Somogyi Hírlap, 2009. december (20. évfolyam, 281-305. szám)

2009-12-04 / 284. szám

13 SOMOGYI HÍRLAP - 2009. DECEMBER 4., PÉNTEK MÚLTIDÉ ZŐ Hortobágy Ahogyan Jókai Anna írja: „Beszélni kell. Régi bűnök mai cinkosai nem lehetünk.” A deportálás hatvanadik évfordulójára készülve állította össze emlékiratát a hajdani somogyi rab NEGYVEN ÉVIG HALLGATTAK RÓLA A Hortobágyra történő de­portálások hatvanadik év­fordulójára készülve állítot­ta össze emlékiratát az egykori somogyi rab, a zá­kányfalui Varga Albert. Varga Andrea Rab voltam a Hortobágyon cím­mel írta meg visszaemlékezését pár éve a nyugdíjas Varga Al­bert. Könyve azóta a második ki­adást is megérte, és számos esetben dokumentumként szol­gál. A szerzőt határainkon belül és túl is hívják rendezvényekre, ám egészségi állapota miatt nem mehet, noha még arról is volt szó, hogy megfilmesítik a kötetét. A kitelepítések hatvana­dik évfordulójára készülve állí­totta össze emlékiratát, s osztot­ta meg gondolatait a Somogyi Hírlap olvasóival. „A Rákosi-rendszer idején - 1950. június 23-tól 1953. októ­ber 31-ig - a hitleri, valamint a szovjet koncentrációs táborok mintájára tizenkét kényszer­munkatábort létesítettek a Hor­tobágyon, ahova tízezer embert hurcoltak el. A mit sem sejtő, alvó csalá­dokra a kora hajnali órákban, váratlanul törtek rá ordítozva az Államvédelmi Hatóság pri­békjei. Aztán közölték, hogy az érintett helységben történő tar­tózkodásuk politikai okból ag­gályos, ezért részükre kénysz­erlakhelyet jelöltek ki, ahová azonnali hatállyal elszállítják őket. Egy család legfeljebb egy hárommázsás csomagot vihe­tett magával. Az összepakolásra három órát adtak, majd - bírósági ítélet nélkül - lezárt marhavago­nokban, fegyveres őrizet alatt, embertelen körülmények között elszállították őket. Voltak, akik már útközben meghaltak. A kijelölt táborhelyek nem voltak felkészülve a több ezer ember fogadására: a rabokat csak birkahodályokban, mar­haistállókban, libaólakban, do­hánypajtákban tudták elhe­lyezni. Félméteres, az állatok által ledöngölt birkatrágyára beszórt szalmán feküdtek pat­Rab voltam a Hortobágyon címmel írta meg visszaemlékezéseit Varga Albert. Felvételünkön a zákányfalui nyugdíjas a feleségével kányok, legyek társaságában. Nyáron a meleg, a bűz, egyéb­ként a gyermekek sírása, a be­teg emberek nyögése, a kevés levegő miatt képtelenség volt pihenni. Télen nem volt fűtés, a rozoga épületeken befújt a je­ges szél. WC nem volt, az em­berek a szükségüket egy velük ásatott hosszú árok elé helye­zett farúdra ülve végezték. Ka­paszkodó híján gyakran előfor­dult, hogy a latrina pöcegödré- be estek. Mi volt a menü ? Reggelire fél liter, cikóriából készült keser­nyés feketekávé egy szelet ke­nyérrel, avas szalonnával. Esküvőre is csak belépési engedéllyel mehetett HÁROM DRÁVA MENT! település- Zákány, Zákányfalu és Őrti­los - képviselő-testülete dön­tött úgy a közelmúltban, hogy emléktáblát állítanak a kitele- pítetteknek. Kunos Zoltánná, Őrtilos polgármestere elmond­ta: a kitelepítés több mint tíz családot érintett falujában. Azokban az években egyéb­ként - sőt, az 1990-es évekig- az otthon maradóknak sem volt könnyű Őrtilosban, a ha­társávban élni, noha egy idő után megszokták a kiemelt fi­gyelmet a falu útelágazásánál példá­ul katona állt, csak igazolta­tás után lehetett a faluba be­ás kimenni. A polgármester mesélte: testvére esküvőjére a leendő anyósnak belépési en­gedélyt kellett igényelnie. Kunos Zoltánné: tíz családot érin­tett a kitelepítés a faluban Ebédre legtöbbször rántott le­vest, íztelen sárgaborsó-főzelé­ket, néha kifőtt tésztát adtak. Vacsorára általában ugyanazt; mint reggeüre. Az embereket betegen is munkára kényszerítették. A tá­borban elhunytakat kint a pusztán sebtében ásott gödör­be temették, felettük a földet elszántották, vagy a táborhoz legközelebb eső község temető­árkába, jeltelen sírba tették. Ritka kivételtől eltekintve a hozzátartozóknak megtiltot­ták, hogy az elhunytat utolsó útjára elkísérhessék. Ezért so­kan ma sem tudják, hol nyug­szanak szeretteik. A kényszermunkatáborok­ban fogva tartottaktól a táborba érkezéskor minden okmányu­kat elvették. Bejelentették, hogy az őrségnek nem kell el­számolnia a foglyokkal senki­nek. Állandóan azt üvöltötték: „Itt fogtok megdögleni, veletek fogjuk megzsírozni ezt a föl­det!” Megfélemlítés céljából - minden ok nélkül - esténként az őrszobába vitték az embere­ket, és ütötték-verték őket. A brutális, embertelen bánásmód mindennapos volt. Előfordult, hogy az apát a fiával együtt verték, de a nőket sem kímél­ték. Egyszer egy állapotos asz- szonyt a táborparancsnok a tá­borlakók szeme láttára furkós- bottal úgy hasba vágott, hogy a szerencsétlen nő hatalmas kí­nok közepette elvetélte iker­gyermekeit. Az elaljasult pribékek a gyer­mekeket, öregeket sem kímél­ték. Volt eset, hogy két kilenc­éves gyermeket egy gyümölcs­tároló ládára állítottak fel, majd a részeg őrök körbelövöldözték a ládát, s élvezték a halálra ré­mült gyermekek látványát. Máskor az őr a kutyáját uszítot­ta egy kisgyerekre, akinek az arcát a kutya úgy összemarta, hogy fizikailag és lelkileg nyo­morék maradt egy életre. A kegyetlenkedők mellett jó szándékú emberek is voltak, akiknek nevét és tetteit a volt ra­bok emlékezete örökre megőrzi. A megfélemlített helyiek pél­dául - miután rádöbbentek, hogy rútul becsapták őket, lé­vén az ott élő rabok jó szándékú, dolgos, becsületes emberek - ott segítettek, ahol csak tudtak. Titokban hozták-vitték a levele­ket, a csomagokat, élelmet ad­tak a raboknak saját szabadsá­gukat kockáztatva. A táborok feloszlatásakor, 1953 őszén a szabadulókkal kö­zölték: magukkal nagy igazság­talanság történt, de minderről senkinek sem beszélhetnek. Az emberek pedig annyira féltek, hogy 40 évig hallgattak a borzal­makról. Otthonaikba nem térhet­tek vissza, földönfutókká lettek, munkába állásukat gátolták. Sajnos sokan, főleg a fiata­labb korosztály, még ma sem is­merik a magyar történelemnek ezt a gyászos korszakát. Pedig, ahogy Jókai Anna írja: „Beszélni kell. Régi bűnök mai cinkosai nem lehetünk.” Fegyverrel a hátukban ásták a bunkert Nem kényszermunkatáborban ugyan, de csőre töltött fegyverrel a hátuk mögött dolgoztak azok, akiket kivezényeltek a bunkerek építéséhez. Á Jugoszláviával szomszédos országhatáron - így Somogybán is - erődrendszer épült az 1950-es években hétnül- liárd forintból, mondván: Ma­gyarország így tud kivédeni egy Jugoszlávia felőli, Tito, a „láncos kutya” által indított esetleges ka­tonai támadást. Fedezékekből, parancsnoki állásokból, géppuskaállásokból álló hosszú erődrendszer volt ez, többszörös futóárkokkal, megerősített pontokkal. Ezek­ről akkoriban leginkább csak a helyiek tudtak. Ttoüafür&d LáMÁmlst $9$2 1950 Félezer somogyit hurcoljak el rabköltő „Hortobágyról zokog a szél” „Hortobágyról zokog a szél, De csak szenvedésről beszél, Sírva súgja a világnak, Rossz híre jár Hortobágynak” - írta Debreczeni József rab költő. Kétezer-ötszáz családot deportáltak a Horto­bágyra 1950 és 1953 között, a tá­borlakók becsült létszáma tíz­ezer. A táborok megszüntetése­kor 7282-en szabadultak, mint­egy háromszázan meghaltak. Á kutatások alapján Somogy ötvenhét településéről hurcol­tak el embereket a hortobágyi táborokba. Árkustanyára 179, Borzas-Mihályhalmára tizen­egy, Ebesre tizenöt, Elepre 215, Kónyára egy, Lenintanyára ki­lenc, Tedejre 157 embert, ösz- szesen 587 somogyit. Táborok. A deportált csa­ládok „zárt táborai Hortobágyon, a Nagykun­ságon és a Hajdúságban, 1950-1953 2 4- KofniAsiitrta 1950 Mykegyhfcám +T«dri 3951 Máj4üfíéné$ IfLHWiŰíiOtOQ A karácsony vesztesei a gyerekek voltak Az ünnepeket, ahogy a hétköz­napokat is, nem egyformán él­ték meg a táborlakók. Egyéni sorsok, beállítottság, életkor, egészségi állapot..., számos té­nyező befolyásolta ezt. Ami azonban közös volt: a tu­dat, hogy valamennyien a társa­dalomból kivetett, szabadsá­guktól megfosztott emberek, akik egymásra vannak utalva, s mindent el kell követniük a túl­élés érdekében. Ez az összetar­tozás meghatározta az ünnepe­ket, így a karácsonyt is. Ez idő tájt rengeteg csomag érkezett otthonról, amelyek csak akkor jutottak el a címzetthez, ha az őrsparancsok engedélyezte. Már kisebb súlyú vétségeket is büntettek levél- és csomagelvo­nással, így karácsony idején mindenki vigyázott, nehogy okot adjon a büntetésre. Az együvé tartozás szép pél­dája volt, hogy aki nem kapott, azzal más megosztotta a cso­magját. Titokban szereztek ap­ró fenyőágat, felakasztották az ajtóra. Elrejtett Usztből reszelt sárgarépával megbolondított palacsinta is készült. A szállás­helyen kisebb csoportokban énekeltek, imádkoztak az em­berek, tíz óráig ezt megtűrte az őrség. Az ünnep legnagyobb vesztesei a gyerekek voltak, akik nem értették, a Jézuska miért haragszik rájuk, miért nem kapnak ajándékot.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom