Somogyi Hírlap, 2009. december (20. évfolyam, 281-305. szám)

2009-12-24 / 301. szám

SOMOGYI HÍRLAP - 2009. DECEMBER 24., CSÜTÖRTÖK KARÁCSONY Jelige: gyógyult, boldog mama remény Megküzdött a hétfejű sárkánnyal, ma már az apróságoknak is örül Az unokákkal töltött idő mind ajándék. Székelyné Fehér Éva hat műtét után, több mint tíz éve újra egészséges Kell egy csapat: a kaposvári Viktória klub tagjai le akarják győzni a rákot Irodalmi díjjal jutalmaz­ták egy kaposvári gyó­gyult rákbeteg történe­tét. Közvetlen stílusa, megindítóan őszinte val­lomása erőt adhat a sors­társaknak. Meiszterics Eszter Ádám és az ikerlányok, Zsófi és Dóri ugyanúgy várják a kará­csonyt egy Nógrád megyei kis fa­luban, mint minden kisgyerek. Kaposvári nagymamájuk megle­petése is ott lesz a fa alatt, ahogy az a legtöbb családban szokás. Fia és menye kedvében is jár az ajándékokkal, mert az ünnepe­ket idén külön töltik a nagy hó­esés okozta útviszonyok miatt. Székelyné Fehér Éva nagyobb lelkesedéssel veti bele magát a karácsonyi készülődésbe, mint bárki más. A kaposvári asszony­nak ugyanis - kis túlzással - minden nap karácsony. Örül, hogy él, és minden percet aján­déknak tekint most már több mint tíz éve. Akkor gyógyult ki hatodszor a rákból, túlélte a ha­todik műtétjét. Betegsége törté­netét megírta egy irodalmi pá­lyázatra, melyet a Rákbetegek Országos Szövetségének pápai Megújulás Klubja hirdetett meg. Az orvosból, irodalmárból, civilből álló zsűri az ő munkáját találta a legjobbnak.- 1993-ban, amikor az onko­lógusom, Győrfy Károly főor­vos közölte a rossz hírt, még ta­butéma volt a mellrák - kezdi Székelyné Fehér Éva. - Egy hét­tel a 45. születésnapom előtt vették le a mellemet. Akkor kezdte el a főiskolát a fiam. Egy éven át háromhetente vénás in­jekció formájában kaptam a ke­moterápiás gyógyszert. Der­mesztő élmény, amikor a be­szélgetőtárs kerüli a szemkon­taktust, tekintete „oda” vonzó­dik. Nem teszi föl a kérdést: ho­gyan lehetett megoldani a cson­kolt terület kiegyenlítését? Éva azt mondja: a gyógyulása alatt igyekezett hasznosítani a veszteséget. Mindent elolvasott, ami elérhető volt, tornázott, ét­rendet váltott, gyógyult társak­tól kért tanácsokat. Élete a fára­dékonyság miatt gyökeresen megváltozott, nyűgös, türelmet­len ember lett. Napjai a gyógyu­lásért vívott harccal teltek... székelyné fehér Éva néhány éve vállalja fel, ami vele tör­tént, hiszen a kilencvenes években tabutémának számí­tott a mellrákról vagy a méh­nyakrákról beszélni egy nő­nek. Ehhez azonban kellett 1994 decemberében egy kontrollvizsgálaton kiderült: két újabb csomó van a műtött területen. - Ekkor kiborultam. Közeledett a karácsony, a töb­biek már ünnepi készülődés­ben, én meg ismét műtétre me­gyek, csak erre tudtam gondol­ni - emlékszik vissza. Az újabb fájdalmas kórházi napok után egy kis megnyug­vást hozott a hír: a szövettani eredmény szerint nincs áttét, nem kell kezelés! Két évig ké­nyeztethette a családját gond­talanul. Egy balatoni nyaralás alkalmával azonban rosszul egy csapat, a Viktória klub. A kaposvári csoportot olyan rákból kigyógyult nők alkot­ják, akik emlődaganatban és hasonló betegségekben szen­vedtek, vagy ma is gyógyul­nak. A nevük azért Viktória, lett: nőgyógyász, citológia, újabb rendellenesség. A har­madik műtét után megállapí­tották: kezdődő méhnyakrák, a saját érdekében vállalni kell egy újabb műtétet. „Hát ennek sosem lesz vége? A hétfejű sárkány összes fejét én kaszabolom le? Hiszen ez már a hatodik műtét” - így ír Éva az első helyezést nyert munkájában. Hogy miképp élte túl mind­ezt? Azt mondja: hittel. Nem ad­ta fel. Meg akart gyógyulni a fi­áért, a férjéért, az édesanyjáért és elsősorban saját magáért. azaz Győzelem, mert ők le­győzték a rákot. A tagjai egészségvéd&nevelő, segítő munkát végeznek, Székelyné Fehér Éva is része a közösség­nek, együtt segítenek egymás­nak és sorstársaiknak. Mert szerinte ezt csak így lehet.- Sok rákbeteg úgy érzi, hiába a család, az orvosok, a barátok, valójában egyedül van az ember az infúzióval, a gyógyszerekkel, a kínokkal, a betegséggel - me­séli -, ám én ezt sosem éreztem. Ha mélyponton voltam, főként a hatodik műtét után, épp ők ad­tak erőt. A családom volt a szö­vetségesem a harcban. Kissé ironikusan megjegyzi: tulajdonképpen bizonyos szempontból még szerencsés­nek is mondhatja magát, mivel azok a rettegett többszörös át­tétek elkerülték őt. Székelyné Fehér Éva arról is ír a pályázati anyagban, milyen mások szemében látni a szánal­mat, a tettetett jókedvet, és azt, hogy valójában már lemondtak róla. Volt olyan ismerős, akivel összefutott az utcán a kemote­rápia idején, és zavarában így köszöntötte: - Te még élsz?- Sokan sokféleképpen élik meg a rákot - meséli. - Vannak, akik a csonkolásos műtétek mi­att a személyiségüket is elveszí­tik. Én ezt nem hagytam, épp ellenkezőleg! Elkezdtem tudato­san élni. Nemcsak a táplálkozá­somon és az életmódomon vál­toztattam, hanem a gondolko­dásomon is. Régen bizonytalan voltam, tele komplexusokkal, talán egy kissé depresszív is - ezt amúgy elég nehéz elképzel­ni Éváról, aki csupa mosoly, nyitottság és lendület -, de ma már igazán tudok örülni az élet apróságainak is. Mindezt úgy, hogy 2006-ban elveszítette a férjét, aki többszö­rös rákbeteg volt.- Sajnálom, hogy férjemnek nem tudtam többet adni a hi­temből. Talán a véremben van a küzdelem - teszi hozzá. - Mi harcos család vagyunk, a szüle­im holokauszt-túlélők, így ott­honról hoztam az erőt. Éva fátyolos tekintete aztán ismét felderül, amint az uno­kákról kezdem faggatni. Az ik­rek ötévesek, Ádám pedig más­fél. Aktív nagymamaként min­den idejét beosztja, 58 évesen számítógépes tanfolyamra járt, most pedig gyógytornázik. Ezt csinálta a kritikus hat évben is. Először eltervezte, hogy a fia diplomáját meg kell érnie, az­tán kitalálta, hogy a másodikat is. Utána meg a fia házasságkö­tését akarta megvárni, majd az unokák születését, és szépen el­telt az a néhány év, amíg a köte­lező vizsgálatok ideje is lejárt. Ha visszatekint a küzdelmes évekre, úgy gondolja: szerencsé­je volt, idejében ment szűrővizs­gálatokra, így megtalálták a da­ganatokat, és idejében megmű­tötték. Ezért kell figyelni a nők­nek a rendszeres vizsgálatokra, és ez nem közhely. Ezért írta meg gyógyulásának történetét is, hogy a sokéves tapasztalat mellett erőt, bátorítást adjon sorstársainak. Ma ól éves. Iro­dalmi pályázatának végén ez áll: „gyógyult, boldog nagymama”. Ha megkondulnak a harangok Karácsony estéjén a harangok, ha megkondulnak sötétség nehezedik rám, emlékeim megmozdulnak. Egy féligégett gyertya halovány lángja, kihunyt testvérei.. kihűlt helyét látja. Sok-sok évtizede az egész világon háborúk dúltak gyönyörű hídjaink szárnyai a jeges Dunában úsztak, megcsonkított házak, feldúlt utcák sora ...ez volt életem legszürkébb karácsonya. Leheletem ráfagy a törött ablak üvegére, egyedül a sötétben... várok a szeretet ünnepére. Díszes karácsonyfa, ajándékok s fiaim nélkül, magasba emelkedik a hold, szinte beleszédüL Kicsiny szobám s országunk romokban hever, tán évek múltán... csak rémálom lehet. Szeretteinket, hőseinket kétségek között várva, kósza gondolatokban