Somogyi Hírlap, 2010. január (21. évfolyam, 1-25. szám)

2010-01-02 / 1. szám

4 SOMOGYI HÍRLAP - 2010. JANUAR 2., SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP Kötelességből örökké telhetetlent a főigazgató Bár titkos álma valóra vált, pozíciójából adódóan sohasem lehet elégedett Leitner Sándor nem akarja szétválasztani magában a tanárt és a művészt Leitner Sándor NEM SOKON MÚLOTT, hogy nemhogy főiskolára, de még gimnáziumba sem járhatott. Órásmester apja betegsége miatt nem tudott belépni a szövetkezetbe, kisiparosként viszont fiát az Egyéb kategó­riába sorolták, ami igencsak rögös utat jelentett az előme­netel szempontjából. Végül aztán mégiscsak olvashatta eredetiben az Aeneist, hiszen a Petőfi-iskola után bekerült a Táncsics Mihály gimnázi­um humán tagozatos, azaz D osztályába. érettségi után a pécsi tanár­képzőre készült, ám előbb át kellett esnie a kötelező honvé­delmen: előfetvételisként a mezőtúri laktanyában sajátí­totta el az alaki rejtelmeit, míg a puskát a túrkevei lőté­ren szokta meg. Néhány éve egy rajtalálkozón ismét a kör­nyéken járt, s nem ismerte meg a rendszerváltás után teljesen leamortizált, szétlo­pott egykori helyőrséget.. a pécsi főiskolás évek alatt kötött életre szóló barátságot Martyn Ferenc festő-szobrász- szal, aki nagyobb hatással volt rá, mint később a képző­művészetifőiskolán csoport- vezető tanára, Balogh Jenő. Jellegzetes fekete kalapját pél­dául tőle vette át NEGYVENEGY ESZTENDEJE, hu­szonhárom évesen rajz-iroda­lom szakos tanárként tért vissza szülővárosába, ahol fél évtizednyi általános iskola következett, hogy aztán 1974- ben máig szólóan elkötelezze magát a tanítóképző, illetve az ezredfordulótól a Kaposvá­ri Egyetem mellett A főisko­lán kétszer is főigazgatónak választották, második megbí­zatása 1997-ben kezdődött - 2009 szeptembere, azaz a művészeti főiskolai kar egye­temi karrá alakulása óta dé­kán. Bár legnagyobb vágya a kar megalakulásával már tel­jesült, máris tovább álmodott: öt éven belül doktori iskolát szeretne a karon. No és egy új, a 21. század minden igé­nyét kielégítő korszerű épüle­tet A következő évtizedben te­hát még lesz dolga... Bár legnagyobb álma, az egyetemi művészeti kar már teljesült, nem változ­tat régi szokásán, s foga­dalommal kezdi az új esz­tendőt. Mint hosszú évti­zedek óta annyiszor. Vas András- Mindig sikerül megtartani őket?- Legalábbis megpróbálom - feleli Leitner Sándor. - Az év során gyakran eszembe jut­nak, s ilyenkor figyelmeztetem magam: Leitner, emlékezz, mit fogadtál!- Az idén mi a cél?- Szeptember óta művészeti kar vagyunk, nem főiskola, a ne­vünkben tehát előreléptünk. A tartalmat is erősíteni kell, még több nemzetközi elismertséget szeretnénk szerezni.- Van ilyen már most is?- Hogyne! A karon dolgozó kollégák közül a szakterületü­kön sokan ismertek, mi több, elismertek: fotóban, díszlet­vagy látványtervezésben. Akad olyan tanárunk, aki jövőre egy opera jelmeztervezője lehet a New York-i Metropolitanben. És akkor a diákokról még nem is beszélek.- Ezek csak általánosságok. Konkrétabb ideák?- Inkább intézményi szinten gondolkodom. Például túl va­gyunk a művészeti karok orszá­gos, párhuzamos akkreditá- cióján, ahol nemcsak maguk­hoz, de egymáshoz is mérik a különböző képzési helyeket. Minden kategóriában a legma­gasabb szintű besorolást kap­tuk, s feltétel nélkül akkreditál­ták a szakjainkat.- Nyugodtan hátradőlhetne, ehelyett inkább telhetetlennek tűnik.- Azt hiszem, így természe­tes. Mint minden vezető, egy főigazgató sem lehet teljesen elégedett.- Főigazgató?! Nem dékán?- Való igaz, egyetemi kar let­tünk, ám én büszke vagyok a ré­gi titulusomra. Ráadásul a szak­mában is így ismertek meg. De nem az elnevezés a fontos, ha­nem a mentalitás. Egy intéz­ményvezető olyan, mint egy edző: mindig maximalista.- Pedig a nagy álma már megvalósult: egyetemi szintű művészeti képzés folyik Ka­posváron.- S a Füredi utcában felnőtt gyerekként ennél többre nem is vágyhatnék. Hiszen mi lehet a legfontosabb egy ember számá­ra, mint a szülővárosában meg­valósítani a legtitkosabb vágyát.