Somogyi Hírlap, 2009. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
2009-12-19 / 297. szám
4 M Ül Lr Y Ül 1 ÜUKlUUi' SOMOGYI HÍRLAP - 2009. DECEMBER 19., SZOMBAT Tovább sodródik a fekete ladik... a humanista Hat nyelvből fordított, s közel hatszáz verset írt a kaposvári költő és pedagógus Szirmay Endre mindig ügyelt rá, hogy érthető maradjon Szirmay Endre két ÉVVEL az első világháború után született a Felvidéken, akkor már hat kilométerre Magyarországtól. Apja Trianonnal egy időben veszítette el állását a zsadányi bankfiókban, így költözniük kellett a munka után. A családi kassza már sohasem telt meg, így adódott, hogy a legkisebb fiú, Endre a kassai magyar gimnáziumi érettségi után nem mehetett egyetemre: szellemi szükségmunkás lett havi hatvan pengőért az időközben visszacsatolt Kassán. Mivel az egész család dolgozott, csak esténként a vacsoránál jöttek össze. Ilyenkor édesanyja mesélt, énekelt - innen datálható érdeklődése a dal, a ritmus, a költészet iránt. A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ idején kezdhette el az egyetemet, tanulmányait katonaság és fogság szakította meg. Szüleit csak akkor látta legközelebb, amikor apja betegsége miatt 1947- ben átszökött a csehszlovák határon. Az utolsó pillanatban érkezett, mindössze egyetlen mondatot tudtak váltani... Fél évbe telt, míg anyját át tudta hozni az anyaországba. Közben megnősült: ötvenhét évre szóló boldog kapcsolat kezdődött 1948- ban Bayer Erzsébet festőművésszel. MIUTÁN a budapesti kollégiumban, ahol igazgatóként dolgozott, nacionalistának tartották, Dombóvárra került előbb egy lányközépiskolába, majd a középfokú tanítóképzőben lett igazgatóhelyettes. Kaposvárra éppen ötven esztendeje költöztek. A felsőfokú tanítóképzőben dolgoztak feleségével, s a művészet mellett a tanítást is ugyanolyan fontosnak tartották mindketten. Bár alkalmazkodónak és kompromisszumkésznek vallja magát, elveihez, a hagyományokhoz ragaszkodik: verseiben is ugyanazon témák jelennek meg, s állandóságok mentén éli az életét is. A 39-es kassai öregdiákok találkozóját például még mindig ő szervezi... A falakon fotókon és a néhai festőművész feleség képein a családtagok, a polcokon rengeteg könyv, utóbbiakból a szekrényekbe és a földre is jut. Egy élet gyűjteménye a Felvidéktől Somogyországig. Vas András- Az idén is járt Kassán?- Mint minden évben - feleli Szirmay Endre. - A tavasszal vitt el a fiam.- Hasonlít az emlékekben élőre?- Ááá, a világháború után odatelepítették a vaskombinátot, ami jelentősen átrajzolta a környéket. És sokkal több lett a szlovák is.- A szülőfalujában, Hernád- zsadányban is?- Arrafelé ritkán jártam. Nem sok minden kötött oda, csak másfél éves koromig laktunk ott. Bárcára viszont, ahol negyed évszázadot éltünk, szintén mindig elmegyek. Persze az is megváltozott, régen három pompás kastély állt ott, a Berzeviczyeké, a Zichyeké és a Bárczayaké. Az utóbbiból iskola lett, az elsőből vendéglőt és postát csináltak, a Zichy viszont...- Nagyon vágyakozva beszél róla.- Mert hiányzik! Huszonhat éves koromig ott éltem, oda köt minden. Csak az egyetem és a katonaság idejére hagytam el.- Egyetemistaként bevonultatták?- Negyvennégyben. Addig egész jól megúsztam. Aztán vittek Szerbiába.- Rosszabb is lehetett volna.- Csak négy napot voltunk a Délvidéken, s már indítottak is Érsekújvárra. Ott pedig azt mondták, megyünk Nagykanizsára. Na, ekkor fellázadtunk.- Sikerrel?- A tisztek felhúzott revolverrel tereltek bennünket a vonatra. Pozsonynál már tudtuk, szó sincs a Dunántúlról. Brnón, majd Prágán át Ulmba kerültünk. Kiderült, hogy a németek be akarnak vetni bennünket a szovjet ellen.- Nem egy életbiztosítás...