Somogyi Hírlap, 2011. november (22. évfolyam, 256-280. szám)

2011-11-27 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 46. szám

2011. NOVEMBER 27., VASÁRNAP

SZTORI

5

Nagyon szeretlek, de nem bírom tovább

devizahitelesek Bajba jutott adósok tucatjai vetettek véget életüknek, sokan kérnek segítséget

Éva 51 évesen ugrott ki lakása ablakán, Sándor 57 évesen lépett át a 3. emeleti korláton. Rajtuk kívül többtucatnyi devizahiteles, adós látta az elmúlt hónapokban egyetlen megoldásként az öngyilkosságot. Érdekvédők szerint a december elsejétől érvényes kilakoltatási moratórium sem jelent garanciát a zaklatásokkal, fenyegetettséggel szemben.

Kun J. Viktória

„Nagyon szeretlek, ne haragudj, de nem bírom már ezt az igazságtalanságot!” - ezt a búcsú SMS-t még elküldte a lányának, majd kiugrott az ablakon. Épp, amikor a két rendőr és a végrehajtó belépett a lakás ajtaján. Nekik még intett az 51 éves asszony, majd levetette magát. Niki érezte, hogy nagy a baj és rohant édesanyjához, de hiába. Már csak a letakart holttestet találta házuk előtt. Hogy mi történt? Miért gondolta Stiaszni Éva, hogy nincs kiút és nincs más megoldás? Alaphangon 5,5 milliós hitel, többmilliós közüzemi tartozás és különböző díjhátralékok - így festett a metróvezetőként dolgozó asszony anyagi helyzete azon a végzetes napon. De az irdatlan tartozásokról egészen addig állítólag ő maga sem tudott. Legalábbis édesanyja szerint.

„Sejtettük, hogy pénzügyi gondjai vannak, állandó pénzzavarban volt, de ha kérdeztük, mindig elütötte azzal, hogy a lakásmaffia karmaiba került, de már a bíróságon van az ügy, hamarosan rendeződik minden. Aztán a halála előtti nap csörgött a telefonom, egy férfi volt, aki állítólag megvette Évi lakását. Kért, hogy próbáljam meg a lányomat rávenni, hogy rendezzék ezt az ügyet. Azonnal hívtam a lányom, aki elhűlten csak annyit kérdezett: Anyukám, én erről miért nem tudok? Aztán azonnal az élettársát hívta, aki megint elmismásolta a dolgot, hogy ez hülyeség és majd hívja az ügyvédjüket” - meséli Stiaszni Gézáné, Éva anyukája. Aztán otthon az élettárs állítólag kinyitotta a szekrényajtót, ahonKilakoltatás. Sokan képtelenek kiutat találni a hitelezési zsákutcából. Képünk illusztráció, nem a riport szereplőit ábrázolja.

nan zúdultak ki a bontaüan levelek, értesítők és felszólítások: „Hogy legyen fogalmad róla, miért van itt a végrehajtó!” - mondta állítólag a férfi. „Kiderült, hogy egyetlen részletet sem törlesztettek, értesítést sem vettek át, az élettárs hiába mondta Évinek, hogy bízza rá, majd elintézi, nem csinált semmit. Csak ült otthon, szedegette ki a csekkeket

a postaládából és tette el, kibontatlanul. Most megkaptam minden papírt, iratot - folytatja az anya. Kiderült, hogy lányáék egy magánszemélytől kaptak egy 4,8 milliós kölcsönt, aminek törlesztésére felvettek egy 5,5 milliós svájcifrank-hitelt. Ebből mindössze 25 ezer forint került a számlájukra, az összes többi a hitelezőhöz.”

Attól kezdve csak kisebb kölcsönöket vett fel a lánya, ráadásul kimondottan jól keresett és alig-alig költött magára. Már 30 éve dolgozott a BKV-nál, jól megbecsült munkatárs volt, folyamatosan kapta az elismeréseket. „Sejthettem volna - mondja most az anyja -, hogy baj van, amikor az 50. születésnapjára kapott 50 ezer forintnak kicsit sem örült.”

Az adósságspirál végül mindent elvitt, még a temetési költségekre sem maradt, azt is a saját spórolt pénzéből fizeti ki a 71 éves édesanya, aki most unokájáért aggódik. „Épp tegnap tárgyaltam a végrehajtóval, még több mint hárommilliónyi tartozást kellene lerendeznem, közüzemi számlák, díjhátralékok. Van egy telkünk, arra most ráterhelték,

Bármit, csak ne kerüljek utcára

lénárt Mariann, a Banki Hitelkárosultak Egyesületének elnöke szerint egyáltalán nem általános az öngyilkossági gondolat, s aki nem dugja a homokba a fejét, mer segítséget kérni, találnak neki megoldást. „A miniszterelnök úr megígérte, hogy senkit sem hagy az utcán. Várjuk a megoldásokat, de addig is, aki hozzánk jön, annak szinte

mindig tudunk megoldást találni. Most egy 81 éves bácsi állapodott meg a lakása új tulajdonosával, hogy bérleti díj fejében maradhat. Egy két kisgyerekkel csődbe jutott vállalkozónak pedig a megoldást keressük, neki lakottan árverezték el 20 millióért a 40 milliós értékű házát. Ő bármire hajlandó, hogy ne kerüljenek az utcára” - mondja az elnök.

de hát így eladni sem lehet. Közben féltem az unokámat, aki nagyon rossz állapotban van, most egy ismerőse fogadta be, mi meg intézzük, hogy a mi önkormányzati lakásunkba lehessen bejelentve” - mondja a nagymama, aki mindenért lánya élettársát okolja, akinek azóta nyoma, veszett.

Nem Éva volt az egyetlen, akit a kilátástalan helyzet végzetes lépésre késztetett. Tíz napja egy budapesti, harmadik kerületi férfi ugrott ki a lakásából, amikor megjelentek a végrehajtók. Az 57 éves ember szörnyethalt, a kiérkező mentők már nem segíthettek rajta. Nem bírta végignézni, hogyan dől össze eddig felépített élete. A férfit napok óta keresték a végrehajtók, aznap a lakásban volt, de nem volt hajlandó ajtót nyitni. Végül erőszakkal próbáltak bejutni a lakásba. Amint sikerült kinyitni az ajtót, az első belépő ember meglátta Sándort, aki két kézzel kapaszkodott az erkély korlátjába. Hátranézett, és amint észrevette, hogy bejutottak a lakásába, egyszerűen átfordult a korláton. Egyedül élt, már évekkel ezelőtt elvált feleségétől, állítólag nem látszott rajta, senki sem sejtette, hogy végzetes tervet ötlött volna ki.

Az érdekvédők több tucat hasonló esetről tudnak, valameny- nyien végrehajtás közben dobták el az életüket. Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum szóvivője szerint hozzájuk rendszeresen jelentkeznek a végsőkig elkeseredett emberek, akik nem látnak más kiutat az adósságspirálból.

„Az utóbbi hetekben nagyon felgyorsultak az események, naponta több tucat bajba jutott keres meg minket, sokan nyíltan vállalják is: nem tudnak másra gondolni, csak hogy befejezik az életüket. Lelki tanácsadásra nem vagyunk felkészülve, emberileg próbálunk segíteni. Csakhogy a hatóság emberei, a végrehajtók semmit sem tesznek meg, hogy elkerüljék ezeket a helyzeteket, a megfélemlítéssel és durva eszközökkel lépnek föl a lelkileg amúgy is nagyon labilis emberekkel szemben, már az élethez való jog kerül veszélybe” - mondja Simó Endre, aki szerint a téli moratórium sem jelent semmilyen garanciát arra, hogy ezalatt a zaklatások, fenyegetőzések ne folytatódnának.

MiszterD. Alkohol és a telefonos zaklatás

RADOS

VIRÁG

d. alkoholbeteg volt. A kórházban ismerkedtem vele össze, ő az addiktológián feküdt, én a pszichiátrián, ahol a bipoláris zavarommal kezeltek. D. józan állapotban remek prózát írt, már volt neki belőle egy jókora köteg. Keserűen emlegette alkoholizmusát, és hogy ezúttal megfogadta: soha többé. Helyeseltem, és a magam laikus módján bátorítottam őt: gondoljon bele, neki elég lemondania a piálásról, hogy meggyógyuljon, velem ellentétben, aki, ha a fejem tetejére állok is, beteg maradok. Számot cseréltünk.

d. hónapokkal a beszélgetéseink után csörgetett meg először. A telefonban kásás, akadozó hangot hallottam - rá kellett ébrednem, D. hullarészeg. Nem tartozók azok közé, akik elítélik az italozókat. Úgy gondolom, a szenvedélybetegség ugyanúgy betegség, mint bármelyik más, és kezelésre szorul, az ebben szenvedőnek tehát nem előítéletekre, hanem segítségre van szüksége. De szakszerű segítségre. Közöltem hát D.-vel, amíg részegen hívogat, rám ne számítson.

SOKÁIG nem hallottam felőle, majd fél év múlva megint felhívott. Megint részegen, és én megint letettem. Azóta évente egyszer-kétszer rám csörög, de én, ahogy meglátom a kijelzőn

a nevét, kinyomom a mobi- lomat.

körülbelül egy hónapja ismét telefonált. Férjemet kértem meg, rázza le az ittas állapotban alkalmatlankodó D.-t. D. azonban mondott valamit, amire férjem azt válaszolta, hogy köszönjük. „Na, mi volt?” - kérdeztem kíváncsian. „Csak gratulálni akart a könyvedhez.” LELKIFURDALÁSOM támadt.

Olyan régen nem tudok semmit D.-ről! Talán jó útra tért, miközben én látatlanban úgy tartom őt számon, mintha még mindig alkoholbeteg volna? Lehet, valóban csak a jókívánságait akarta kifejezni a regényhez, amelynek témájáról, a betegségem történetéről annak idején sokat meséltem neki.

A héten alkalom nyűt rá, hogy jóvátegyem a baklövést, a meg- csördülő telefon monitorján ugyanis újra D. nevét láttam. Felvettem. A háttérből viszont gyanús zajok hallatszottak: emberzsivaj, széktologatás, csörömpölés. Mint egy kocsmában. „biztos megijedt, hogy felvetted - kommentálta férjem az esetet. - Eddig az elérhetetlen nő voltál neki, akit hiába ostromol, és akiről kedvére ábrándozhat. Erre most mit hall? Téged, ahogy elérhető lettél. Elveszítetted a varázsodat.” ki tudja? Azért remélem, egyszer valóban érdemes lesz felvenni D. telefonját. Drukkolok neki, hogy meggyógyuljon, és akkor talán ő is ír egy könyvet, amihez én gratulálhatok neki.

Szimbolikus lépés Szimbolikára fogékony olvasóink nyilván már értik, hogy a Kínában őshonos panda a kép tanúsága szerint lekungfuzza Amerikát, vagyis Kína van felül, a leminősített „fejlett világ" pedig alul. Persze a pandát szeretjük, ahogyan Kínát is, legalábbis ha éppen bajban lévő kis országok megmentése remélhető tőle. Máskor kommunista diktatúra, de - mint a Kung Fu Pandából tudjuk - az ilyen lomha és kihalástól fenyegetett óriások jól jönnek, ha tombolni kezd a börtönéből szabadult zsarnok. Na, ezt fejtsék meg a szimbolikára fogékony olvasók!