egy szebb jövőben járnak. Karácsony estéjén a harangok, ha megmozdulnak, bontatlan ajándékok a díszes fa alatt meglapulnak. Egy féligégett gyertya halovány lángja ...hős fiainkat mindig haza várja. FARKAS FERENC ÁPRILY LAJOS Karácsony-est Angyal zenéje, gyertyafény­kincses kezem hogy lett szegény? Nem adhattam ma semmi mást, csak jó, meleg simogatást. Mi győzött érdességemen? Mitől csókolhat úgy kezem? Simogatást mitől tanult? Erembe Krisztus vére hullt? Szemembe Krisztus-könny szökött? - kinyúló kézzel kérdezem. Áldott vagy a kezek között, karácsonyi koldus-kezem. OLVASÓINK LEGEMLEKEZETESEBB KARÁCSONYA Az örökké mosolygó pici lányról álmodozott a hadifogságban Drága édesanyám emlékére, aki 1944. december 1-től 1945. december 3-ig naplót írt, illetve írásban beszámolt a hadifog­ságban lévő édesapámnak. Lengyeltóti, 1944. dec. 24. Szenteste Édes Pistám! Félrevonultam a kisszobába, és úgy írom könnyek között ezt a kis karácsonyi levelem. Kiön­töm a szívemet, amely már csordultig tele van keserűség­gel. Mennyivel könnyebb azok­nak, akik nem sokat törődnek egymással, azoknak semmi az, hogy nem lehetnek együtt, hogy nem tudnak egymásról. Itt a szenteste, és még csak hírt • sem hallunk Rólatok! • A háborús viszonyokhoz mérten elég szép karácsonyfát csinál­tunk. Apukámnak is feldíszítet­tünk egy kis ágat, és a kórház­ban is volt egy kis ünnepség. A kishúgom is szerepelt. A többi gyereket elküldtük oda, és ad­dig megcsináltuk anyukával a karácsonyfát. Korán megjött a Jézuska. Nagy volt a gyerekek öröme! Mindegyik kapott vala­mit. De minden felnőttnek meg­van a maga szomorúsága. Akikkel találkoztam a templom­ban, mindenki sírt, mert vagy halottjuk van, vagy nem tudnak a párjukról semmit, úgy, mint én. Csak azt tudnánk, hogy ha­marosan vége lesz ennek a csú­nya háborúnak! bán, Németországban, angol fogságban, gyűjtőtáborban? Azt érzem viszont, hogy élsz, és borzasztóan aggódsz értem, illetve értünk. Az oroszok most a kis lámpá­ba való petróleumunkat vit­ték el, pedig keservesen jutot­tunk hozzá. A kórházba már minden gyertyánkat felhord- tuk, mert ott sincs világítás. Kérem a Mindenhatót, hogy adjon nekünk elég erőt a sok csapás és baj elviseléséhez, és segítsen meg bennünket, hogy minél előbb felszabaduljunk, és még egyszer épségben lás­suk viszont egymást! Imádko­zom és lefekszem] ki tudja, mit hoz a holnap? El is felejtettem megírni, hogy mit hozott a Jézuska. Egy szép fehér sálat és egy kis rózsaszín kabátkát a születendő picinek, sapkával. Szegény pici angyal­kám! Sokszor gondolok arra, hogy most igazán jobb volna, ha nem jönne erre a csúnya vi­lágra! Abban bízom még csak, hogy mire ő áprilisban megér­kezik erre a világra, a jó Isten megengedi, hogy enyhüljön a helyzet, és téged vezéreljen haza! A legszebb karácsonyi ajándék te lettél volna, édes szívem, és azt hiszem, vi­szont! Még körülbelül sem tudom, hogy hol lehetsz, ahonnan egy sor írás, üze­net ne érkezhetne. Oroszország­Utóirat. Én 1945: április 13-án reggel szerencsésen megszület­tem. Édesapám csak 1945. de­cember 3-án, az utolsó hadifog­lyokat szállító szerelvénnyel, hadirokkanton jött haza Né­metországból, a Fekete-erdő környékéről. Egészen addig tá­vol tartotta a háború. Nagyon nehezen tudta lelkileg feldolgozni, hogy édesapját, nő­vérét, bátyját elragadta a hábo­rú. Egyedüli vigasza szép, fia­tal, egészséges felesége és ap­rócska, örökké mosolygós, sző­ke hajú, pici lánya volt. Éppen olyan, mint akit megál­modott a fogságban. WOLFNÉ OZVÁRY MÁRIA LENGYELTÓTI 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom