet­tek a levesből - az adóellenőr be is kanalazott egy jó tányérnyit -, aztán közölték, ez így nem me­het tovább, rendnek kell lennie, végül a különböző hatósági en­gedélyek beszerzéséig betiltot­ták a levesezést. Hamarjában meg is jelent vagy tucatnyi köz- területes, szalagokat húztak ki, s nekiálltak leszerelni a padokat és az asztalokat. Az emberek még zúgolódtak valamelyest, aztán beletörődtek a megváltozhatatlanba, s szép lassan szétszéledtek. A legto­vább egy magas, szakállas férfi maradt, tekintete eleinte értet­lenséget sugárzott, aztán össze­szűkült a szeme, ökölbe szorult a keze, arcát az égre emelte, s dühösen nagyon kiáltott. Belere­megtek a falak, a házak, az ut­cák, a domboldalak, de még a messzi hegyek is. Akik hallot­ták, megesküdtek rá, olyan volt, mint a mennydörgés...

Next

/
Oldalképek
Tartalom