Somogyi Hírlap, 2010. december (21. évfolyam, 279-304. szám)
2010-12-27 / 300. szám
4 MEGYEI KÖRKÉP SOMOGYI HÍRLAP - 2010. DECEMBER 27., HÉTFŐ A sztárhorgász nem válik meg a fejétől rekord Kovács Gábor nemcsak a tóparton, hanem a konyhában is otthonosan érzi magát- Mi a Kovács-féle halászlé titka?- Az olvasóknak szívesen elárulom: a rengeteg hagyma és a több fajta hal. Lehetőség szerint pontyot, kárászt, keszeget használok. Miután megfőtt a hal, húsdarálóval ledarálom, s a sűrű pépbe pontyszeleteket adagolok.- Jól hangzik.- Dicséretből nincs hiány... Örömmel tölt el, ha mindenki jó étvággyal fogyasztja az ünnepi menüt.- Családos, két gyermekük van. Öröklődik a horgászfüg- gó'ség?- Sajnos nem. Két lányunk van, de a horgászat nem csavarta el a fejüket. Más beállítottságú mindkét lány, ők nem üldögélnek a tóparton télen-nyáron, fagyban, hőségben. Hatéves koromtól horgászom, édesapámmal kezdtem pecázni. Életem első hala egy keszeg volt.- Ami egy életre megpecsételte a sorsát.- Ezt a szenvedélyt nem lehet kiverni belőlem. Jó levegő, szép táj, csend, nyugalom - ezt automatikusan átéli a tóparton a horgász. Ha pedig a kapásjelzőt megrántja a hal, akkor egekbe szökik az adrenalin....- Újabb csúcsdöntés, szuper felszerelés, külföldi túra: mit kérne, ha a horgászok jótündére teljesítené a kívánságát?- Nem rossz a sorrend. Talán a távoli vizeken próbálnék szerencsét. Boldogan harcsáznék a Pó-folyón vagy Kazahsztánban.- Kedvenc hobbijára ilyenkor is áldoz némi időt és pénzt.- Horgot, zsinórt cserélek, ellenőrzőm az orsókat. A babra munkát is szeretem, a szenvedélyemről van szó. Kovács Gábor 1973-ban született Kaposváron. Családjával hosszú ideig Balatonszentgyörgyön élt, ott végezte el a helyi általános iskolát. Tizennyolc éve autószerelőként végzett Fonyódon. Jelenleg hivatásos gépkocsivezető. IS Családos, két leányuk van. ^ Kovács Gábor és a rekorder harcsa. A kaposvári horgász karácsony előtt kapta meg a preparált halfejet. A 113 kilós harcsát idén fogta ki Nincs az a pénz, amiért megválnék a fejemtől - bizonygatja Kovács Gábor. A kaposvári rekorder az ország legnagyobb harcsafejére gondol, amelyet élelmes gyűjtők már szerettek volna megkaparintani. Harsányi Miklós A 37 éves sztárhorgász szenvedélye a hal és a főzés. Öt féléből főzi az ünnepi halászlevet. Húsz liternyi finomság rotyog a fazékban, a karácsonyi lakoma fénypontja hosszú ideje a nevéhez fűződik.- Sütött-főzött az ünnepekre?- Az igazi bevetés szenteste előtt két nappal kezdődik, akkor viszont teljes erőbedobással dolgozom. Szeretek főzőcskézni, bár az igazat megvallva nem az én pályám a konyha - magyarázta Kovács Gábor.- Nyilván izgalmasabb terep a tópart.- Az maga a földi paradicsom. 2010. örökre az agyamba vésődik, a májusi harcsafogás olyan emlék, amelyet soha, senki nem tud elvenni tőlem. Hatalmas élmény volt, amihez óriási mázlira volt szükség. Még a sokat látott barátaim is elszörnyülködtek, amikor megpillantották a harcsát. Nem gondolták, hogy a Töröcskében ekkora hal úszkál.- Egy rántással berobbant az élvonalba. Mikor tudatosult önben, hogy országos rekordot állított fel?- Csak a fogás másnapján, amikor megmértük a harcsát. 230 centi hosszú volt és 113 kilót nyomott a hal. Titkos vágyam vált valóra. Tizenöt éve szinte csak harcsára horgászom, reménykedtem, hogy előbb-utóbb sikerül...- A türelem szép erény.- A horgászatban feltétlenül. Siker és kudarc váltogatja egymást a horgászatban. Velem is sokszor megesett, hogy órákon át ücsörögtem a tóparton anélkül, hogy akárcsak egyszer is megmozdult volna a kapásjelző.- A mérlegelés után sem csillapodtak az izgalmak...- Alighogy felröppent a hír, máris sok hozzászólást kaptam az interneten. Rengeteg érdekes jelzést olvastam, szerintem több volt a negatív vélemény, mint a dicséret.- Osztották rendesen?- Szerintem beindult az I-fak- tor vagyis az irigység szólt jó néhány fórumozóból. Nem fogtam fel: miért kell porig alázni azt, aki sikert ért el? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy emiatt nem aludtam az éjszaka. Pár napig foglalkoztatott az ügy, aztán túltettem magam az egészen. Később már csak a családom és a barátaim bújták a hozzászólásokat. Nem szóltak semmit, jobbnak látták, hogy nem beszélnek a hántásról.- Összecsaptak a feje fölött a hullámok?- Nem, ám férfiasán bevallom: rosszul esett a névtelen gyaláz- kodás.- Ismert arc lett. Úgy tűnt, hogy készpénzre válthatja a sikert.- Egy nemzetközileg ismert horgászcég állítólag azt akarta, hogy én legyek a reklámarca. Végül nem jött össze a megállapodás; ki tudja, lehet, hogy épp a negatív visszhang miatt táncoltak el az üzlettől.- A dicsőség viszont örök. Még a karácsonyi ajándéka is a harcsához kapcsolódik.- Valóban, a preparált fejet épp a napokban kaptam meg. Súlyos ajándék. Fülig ért a szám amikor megláttam a hal fejét. Aztán alaposan megizzasztott, amikor kézbe vettem... Nem tévedés: eredetileg 28 kilós volt a feje.- Amit most egy garázsban őrizget.- Valószínűleg még ott marad egy darabig. Nem biztos, hogy a család örülne, ha egy ekkora fej nézne le a lakásfalról.- Mennyiért válna meg a harcsától?- Nincs az a pénz... Ez az én kalandom volt, amit a barátommal együtt éltünk át. Korántsem biztos, hogy más értékelni tudná az emléket.- Gondolom, a karácsonyi halászlé alapanyagáról is időben gondoskodott.- Utoljára talán két hete lógattam. A Töröcskei-tóra járok horgászni, megfogtam a karácsonyi fogast. Egy-két kilós példányok akadtak horogra.- Fogja vagy eszi is a halat?- Nálam nyerő étel a hal. Mindent visz a süllő, az elkészítéskor amúgy mellőzöm a hókuszpókuszt. A paprikás lisztben kisütött hal a legfinomabb falat. VAS ANDRAS TARCAJA Sarokba szorítva A tesóm az utolsó percig tagadta, olyan hihetően állította, hogy esélyem sincs rá, hogy tényleg elhittem. Meglehetősen letörten vártam a gyertyagyújtást, tudtam, ha most nem jött össze, legalább egy év, mire ismét esélyem lesz rá, hiszen nem mindennap rohangált ki az ember Bécsbe, vagy Grazba, de legalább Oberwartba, ahol a csóró burgenlandi kisváros Billá- ja és Quelle áruháza maga volt a Kánaán a Skála-Coophoz, jobb esetben a pécsi Konzum választékához szokott somogyiaknak. Anyámék azon az őszön egészen a Mariahilferig jutottak, s mivel a kórházi buszos túra résztvevőinek többségével ellentétben kihagyták a Kapós partjáról szintén nagyjából űrutazásnyi kalandnak tűnő pornómozit, azaz spóroltak néhány száz schillinget, volt rá remény, hogy technikailag utolérjem a nővérem. Aki egy három évvel korábbi bécsi egynapos hozadékaként ezüstszínű Philips rádiósmagnóval villoghatott a szokásos évzáró házibuliján. Méghozzá olyan zenékkel, melyeket nem Gálvölgyi János vagy Takács Mari konferált fel hétfő délutánonként kettőtől ötig, hanem igazi osztrák és német dídzsék dumáltak bele a felvételekbe, lévén a CsodaPhilipsnek nyugati URH-ja is volt - sőt, egy darabig, míg apa tévészerelő ismerőse meg nem buherálta, csak a Lajtától nyugatra fogható adókat lehetett rajta hallgatni. Szóval bokáig lelombozva ballagtam haza nagyanyámtól, ahol bő fél óra alatt letudtuk a szokásos karácsonyi háromszög - unokatesómék, nagyszülő, család - második állomását, ettünk néhány falatot a dohos mákból eszkábált bejgliből, aztán nagy- családilag irány hozzánk, ahol apám besurrant a nagyszobába, feltette a Csendes éjt, meggyújtotta a gyertyákat és a csü- lagszórókat, majd csengetett a kiscsengővel. Ilyenkor mindig csak néhány másodperce volt, hogy kislisszoljon a konyhába, két unokatesóm ugyanis már nyomakodott volna befelé, ha nagynénémék nem sodródnak eléjük, hogy legalább egy pillanatra megakasszák a rohanást. A karácsonyfa a sarokban állt a tévé mellett egy kisasztalon, alatta az ajándékok, de a pislákoló fényben még csak sejteni sem lehetett, mik sorakoznak alatta, közelebb pedig nem illett nyomakodni, hiszen a kicsik mellett nagyanyámé volt az . elsőbbség.