Somogyi Hírlap, 2010. február (21. évfolyam, 26-49. szám)
2010-02-06 / 31. szám
4 MEGYEI KÖRKÉP SOMOGYI HlRLAP - 2010. FEBRUÁR 6., SZOMBAT Újat létrehozni a múlt tapasztalatából a hagyományőrző A Patkányosból a világ tíz legelismertebb együttese közé jutott az ExperiDance Román Sándor a kocsija árát is a táncegyüttesére költötte Román Sándor kevesen mondhatják el magukról, hogy alig túl a negyedik ikszen halhatatlanok lesznek: 43 évvel azután, hogy 1965-ben a szabolcsi Ricsében meglátta a napvilágot, Román Sándor tagja lett a Halhatatlanok Társulatának. Négy hónappal korábban pedig tisztikeresztet vehetett át a nemzeti ünnep alkalmából. Pedig saját bevallása szerint csak a kötelességét teljesíti: megpróbálja átmenteni s a korszellemnek megfelelően modernizálni a hagyományos magyar néptáncot. mellyel hatévesen ismerkedett meg a szülőfalujától fertályórányi sétára fek\v Cigándon. A gyerekcsoporttal bejárta az országot, s olyany- nyira magas szintre került, hogy felvették az Állami Balettintézet néptánc tagozatára. Tizennyolc esztendősen végzett, a Honvéd Együtteshez szerződött, ahol szólistaként, majd tánckarvezető- ként együtt dolgozott Novák „Tata” Ferenccel, a balettmű- vész-rendező Markó Ivánnal, s szerepelt az István, a király királydombi előadásában is. Dolgozott a Budapest Tánc- együttesben és az Állami Népi Együttesben is, aztán, miután 1987-ben az év táncosának választották, kinyílt előtte a nagyvilág: turnézott Európában, Ázsiában, Afrikában, majd egy évig Amerikában koreografált és tanított. A balettintézetben mesterképzésen vett rész balettból és néptáncból, s Ladányi Andreával a népi, a kortárs és a balett-tánc technikáival kísérletezett. Koreográfusként a Nemzeti Színházban és vidé ki teátrumokban, illetve filmekben - többek köztjancsó Miklóssal vagy Bereményi Gézával - dolgozott. tizenhárom éve Szolnokon megalapította a nevét viselő táncszínházát, melyet az ezredfordulón ExperiDance-re keresztelt. Az együttes, melyet mára a világ tíz legjobb együttese között tartanak számon, az elmúlt évtizedben több mint 1200 telt házas előadást tudhat maga mögött. A nyolcvanas években az év táncosának választották, mostanában viszont inkább együttesvezetőként, koreográfusként, a néptánc modernizálójaként tartják számon. Kaposvárra rendezőként érkezett, Leonard Bernstein darabját vitte színre. Vas András- Mikor táncolt utoljára?- A múlt héten - felelte Román Sándor.- Hoppá! Azt hallottam, mostanában már nem szokott.- Az új darabban, a Boldogság 69:09-ben én is játszom. Hat év után léptem ismét színpadra.- Elég hosszú szünet.- Nem volt rá lehetőség. Épí- tettem-vezettem az Experi- Dance-et, koreografáltam - egyszerűen nem fért az időmbe.- Hiányzott?- Alkotó vagyok, öröm kitalál- ni-megtervezni egy új darabot.- Ügyesen kitért...- Táncosként 27 évesen értem a csúcsra. Annak az állapotnak a megtartása nagyjából olyan életvitelt követelt volna, mint egy olimpikoné, semmi mással nem foglalkozhattam volna. Ennek megfelelően már nem mozogtam olyan szépen, mint ahogyan magamtól elvártam volna.- Ennyire maximalista?- Ha az ember nem naponta gyakorol, érződik a technikáján'. Ha csak hetente teszi, a kollégák észreveszik a változást. Ha csak havi szinten, a közönség is...- Megszenvedte a visszatérést?- Sohasem álltam le teljesen, a próbákon mindig táncoltam.- És a színpad?- Segít a rutin... És hát idősebb táncost alakítok.- Talált magának egy szerepet?- Valahogy úgy.- Azért furcsa lehetett.- Hatéves korom óta táncolok, azóta ez tölti ki az életemet.- A fiúk nagyjából akkor lesznek szerelmesek a labdába.- Cigándon is lehetett focizni, kézilabdázni, szertornázni. De azoknak más a lelkülete, a küzdelemről szólnak. A tánc viszont érzület, életforma, közösségi lét.- Tizennégy esztendősen el is kötelezte magát mellette.- Pedig nem volt egyértelmű. Az általános iskola után szóba került, hogy Sárospatakra megyek gimnáziumba, majd tovább a jogi egyetemre. Debrecen is képben volt, mert az építészmérnöki pálya is vonzott.- Egyre messzebb kerülünk a balettintézettől.- Az egyik tanárom javasolta, próbáljam ki magam a felvételin.- Meglepődött?- Inkább a pontszámomon. Akkor éreztem meg, többet tudok az átlagnál. Az improvizációs gyakorlatnál ténylegesen ki is derült. Valami olyat tudtam, ami nem mérhető, csak érezni lehet.- Mint egy jó csatár...- Csak itt akkor is megtapsolnak, ha nem szerzek gólt. A mozdulatsor ugyanis csak a lehetőség, hogy megmutassuk magunkat. Az egyén által képviselt individuum érzéseket vált ki, s ezáltal vezetni tudja a nézőt A tánc mint látvány nyűgözi le.- Akár egy festmény?- Minden érzést ki lehet fejez-, ni vele. Mint a zenével.- A néptánccal is?- Az egyik képessége, hogy egy ősi kultúrát archaizál, mint a hagyományőrzők teszik. Persze kicsit leltárjellege van.- És nem lehet megélni belőle.- A Honvéd Együttes, az Állami Népi Együttes meg tud.- Állami támogatással...- E nélkül senki sem lenne életképes.- Az ExperiDance sem?!- Nagyon szűk a hazai piac, rengeteg művészeti ág képviselője próbál megszólítani egy egyre kisebb réteget. Az állami mecenatúra tart fenn minket is. Persze nem közvetlen anyagi támogatásra kell gondolni.- Valaha önfenntartók lesznek?- Nem hinném. Ez az ország teljesen lebutult, ráadásul nem tudunk piacot venni.- Román Sándorból nem lesz Michael Flatley?- Ő, ha akarja, bármikor megveszi a táncosaimat egy produkcióra. Visszafelé ez elképzelhetetlen. Mások a lehetőségeink. Flatley bárhová megy a világon, az első előadásokra az emigráns írek megveszik a jegyeket.- Elég nagy hendikep.- Ötvenhat után még a magyarok is ilyenek voltak. Az Állami Népi Együttes háromévente járt ki az Államokba, a disszidensek harcoltak a jegyekért... Mi Ázsiát vettük célba. Kínában már ismernek bennünket- Ezért a névválasztás?- Az egy életérzést jelent Az eredeti angol szó, az experience egyik jelentése: a múltban tapasztaltból újat létrehozni.- Külföldön értik a szójátékot?- Mára márkanévvé váltunk!- Az ereded néven, Román Sándor Táncszínházként nehezebb lett volna.- A szakmában ez a trend: az együttes vezetője a névadó.- Akkor miért változtatott?- Mert nem helyezhetem magam egy eszme elé.- Pedig az autóját s kevés híján a lakását is feláldozta érte.- Művészként vakmerő lehet az ember...- Bejött.- Szerencsénk is volt, nem hittük, hogy akkora siker lesz Szolnokon az Ezeregyév, melyet próbaképpen színpadra vittünk.- Egyenes út a csúcsra?- Bárcsak... Éppen feléltük a kocsim árát, amikor megjelent egy vállalkozó, Vona Tibor, aki fantáziát látott a dologban. Kitalálta a struktúrát, azóta is társként a társulat ügyvezetője, mi pedig feljöttünk Pestre. Illetve Csepelre, a Patkányosba.- Bocsánat?- A sportcsarnok vívótermét hívtuk így.- Beszédes...- Elképesztő körülmények voltak, de az önkormányzat segített, átmehettünk egy csapágyraktárba. Majd jött a Városliget, végül az Ajtósi Dürer sor.- Egyre feljebb és feljebb.- Szolnok után sokáig kiábrándítónak tűnt minden.- Ahol az a Schwajda György volt az igazgató, aki most Kaposvárra hívta.- Korábban is jó volt a kapcsolatunk a várossal, komoly tánc- hagyományai vannak.- A West Side Storyra értettem.- Az tényleg Schwajda volt. Sokat dolgoztunk együtt, Szolnokon s a Nemzetiben is.- Hogy fér össze a színház és az együttes?- Nehezen. Sokszor vezetés közben is koreografálok. És persze mindig előre tervezek.- A West Side Story mikor került szóba?- Még a műsorhirdetés előtt.- Saját öüet?- Az igazgatóé.- És magyaros lett?- Inkább experidance-es.- Nocsak! Az nem ugyanaz?- A keretek adottak, sőt, figyeltem rá, hogy minden egyes koreográfiába beemeljek egy eredeti Jeremy Robbinr-elemet. Ráadásul csak színészekkel akartam dolgozni.- Nehéz volt?- A második héten...- Melyik az igazi Román Sándor: aki a hagyományos magyar táncot próbálja megújíta- ni-eladni, vagy aki színészeket instruál a színpadon?- Az előbbi. Csak éppen az „eladni”-t nem üzleti alapon értem. Akkor kint maradtam volna Amerikában. De nem tehettem meg, az ember akaratlanul lesz kultúrlovag. Haza kellett jönnöm - talán, mert tudom, hol lakott itt Vörösmarty Mihály... ízorgia pótolta a hiányzó tavernajelleget Balatonszárszón étlapozó Már a levesekért érdemes volt betérni a vendéglőbe, s még csak utánuk következett az igazi lakoma Megyei gasztronómiai körsétánkban visszatérünk azokba az éttermekbe, amelyekben jót ettünk, vagy ahonnan éhesen távoztunk... Özv. Zimbabwei Kálmánná Bő három évtizede, amikor szegény Kálmánom még köztünk volt, nem telhetett el úgy hónap, hogy ne tértünk volna be kedvenc balatoni éttermébe, a szárszói Véndiófába. A pincérek, amint meglátták, hogy a szürke Moszkvics leparkol a vendéglő előtt, már szeletelték is a rostélyost, tudták, életem párjának az a gyengéje, sok hagymával. Bár a csípős időben nem nagyon akaró- dzott elhagyni a várost, nosztalgiából beiktattunk egy balatoni utat, hogy betermeljünk egy szelet marhát az én drágám emlékére, ám hiába az igyekezet, a Véndiófa ajtaján lakat lógott. Betértünk hát az Anna Tavernába: három éve már jártunk erre, s akkor megállapítottuk, ha ilyen lenne a balatoni átlag, bizonyosan jobban menne a tóparti gasztrobiznisz. A dermesztő mínuszokban szívet melengetőén kedélyes, barátságos pincér fogadott, aki szoba-hőmérsékletű italokat ajánlottjó szívvel. És forró levest. Hamar kiderült, szavatartó a személyzet, hiszen mind az ásványvíz, mind az első fogás az ígért hőfokot képviselte. Ám nem csak emiatt kanalaztuk bőszen. A Jókai-bablé megfelelően fűszerezettnek, füstölt hússal, szalonnával, zöldséggel bőségesen béleltnek bizonyult, s nem kellett csalódnunk a legényfogó levesben sem, melyből szintén nem sajnálták a hozzávalókat. Sőt, máshol nem tapasztalt bonuszként még kelbimbó is került bele - nem a kesernyés- túlfőzött fajtából, bár íze így is kissé kilógott a kompiéból. Nem úgy a levesbetét-burgonyagom- bóc, melynek titkáért szívesen beosontunk volna a konyhába. A második kör érkezése előtt volt időnk körülnézni, s konstatáltuk, meglehetősen eklektikus a hely - csak a tavernajelleget nem bírtuk felfedezni -, olybá tűnt, a berendezést egy csődbe ment elegáns étteremből, egy hagyományos pubból és egy útErtékelés SZEMÉLYZET - ftt* (1-10 pont): Kedélyes, vendégcsalogató KÖRNYEZET ^ (1-10 pont): Semmi tavernajelleg (1-20 pont): 19 í11^* Kalapot kézbe! *A korábbi pontszám széli parasztcsárdából válogatták össze, s próbálták valahogyan elrendezni. Lehet, a kevesebb ez esetben többet érne... Nagyjából eddig jutottunk, amikor megérkezett ismét szolgálatkészen barátságos pincérünk. Már az étel látványa is sokat ígért, az első falatok után pedig a gyomor és az agy is csatlakozott a lelkendező szemhez. A Gömböchegyi flekken két óriási szelet húst takart, melyet sült - e helyütt lyoninak nevezett - hág. mával hintettek meg bőséggel - de úgy ám, hogy még Kálmánom is elismerően biccentett volna rá. Hozzá steakburgonyát adtak, persze a házi fajtából, s az egész egy furfangos, még véletlenül sem tolakodó, cseppet karamellizált, balzsamecetes mártással öntetett nyakon. Nem hittük, hogy mindezt überelni lehet, de kacifántos nevű másik választásunknak sikerült átvinnie az egekbe emelt lécet. A mozzarellával csőben sült karaj pármai sonkával, pirított csiperkével és friss paradicsommal - huh... - valami elképesztően kellemes összhatást jelentett, s az ötlet, hogy köretként rántott cukkinit kínáltak hozzá, önmagában kalapemelést érdemelt. Pihegve kértük a számlát, melyen nem kellett elborzadnunk, majd az autóban megállapítottuk, minő szerencse, hogy eredeti úti célunk zárva volt..