- A tisztjeink is ezt mondták, s szóltak, legyünk maflák a gyakorlatokon. így hát összevissza lődöztünk, szerencsét- lenkedtünk, nem is kellettünk a németeknek.- Már megérte.- Továbbküldték Berlinbe, majd Szczecinbe, ami akkor még Németország volt.- Kezd országjáró túrává alakulni a háború.- És még nincs vége! Brémán és Hamburgon át a holland határ mellé kerültünk, majd vissza az Északi-tenger partjához. Gyalogszerrel. Ekkor lőttek ránk először: angol repülőgépek. Olyan alacsonyan szálltak, hogy láttuk, néger pilóták vezetik őket. A tengernél aztán hajóra pakoltak, szerencsével átkeltünk az aknazáron, s Dániában akart kikötni a kapitányunk, de nem fogadtak be. Erre partra tettek minket, s mehettünk vissza gyalog Hamburgba. Na, ekkor fogtak el az angolok.- Végre vége?- Csak elvették a fegyvereinket, különben azt csinálhattunk, amit akartunk.- Ez azért nem olyan szörnyű fogság.- Tíz napig nem kaptunk enni... Fél év után aztán elvittek Vesztfáliába, s ott már szögesdrót mögé kerültünk. Ez már nagyon nem tetszett, átszöktem az amerikai zónába, s elvergődtem Münchenig. Onnan éppen hazaindult egy magyar transzport. Bécsig el is jutottunk, ott azonban a szovjetek ellopták a mozdonyt. Végül karácsonykor értünk Magyar- országra.- Duplán ünnepelhetett.- Annyira nem volt mit: a komáromi gyűjtőtáborba kerültünk, ahol első lépésként mindenünket elvették, még a jegygyűrűket is le kellett adni.- Szovjetek?- Magyarok... Utána négy napig vallattak mindenkit, s csak akkor indulhattunk haza.- Pestre? Bárcára?- Győrbe mentem, ott élt az egyik bátyám, másfél év után tőle hallottam először a szüléimről. Akiket egy darabig még nem láthattam, ugyanis Kassa, ugye, visszakerült Csehszlovákiához. Nekem, mint magyar bakának, nem volt tanácsos átmenni, ugyanis egyből vittek volna málenkij robotra a Szovjetunióba. így hát visszamentem az egyetemre.- Ekkor már nem tűnt olyan jó perspektívának az olasz szak...- Meg is róttak, mit akarok vele, tanuljak inkább oroszt. Amúgy nem lett volna gond, gyerekkoromban megtanultam szlovákul, s abból a szláv nyelvek már könnyen jöttek. Ezért is tudtam hat nyelvből fordítani verseket: olaszból, csehből, lengyelből, bolgárból, oroszból és spanyolból.- Hoppá, ez kakukktojás!- Ez az olaszból jött. Egyszer a kezembe került egy olaszspanyol kettős könyv, s így kaptam kedvet. De csak egyetlenegy verset!- És összesen?- Úgy százhetven körül.- És hányat írt?- Nem is tudom, talán hatszázat.- Tizenkét kötetnyit.- Tizenhármat. Néhány napja adták ki a Nem volt hiába címűt. Ez az utolsó.- Pedig a nyolcvanadik születésnapján azt mondta: még kétszáz évre vannak tervei. Százkilencvenegy még hátravan...- Azt hiszem, már így is szerencsésnek mondhatom magam.- Költőként?- Is. És tanárként, férjként, apaként, nagyapaként.- Nem lett volna több esélye Pesten?- Költőként biztosan. De nekem legalább annyira fontos volt a hivatásom: a magyarságnak nagy szüksége van jó pedagógusokra, s én közreműködhettem a képzésükben.- Kompromisszumokkal?- Mindenkinek kellett kötnie. Ha úgy nézzük, nekem szerencsém volt ebben is, hiszen gyerekkoromban kisebbségiként megtanultam alkalmazkodni.- Ennek ellenére voltak versei, melyek nem kerülhettek nyomdába.- Mindig ügyeltem rá, hogy érthető maradjak...- Ha innen nézzük, nem biztos, hogy előny...- Sohasem tudtam alakos- kodni, kimondtam, pontosabban leírtam, ami gondolatom támadt. Mindig ugyanazon értékeket tartottam fontosnak: szabadság, szeretet, harmónia, egyetemesség, humanizmus.- Az előző kötet, A fekete ladik mégis inkább az elmúlással foglalkozott.- Tudomásul vettem, hogy fogy az erőm és az időm, meglassultam, megfáradtam, nem tudok olyan gyorsan reagálni a történésekre. Meg aztán egyfajta búcsúnak is indult.