Somogyi Hírlap, 2010. február (21. évfolyam, 26-49. szám)

2010-02-25 / 47. szám

12 MÚLTIDÉZŐ SOMOGYI HÍRLAP - 2010. FEBRUÁR 25., CSÜTÖRTÖI Ahonnét még a sóhaj sem ér haza... a hadak útján Egy póttartalékos naplója Hirschfeldék kaposvári rum- és likőrgyárától a Don-kanyarig .wo»0'° ulpPiPijll SzOMI L&Oac ii.0f.tA.2Te w>] pöLfftVl 4 VOüPlft^V Garázs mélyéről került elő a napló: az egykori Rákóczi-fut- ballista Horváth József, alias Dodri leírásában végigkövethe­tő a kaposvári póttartalékosok útja a Don-kanyarig, majd a me­nekülés a pokolból. Vas András A század egészen este tizenegyig nem kapott parancsot a visszavonulás­ra. Csak akkor riadóztattak, ami­kor a falu felett már „Sztálin-gyer- tyák világították meg az eget”.- Mínusz 32 fok napközben, te­le volt az országút emberekkel - folytatta január 17-én a hajdani Rákóczi-focista. - Minél inkább nyugat felé haladunk, annál több az elhagyott kocsi: kifogyott a benzin. Aztán már nemcsak kocsik, de mind több felszere­lést is látni az út mentén - ez az országút a magyar hadsereg pusztulásának jelképe... A tisztek szinte megállás nélkül hajtották tovább az embereket, csak egy cél vezérelte őket, minél messzebb kerülni az előretörő szovjet csapatok­tól. Hiú ábránd volt. A szovjet légierő többször is megtámadta a Volokonovka felé visszavonuló menetoszlopot. Másnap hófúvás tette elviselhetet­lenné a mínusz 28 fokos napközbeni hőmérsékletet. A század szétszéledt, Horváth Józsefék csak tízen maradtak együtt, s egy lovaskocsival próbálnak nyugat felé vergődni - estére értek be Volokonovkába, megtalálták a század maradékát, de azonnal indulniuk kel­lett tovább. Akkora volt a hó, hogy fo­galmuk sem volt, az úton, a mezőn vagy az Oszkol folyó jegén vonulnak, végül késő estéré beértek Bibikovára, ahonnét egy nap pihenő után, s enyhü­lő időben, alig mínusz húsz fokban mentek tovább az Oszkol-völgy félmé­teres havában. Itt botlottak bele moson­magyaróvári katonákba, akik elmondá­suk szerint napok óta gyalogoltak pa­rancs, tisztek, ellátmány és fegyverek nélkül - „akadt olyan, akin még zub­bony sem volt” -, s akik esküdöztek, ha az eredeti irányba mennek tovább, a szovjet sítalpas egységek karjaiba fut­nak. Ennek ellenére az eredeti irányba folytatták útjukat, s Ninovkán át meg­érkeztek Novij Oszkolba. Itt végre mű­ködött magyar városparancsnokság, újra beosztották a katonákat, tiszteket vezényeltek a csoportok mellé.- Sorakozót rendeltek el - folytatja. - Egy tüzér őrnagy szónokolt, s kiadta parancsba, nekünk kell megvédenünk a várost. Puskával és kézigránáttal, mert más nincsen. Csak éppen nem volt elég puska sem, a visszavonulók ugyanis eldobálták fegyvereiket, ne­künk pedig korábban sem adtak. Per­sze a legtöbb egység, hogy élelmet ka­pott, már szivárgott is el a városból. Én belógtam a tábori pos­ta épületébe, hátha ta­lálok valamit, amit otthonról küldtek. Te­le volt élelemmel: sza­lonna, sütemény, tész­ta, de még szőlő is akadt, valamint ciga­retta százas csomagokban. Amennyit csak tudtam, összecsomagoltam, aztán szétosztottam a század tagjai között. Éppen falatoztunk, amikor hatalmas robbanás hallatszott. Az oroszok felrob­bantották a vonatokat. Azokon volt az élelem, a fegyverek és a téli ruházat... A tisztek visszavonulót rendeltek el, a kaposváriak Ninovkán keresztül me­nekültek a mínusz 35 fokban.- Nagyon fáztam, s majdnem felül­tem egy kocsira, hogy aludjak, de nem lehetett, ugyanis megfagytam volna - olvasható a naplóban a január 21-i be­Felső kép: a Rákóczi 1942-43-as csapata, jobbról a negyedik Horváth József Alatta balról: átkelés a Dnyeper jegén 1943 márciusában Alatta jobbról: A tél leghidegebb napján hóból épített sáncok mögül védték az Anna kolhozt Térkép: Bjelgorodtól Csernyigovig Klupjaniban egy családhoz lettek beszállásolva Közel a hazatérés: az ovrucsi úton 1943. április 2Sén Nincs rosszabb az éjjeli menetnél, de mentünk, az életösz* tön vitt bennünket. Minél messzebb, távolabbra... jegyzésnél. - Gyalogoltunk, de közben megfogtuk a kocsi hátulját, s félig alud­tam. Később egymásba karoltunk, s így menet közben minden második katona alhatott. Több mint negyven kilométert ván- szorgott így a menetoszlop, mire beér­tek Mihajlovkába, ahol végre fedél ke­rült a fejük fölé. A kaposvári szakaszt egy háromszobás házba szállásolták be.- A házigazda fele­sége megkérdezte, mennyi idős vagyok - írja Horváth József -, kértem, tippelje meg. Negyvennél idősebb­nek mondott, s na­gyon meglepődött, amikor mondtam, hogy három nap múlva leszek huszon­három... Másnap idegen katonák érkeztek a házba, vagy harmincán, az arca, keze, lába, orra, füle mindnek megfagyott. Tíz napja menekültek, egészen a Don­tól, vagy kétszáz kilométert tettek meg, míg végre magyarokba boüottak. Ők mesélték, hogy a hadsereg megsemmi­sült, aki nem halt meg, nem esett fog­ságba, azok nagyobb része menekülés közben halálra fagyott.- Az egyik azt mondta - olvasható a naplóban hogy a Don a második Mohács. Erre a másik azt felelte, hogy Mohács jobb volt, hiszen aki túlélte a csatát, egy-két napos futás után biztos helyen, otthon volt. Innen viszont a só­haj sem ér haza...- Ma vagyok 23 éves - írja január 25- én Horváth József. - Reggel jött a zász­lósom, s közli, mától a 23. könnyű had­osztályhoz tartozunk, Keserű-csoport (az alezredesről nevezték el) néven a német Cramer-hadtestnek vagyunk alárendelve, az utóvédharcokban kell résztvennünk. És beszélt valami pa­rancsról, hogy ezt a menekülést felkon- colás árán is meg kell szüntetni. Ez volt lány Gusztáv vezérezredes, a 2. magyar hadsereg parancsnokának hírhedt január 24-i hadiparancsa. „A 2. magyar hds. elvesztette becsületét (...) Állásainkból ellenséges túlerő kivethe­tett még akkor is, ha a csapat kötelessé­gét meg tette. Ez nem szégyen. Ez sze­rencsétlenség. De becstelenség az a lelkeveszített fejnélküli gyáva menekü­lés (...), miért most a szövetséges német hds. és az otthon mélységesen megvet bennünket. (...) Innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. (...) Hol az újjászerve­zést végrehajtjuk, ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul. (...) Aki parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább ten­gesse, és nem engedem, hogy szégye­nünket bárki is tovább nagyítsa (...)” - állt a hadiparancsban, mely óriási fel­háborodást váltott ki utóbb. Másnap hajnalban, mínusz 40 fok­ban indult délkeletnek az utóvédnek kijelölt alakulat. Háromnapos, óriási félkört leíró menete­lés után érkeztek meg Bibikovába, ahol meg­tudták, Novij Oszkol az úticéljuk. Ahonnét éppen egy hete indul­tak nyugatnak... S itt derült ki, hogy Novij Oszkolt elfoglalták a szovjetek. Három napot meneteltek hiába. Indulhattak vissza Mihajlovka felé, csakhogy ro­hamtempóban, hiszen nyomukban volt a Vörös Hadsereg.- Megkezdődött a futás, a maratoni futás az életért - olvasható a naplóban. - A század felszerelését eldobálva me­nekült. Mire Mihajlovkába értek, már lán­golt a település, szó sem lehetett pihe­nésről, menni kellett tovább keletre.- Itt értek utol a Novij Oszkolból visz- szavonuló németek - folytatódik a le­A rendet és a vasfe­gyelmet a legkemé­nyebb kézzel, ha kell a helyszínen való fel- koncolással, de helyre kell állítani. írás. - A magyar katonák fel akartak kapaszkodni a teherautókra, de a né metek puskával, gyalogsági ásóval ver­ték vissza őket. Néhány kilométerre arrébb pedig magyar tisztek ütötték sí­botokkal a visszavonulókat. Én is kap­tam jócskán, nem akarták elhinni hogy nem csellengő vagyok, hanem jön az egész századom. Január 30-ra Korocsába ért a menet­oszlop, s egynapos pihenőt rendeltek el a tisztek. Hamar kiderült, ára is van az engedékenységnek, hiszen másnap máris indultak vissza kelet­re. Ez volt a tél leghidegebb napja, mínusz 45 fokban haladtak Dremajlovka felé, az Anna kolhoznál kellett védállást kiépíteni, s két vál­tásban hat napon át őrizni. Alig volt lőszerük, ráadásul olyan hideg volt, hogy kesztyűn keresztül is a puská­hoz fagyott az emberek keze. Sze­rencséjük volt, néhány órával azu­tán, hogy feladták állásaikat, meg­érkezett a Vörös Hadsereg... Az utolsó pillanatban értek Bjelgorodba is: a század percekkel azelőtt haladt át a vasúti hídon, hogy a várost északkelet felől elfoglaló szovjet csapatok odaértek volna.- Borzalmas volt még nézni és hall­gatni is - írta Horváth József. - Égett minden, Sztálin-orgona, harckocsi, géppuskák, lövegek hangja váltogatta egymást. Harc volt ez a javából egy nagy vasúti csomópontért. Letértünk az útról, neki a hómezőnek nyugat felé. Elkerülték az ostromlott Harkovot, s tíznapi gyaloglás után megérkeztek Bahmacsba. Itt vonatra pakolták az ala­kulatot, Nyezsinig utazhattak, aztán is­mét gyaloglás következett: Csemyigov mellett egy falu határában jelölték ki az újabb gyülekezőhelyet. Március har­madikára szemlét rendeltek el.- Díszlépésben kellett elvonulni a pa­rancsnokság előtt - olvasható az ese­ményről -, ám sokan összeestek, ép­pen a tribün előtt, a társaiknak kellett támogatni őket. A sereg nagyobb része bicegett, mások csak bandukoltak. A tiszteket nagyon lehangolta a megma­radt sereg állapota, látták, nem lehet mégegyszer harcba vetni. Hiába min­den parancs, fenyegetés, rendelkezés, a leromlott, használhatatlan ezredma- radványt nem lehet talpra állítani. Megjegyzem, az összeesések, sántiká- lások, rosszullétek előre meg lettek be­szélve... Március 6-án a század továbbindult nyugatnak, négy nap múlva átkeltek a Dnyeperen, majd másnap a Pripety folyón. Néhány napnyi menetelés után maguk mögött hagyták Cserno­bilt, majd március 23-án éjjel megér­keztek Klupjániba. Egy hónapot ma­radt itt a század, s közben terjedt a hír, bármelyik pillanatban indulhat­nak haza.- Közeledett a húsvét - írja Horváth József az indulásunk ideje. Árpilis 25. Mindenki lázban égett, mindenki az otthonra gondolt. Végre beteljesül egy álom: haza, haza, haza. Húsvét reggelén in­dultak Ovrucsba, át­estek a kötelező fer­tőtlenítésen, s 27-én megindult velük a vo­nat Magyarország fe­lé. Zsitomiron, Tarnopolon haladt ke­resztül a szerelvény, mely a hónap utol­só napján, Sátoraljaújhelynél lépett be velük az országba.- Május másodikán érkeztünk Dom­bóvárra - áll a naplóban -, majd harma­dikén hajnali négy órakor begördült a vonat a kaposvári állomásra. Háromhe­tes vesztegzárat rendeltek el, melyet végül tizenhét nap után feloldottak. Huszonkettedikén délután két órakor hivatalosan is leszereltem, s elindul­tam hazafelé, a Magyar utcába... Alig több mint fél év után...

Next

/
Oldalképek
Tartalom