- Úgyse’! - súgta még utoljára a tesóm, amikor a lemez a Pásztorokra váltott, aztán egyszer csak anyám apámhoz fordult, Boldog karácsonyt!, mondta, és megcsókolta. Ez volt a jel, az ajándékbontogatás kezdete. Inget kaptam, s hozzá egy szenzációs sárga mellényt, amely kihajtott gallérral, húúúú... És egy technikai legót, bazinagy terepjárót lehetett belőle összerakni, hatsebességes váltóval - a téli szünetben, az utolsó szabadnapjait felélve apám összerakta, milliméter pontossággal kellett egymáshoz illeszteni a fogaskerekeket, rendes kardántengelye volt, féke pofákkal, neki sikerült, még a rügverc is működött, azóta néhányszor megpróbáltam én is, de nem gurult, csak üresben, a sebességeket sohasem vette be, de egyszer sikerülni fog... Kerestem a többit, egyre csaló- dottabban, igaza volt a tesóm- nak, konstatáltam, de nem volt több csomagom. Sajnáltam magam, ahogyan csak egy serdülő tudja, esküszöm, bőgtem is volna, csak hát tizenhárom évesen, cirka száznyolcvanas magassággal, pelyhedző macskabajusszal ritka röhejes látvány lettem volna. S persze nem vettem észre, hogy mindenki engem néz, mármint a szűkebb család, a beavatottak, mert ott volt még egy doboz, nagy masnival, csak éppen kissé betolva a fa mögé, szinte a sarokba tuszkolva-szorítva. Csak amikor már mindenki bontogatott, örült, és köszöngetett, lökött meg vigyorogva - szó szerint cinkosan - apám, azt miért nem nézem meg. És amikor letéptem a papírt, megint rám tört a bőghetnék. Ott volt a kezemben, vajszínű hangfalak, barna kazettarész, mintha lecsatolhatóak lettek volna a hangszórók, ezüst gombok, csak a Record a piros, a Pause - amit persze senki sem ejtett póznak, csak pauzénak, mint ahogy a Kockásból Doctor Justicét sem hívta senki Dáktör Dzsásztisz- nak, hanem lustícénak; ellenpontként a The Final Contdown- nal befutó Europe-ot sok helyen You Rope-ként pingálták a lépcsőházak falára... - dupla olyan széles, mint a többi. És mellé három BASF kazetta, vadonat, nem használt, ezerszer lejátszott és törölt, ami addig jutott, hiszen a monó kis Crown magnó úgy ette a szalagot, mint... Viszont javára írható, simán túlélte, hogy egyszer a dagály is megnyaldosta Ca di Valiéban, ahol a máriai öbölhöz szokott család lent hagyta ebédidőben, nem számolva a partraszálló Adriával... Ez volt az első olyan karácsonyeste, hogy majdnem elmaradt a szokásos-hagyományos gombfocitorna. A család már régen megvacsorált, anyám már le is hordta az asztalt, tudván, másfél óra őrjöngés következik az Aranycsapattal, a Fradival, a Vasassal és a többiekkel, kieséses rendszerben, kettesben, apa és fia, ahogyan akkor már lassan évtizede minden Szenteste. De ekkor csak a kötelesség vitt az asztalhoz, tessék-lássék löködtem a gombokat, mígnem apám kiment a másik szobába, s behozta az egyik kazettáját, tegyem a magnómba. Az enyémbe! Korábban csak a hifiben, maximum a kocsiban lehetett hallgatni őket, mérnöki pontossággal válogatta össze a számokat, tematikus alapon, a kívánság- műsor alatt, no és Poptarisznya magnósoknak szóló tizenöt percében - amikor B. Tóth László megállta, s nem dumálta végig a fél számot - legalább három kazettával ült a torony előtt, s nála gyorsabban senki sem cserélt szalagot a világon, a kollégái is a csodájára jártak, a téli hétvégéken végehossza másolgatta az ismerősöknek a legsikerültebbeket. És ekkor berakhattam az enyémbe, az Aiwába, s annyira boldog voltam, hogy a nagy széles helyett megnyomtam a piros gombot. Csak bő fél perc múlva vettem észre, pánikban kapcsoltam ki, majd amikor a torna végén - szokás szerint az Aranycsapat nyert, azaz nem én... - apám visszament a nagyszobába, mertem csak belehallgatni: Bernie Paul Oh, no, no-ja szakadt meg, a refrén helyén némi pattogás és egy Gól! hallatszott.- Nem baj, majd megtanulod! - hallottam a hátam mögött ugyanazt a hangot, mely a magnóból gólt kiáltott. - Ezt meg majd felvesszük újra. Na, gyere, megmutatom, mit tud ez a masina. Figyeld, van rajta gyárilag nyugati és keleti URH is. Most én vigyorodtam el: kis szar buhera Philips...