- A feleségétől, Erzsi nénitől?- Nehezen szakadok el tőle, sőt, igazából soha nem is fogok. Végül is 57 évet éltünk együtt.- Nem mindennapi...- És nemcsak családként, művészként is szorosan kötődtünk egymáshoz. Mindig nekem mutatta meg először a festményeit, s én is vele olvastattam el a verseimet.- És a halála óta?- Nem mutogatom. Ebben a korban már nem változik az ember... Jól járt az étterem, jól jártunk mi, csak a galuska ragadt étlapozó A kétemberes bolognai bordákból már eló're sejtettük: jó a konyha a kaposvári Mediterránban Megyei gasztronómiai körsétára invitáljuk olvasóinkat: sorozatunkban megpróbáljuk a vendég szemszögéből bemutatni a somogyi éttermeket. Özv. Zimbabwei Kálmánná Mondják, alig akad olyan étterem a megyében, ahol a somogyi vendéglők „rettegett" Zimbabwei mamija ne járt volna. Erre rendre fel-felbukkannak olyan helyek, ahol még nem járt özvegységem. Mint például a kaposvári Mediterrán (pizzéria és étterem), a színházzal átel- lenben. Ezúttal erre csapott le „kommandónk”, abban a tudatban, hogy nem lehet rossz a konyhája, hiszen telefonos rendeléseink során már többször vizsgázott csillagos ötösre. S nemcsak pizzáival, hanem például kétemberes bolognai bordájával is, amelyet egy evésre nemcsak sokat megélt özvegységem nem tudott még soha befalni, de az az ebédelőtársam sem, aki pedig hozzám képest minimum kétszeres befogadó- képességgel rendelkezik, mármint gyomorilag. Jaj, de drága ez a hölgye- mény! - állapította meg már felemlegetett, nagy befogadóképességgel bíró társam, amikor helyet foglaltunk egyszerű, de tiszta asztalunknál a Mediterránban. Magam persze koros özvegyasszonyként nem vállaikozhatom fiatal pincérnők minősítésére, annyit azonban feltétlenül hozzátehetek: valóban kedves volt a mosolya, s kell-e ennél több manapság egy étteremben? Bordó-halványsárga árnyalat a falakon, ilyen színekben pompázott a függöny is - ha úgy tetszik, mediterrán színek. Ahogy az étlapon is a vendég tudomására hozták: az olasz konyha remekeire kívánják felhívni a figyelmet, persze nem feledve a hazai gasztronómia jeles hagyományait sem. Ehhez képest alapos meglepetést készítettem elő a személyzetnek: sem olaszt, sem magyart nem kértem az amúgy egyszerűen áttekinthető étlapról, melyen a kéttucatnyi pizza mellett legalább ugyanennyi saláta ejtett ámulatba. Elárulom, Értékelés SZEMÉLYZET (1-10 pont): Micsoda mosoly! KÖRNYEZET (1-10 pont): Egyszerű, tiszta ÉTEL (1-20 pont): Ragadós galuska 9 tjr 17 mert nincs is más választásom: argentin specialitást rendeltem, mely megnevezés erősen fűszerezett tarját rejtett steakbur- gonyával. Ám ennek méltatása előtt még el kell ítéljem a daragaluskával kínált húslevest, mely ízre ugyan korrektnek, ám a galuska annyira nyúlósnak bizonyult, hogy csak diszkrét, nyelves bűvészmutatványnyal sikerült lecsalogatnom a fogaimról. No jó, műfogak azok, de ebben a korban ez már nem újság, s egyébként sem hiszem, hogy a félresikerült galuska csak a műfogra ragadt volna. Ennyit a kritikáról. A tarja ugyanis dicséretesen vékony és omlós volt, s kifogástalanra sikerült ebédlőtársam gombakrémlevese, valamint sörbundába rejtett tintahala is. Nagy étkű kollégám tartott ez utóbbitól, mondván, biztos csak három halkarika lesz a tányéron, de aztán legalább háromszor annyit ehetett. Nagy szerencséjére a Mediterránnak! Jól járt hát a vendéglő, mert csak alig kellett pontokat levonnunk, s jól jártunk mi is, hiszen összességében egy jót ebédeltünk. A desszertet pár órával később ettük meg, a marcipános, házi somlói galuskánál kaptunk már jobbat, de rosz- szabbat is. No, de ott él ugye emlékezetünkben az a „legendás” bolognai borda is... 1