- Mióta álmodozott?- Igazából nem is tudom... So­káig csak rejtett gondolatként élt bennem, nem mertem iga­zán hinni benne. Hiszen 97-ben még azért vállaltam el újra a fő­igazgatói jelölést, hogy kihar­coljuk, ne kelljen Pécshez in­tegrálódnunk, hanem létrehoz­zunk egy önálló egyetemet. S bármilyen hihetetlenül hangzik is, de 2002-ben még csak rajz szak létezett. De talán akkor kezdtem igazán hinni a művé­szeti kar megszületésében, ami­kor megalakult a Kaposvári Egyetem. Előtte az jelentette a kihívást, hogy megvalósítsuk Magyarország egyik legjelentő­sebb tanítóképzését.- A művészi véna nem tilta­kozott a rengeteg hivatali el­foglaltsággal járó főigazgató­ság ellen?- Igazából sohasem akartam vezető lenni, még egy tanszék irányítása sem vonzott túlságo­san. Aztán Várkonyi Imre, az ak­kori főigazgató a fejébe vette, hogy vezetőt nevel belőlem. Ha csak rajtam múlik, megeléged­tem volna azzal, hogy festek, s művészeket nevelek.- Ehhez képest...- Ilyen a világ. Vagy az élet A feladatok megtalálják az embert- Ki is lehet térni előlük.- A környezetét nem hagyhat­ja senki cserben. S az egyik fel­adatot követi a másik.- Mókuskerék?- Annak tűnhet, de akkor egy idő után belefásul az ember. Ám ha mindig érti és látja a célt...- A művészi énje nem tiltako­zott a törés ellen?- Rengeteg kompromisszu­mot kellett kötnöm, sok minden­ről le kellett mondanom, illetve mondaniuk, akik a környeze­temben éltek. Fiatalabb korom­ban reggel bementem a főiskolá­ra, este haza a családhoz, aztán éjjel a műterembe. Sokszor on­nan mentem ismét a főiskolára.- És manapság?- Sajnos már nem bírom az éjszakázást... Muszáj komo­lyan venni a koromat, a kapaci­tásomat. Ötletekben persze most sincs hiány, de be kell lát­nom, meghatározott óraszám­ból áll egy nap.- Nem lehet időre művészked- ni?- Áááá...- Pedig a diákjainak ad ilyen feladatot- Öszvérmegoldás. Egy műal­kotás elkészítése szellemi és gyakorlati folyamat. Ezen belül bizonyos szakaszokat lehet időre teljesíteni. Ezzel próbálkozunk néhány éve a Róma-hegyi napo­kon. De egyáltalán nem biztos, hogy az ott készült alapoknak műalkotás lesz a vége. Ezzel szemben egy egyszerű skicc is kerülhet olyan kontextusba, hogy azzá válik. Remélem, a di­ákjaink ilyesfajta munkái in­kább az utóbbi példát erősítik majd. Az első lépések, élmények ugyanis nagyon meghatározók.- Emlékszik a sajátjára?- Egy szénrajzomat lehozta a Somogyi Néplap. S odaírták alá: Leitner Sándor festőművész.- Megelőlegezett bizalom?- Nagyjából teljesült is az egyik legnagyobb álmom!- És az első kiállítás?- A mai MTESZ-székházban, az akkori ifiházban volt. Oda jár­tam szakkörre. Ahová a helyi ví­vócsapatból csábítottak át- Naponta elmegy előtte.- Es eszembe is jut mindig. Az idei kari gólyabált például ugyanabban a teremben tartot­tuk. Szinte láttam a falakon az akkori munkáimat- Mosolyogna rajtuk?- Egy részükön bizonyosan. Persze ettől még az enyémek, az is én vagyok-voltam, szervesen illeszkednek az életembe. Még ha sokkal rosszabbul is rajzol- tam-festettem, mint ma. Teljesen más technikával, látásmóddal. Minden művész bejár egyfajta utat, közben alakul, érik.- így jutott el az in view art­hoz?- Régóta éreztem, azért nem érdemes egyetlen műalkotást sem létrehozni, hogy valaki ha­talmas összeget fizessen ki érte, aztán egy páncélterem mélyére kerüljön. Ilyenkor az ember nem is képes beleélni magát a kelet­kezési folyamatokba, nem kerül közel a képhez, szoborhoz. In­nen jött az ötlet, hogy jobban be kell vonni a látogatókat: 1995 óta foglalkoztat ez a probléma.- Sikerült megoldani?- Művészettörténészekkel, -filozófusokkal kiállításokon ke­resztül figyeltük az embereket, s kiderült, jól érzik magukat a vi­zuális hatásrendszerű misztéri­umokban, felszabadulnak.- Ez már nem csak festészet.- Festészeti effektusokba épí­tett szcenáriumok.- Rátalált az igazi útjára?- Őszintén? Nem tudom... De bizonyos dolgok fontosabbak, hogy egyszerűen láttassuk őket. A társadalom egyre jobban el­idegeníti az embereket, akik fel­oldási lehetőségeket keresnek. S úgy tűnik, ebben jól érzik magu­kat. Nekem ennyi elég.- Nem az a tipikus művészi hozzáállás. Inkább tanáros...- Nem tudom, s nem is aka­rom magamban szétválasztani a kettőt. A tartalmon van a hang­súly, nem a skatulyákon, titulu­sokon. Az a lényeg, hogy az em­ber ne engedje magát eltérítem a céljaitól. Melyek lehetnek ál­mok, de akár újévi fogadalmak is. Ha ez sikerül, értelmes, érté­kes élete lesz... Az új év első napján nem vitték erdőbe a mamit a Fenyvesben étlapoző Globális vendéglátás franciakulccsal, amerikai történetekkel, no meg remek magyar konyhával Megyei gasztronómiai kör­sétánkban visszatérünk azokba az éttermekbe, amelyekben jót ettünk, vagy ahonnan éhesen tá­voztunk... Özv. Zimbabwei Kálmánná Ötödik évadomba léptem hát, a koromról pedig szó továbbra se hagyja el élő ember száját Az új év első napján előbb ekképp pö- röltem a tükörrel picinyt, meg­próbáltam ráncba szedni eke­vesztő barázdáimat, s végül ki­másztam a make-up vödörből. Munkára fól, kaptam hónom alá epekedő pennám, hogy újult erő­vel egyek a somogyi gasztronó­mia hasznára. Kétezer-hat október 7-én hir­dettem hadüzenetet az epém el­len, hogy önfeláldozzam magam a kulináris örömök oltárán. Hány disznó, hány lúd, hány marha van mögöttem, nincs ki összeszámolja. De az igazságot áhítozó éhségem éppoly csilla­píthatatlan, mintha tegnap lett volna, amikor betettem lábam a szentbalázsi Fenyves étterembe. Tényleg tegnap volt, másodjára. Kicsit lehangolót olvastam vissza a korabeli krónikámban. Félve léptem hát be ismét a helyre, ahol aztán percről perc­re kerített hatalmába az újabb és újabb csalódás. Mindegyre kedvező irányba. Pedig a kezdés hűvösre, hogy ne mondjam: zi- mankósra sikerült. A magamfaj­ta füstölgők számára fenntartott télikert ugyanis először csak fáj­dalommentes fagyhalálra lett volna alkalmas. A gázüzemű fű­tőszerkezet is csak percekig bír­ta; sebaj, tapasztalt felszolgá­lónk hatalmas franciakulccsal és egy cserepalackkal olvasztot­ta meg keményedé szívemet. A kabátos bevezetés alkalmat te­remtett az ismerkedésre, embe­rünknek kizárólag mi jelentet­tünk elfoglaltságot. Kiderült, há­zigazdáról van szó, régi vágású, harminc évvel ezelőtt a Kapós­ban szocializálódott vendégsze­rető vendéglátósról. Akinek mind a politikáról, mind a köz­életről volt véleménye, de oly ügyesen középre fókuszáló, hogy (lévén nem ismerte fól, ki lappang a vödör make-up alatt) óvatlan nyilatkozatától tartó fé­Értékelés SZEMÉLYZET (1-10 pont): bírja szóval KÖRNYEZET (1-10 pont): pedáns tisztaság ÉTEL (1-20 pont): 20(I3F január elsején hibátlan volt •A korábbi pontszám lelmem alaptalannak bizonyult. A beszélgetőpartnerünk által el­mondottakból így sem volna il­domos bármit megosztanom e hasábokkal, egy kivétellel. Ez egyrészt belsőépítészeti erény (falra függesztett amerikai katonai elismerések a Fenyves panzió tulajdonosának), más­részt a nép hangja-haragja. A tu­laj szerint a kelet-zselici térség­től szinte mindig csak elvenni tudott az élet, előbb a szomszé­dos motokrosszpályát, később az amerikaiak taszári jelenlétét. Utóbbival 3500 munkahely ment a lecsóba... S ha már lecsó, akkor - új év, új malac - magya­ros szűzérmékkel kezdtük. A le­csó és a pásztorpecsenye ízét kellően kiegyensúlyozó fogás szépen díszítetten érkezett szí­nünk elé. Hibát keresve sem ta­lálunk benne, pedig istenemre, villáról villára csak azt kerestük. A lágy gombás (finoman vargá- nyás) raguval spékelt szarvas­szeletről hasonlóképpen felsőfo­kon tudunk csak szólam (a díszí­tés lehetett volna erdei gyümöl­csökre építve), és a fogások mel­lé készített házi krokett - burgo­nyafánk - szintén üde, friss és ropogós élményt nyújtott. Mon­danom sem kell, a hatalmas, om­lós és ízletes palacsinta túrótöl­teléke is vitt mindent. Minden idők legzimbabweibb mamija ellágyultában is szigort ígér mindazonáltal 2010-re is. 9(6)* Bvr

Next

/
Oldalképek
Tartalom