Somogyi Hírlap, 2009. november (20. évfolyam, 256-280. szám)

2009-11-14 / 267. szám

MEGYEI KÖRKÉP SOMOGYI HÍRLAP - 2009. NOVEMBER 14., SZOMBAT k A formát öltött szavak mestere Első munkája mindenkit megdöbbentett: 1950-ben megcsinálta Rákosi szarkofágját Varga Imre A család egyik ága a délvidé­ki Csantavérről menekült Sió­fokra, pontosabban Siójutra, ötezer lánc földet hagytak maguk mögött, s jöttek a so­mogyi szegénységbe. Az első világháború után öt évvel született bele a famíliába Var­ga Imre, aki - bár rajzai-fest- ményei már középiskolás korában Párizsba kerültek ki­állításra - felcseperedve piló­taként képzelte el az életét. A világháborúban a felderítők­nél szolgált, majd kiképző­ként, ám ez is elég volt, hogy évtizedekre szóló fekete ponto­kat gyűjtsön össze az új rend­szer szempontjából. pátzay PÁLNAK köszönhetően került a Képzőművészeti'Főis­kolára, s 1956-ban diplomá­zott a tanszékvezetői poszton belháborúzó Pátzay-követőkre és Ferenczy Béni-pártiakra oszlott intézményben. Bár sa­ját bevallása szerint igazából semmit sem tett a forradalom alatt, mégis szilenciumra ítél­ték, s csak a hatvanas évek elején kezdhetett saját nevén dolgozni. Kiállításai esemény­számba mentek, szobrainak, emlékműveinek mondanivaló­ja gyakran átlépte a hatalom ingerküszöbét, ám a kultúrpo­litika akkori irányítója, Aczél György mindig kiállt mellette. Munkásságát Kossuth-díjjal (1973), Herderdíjjal(1982), érdemes és kiváló művészi címmel ismerték el, s megany- nyi állami megrendeléssel. Negyedszázada állandó kiállí­tása látható Óbudán, alkotá­sai Európa-szerte fellelhetőek, s különleges kapcsolat fűzi szülővárosához is, ahol egyre több műve talál otthonra. POLITIKAI ÉS HÁBORÚS témái mellett a magyar és nemzet­közi művészvilág megannyi ismert alakját megformálta; saját bevallása szerint egyet­len munkát nem vállalt csak el: a budapesti XIII. kerületi pártbizottság elé tervezett for­radalmi láng kompozíciót. Azt mondta Aczél Györgynek, ezt tisztességes magyar mű­vész nem csinálja meg. Más­napra valahogyan mégis lett rá vállalkozó... A Zichy-kastélyt célozza be, onnan már könnyen idetalál - javasolja, pedig mondhatná, hogy a Varga Imre-kiállítást keressem. Hiszen Óbudán mindenki tudja, milyen értékes gyűjtemény bújik meg a Laktanya utcában. Vas András- Hol is találkozhatnék egy egykori katonatiszttel...- A Sors hozott ide.- És a légierőhöz?- Ami általában az embere­ket vezérli: a kíváncsiság. Az élet talán legfőbb mozgatóereje.- Sokba kerülhetett volna: horthysta katonamúlttal keve­sek jutottak be egyetemre a Rákosi-korban.- Igazából nem is akartam! Akkor már voltak kiállításaim, s az egyikre eljött Pátzay Pál szobrászművész, aki akkor már a Képzőművészeti Főisko­la tanára volt. Megnézte a raj­zaimat, s megkérdezte, tulaj­donképpen mit is csinálok. Amikor kiderült, hogy a Ganz Villamossági Gyárban vagyok csoportvezető, kijelentette, ez hülyeség, nekem festőnek kell lennem.- A katonamúlt sem zavarta?- Arról nem tudott. Majd megígérte, el lesz intézve.- Tartotta a szavát.- A kéthetes felvételi vizsga előtt egy nappal szólt, hogy másnap menjek.- Nem akarta, hogy izguljon?- Akkor ment szabadságra a főiskola párttitkára... Három rajzot és egy portrévázlatot készítettem egy délután alatt, másnap reggel volt a zsűrizés, lőtt Pór Bertalan, Szőnyi István, Bortnyik Sándor. És mindannyiuknak tetszettek a dolgaim, javasolták is, hogy ve­gyenek fel.- És mikor lett festőből szob­rász?- Abban a pillanatban, amint kimondták. Pátzay ugyanis kö­zölte velük, már régen fel va­gyok véve szobrásznak. Varga Imre: mindig vállaltam mindent, amit tettem- így került Mikus Sándor kezei alá.- Nagy idealista volt, imádta Sztálint. Én pedig az első jnun- kámmal kivertem a biztosítékot. Az első héten szabad kezet kap­tunk, mindenki azt csinálhatott, amit akart, arra voltak kíváncsi­ak, kiben mi rejlik. Erre megcsi­náltam Rákosi szarkofágját.- Jó kis antré...- Nem lázadásból, higgye el!- Engem nem kell győzköd­nie...- A születése pillanatát még­sem csinálhattam meg!- Nem hiszem, hogy ez a ma­gyarázat akkoriban elég volt.- Nyakamra járt az egész fő­iskolai pártbizottság, hogy ki­csikarják belőlem a vallomást: ellenforradalmár vagyok.- Végül mégsem rúgták ki.- Pátzaynak köszönhetően egyfajta védettséget élveztem a főiskola alatt.- Ami a diplomázással el­múlt. Sőt...- Ötvenhatban végeztem, s tulajdonképpen szinte azonnal szilencium alá kerültem.- Végre sikerült bebizonyíta­ni, hogy ellenforradalmár?- Találtak indokot...- Ez így túlságosan talányos.- A forradalom alatt október 24-én vagy 25-én betörték az iparművészeti múzeumot. Egy barátommal kettőnket küldtek oda az írószövetségből, nézzük meg, mi történt. Nyomatékkép­pen egy-egy puskát raktak a vállunkra. Odamentünk, be­drótoztuk a kaput, visszament tünk, s leadtuk a fegyvereket.- Ez még nem számít zendü­lésnek.- Utána, már november 10. körül összefutottam a várkert­nél, ahol a műtermem volt, ugyanezzel a baráttal. Volt nála egy csomó röplap. S mivel a Lánchídnál éppen igazoltattak, rábeszéltem, hagyja nálam őket. Elrejtettük a szomszédos s ép­pen üres műteremben.- Megtalálták, s lebukott.- Amikor, már januárban is­mét lett a teremnek tulajdono­sa, átmentem, elmondtam neki, mi történt, elhoztam a papíro­kat, s elégettem őket. Egy hét múlva letartóztattak. A szom­széd adott fel.- De hát nem volt bizonyíték!- Fegyverviselés, röplapter­jesztés, részvétel a harcokban volt a vád. De tényleg nem tud­ták bizonyítani, így nem bíró­ságra, hanem a minisztérium fegyelmi bizottsága elé kerül­tem. Melynek tagja volt többek között Aczél György is.- A későbbi barát?- Akkor még messze nem volt az! Szilenciumra ítéltek, s még egy parkszoborra sem kaptam engedélyt, nemhogy emlékmű­re. Sőt, utóbbival kapcsolatban a bizottság egyik tagja, Aradi Nó­ra kijelentette: amúgy sincs te­hetségem hozzá...- Később azért erőteljesen rácáfolt...- Jó sokára lett csak rá lehető­ségem. Több mint öt évig tartott a s/ilejicium tj JGUuJ LÜCi cd FJ^CÜÍiO i- Miből élt ezalatt?- Svarcoltam. Másoknak dol­goztam. Pontosabban mások ne­vében.- Egy művész számára nem is lehet ennél borzalmasabb.- Életem egyik legterméke­nyebb időszaka volt! Nem voltak kötelezettségeim, így fiktív fel­adatokat találtam ki magam­nak. Mire visszatérhettem, egy teljes kiállítás anyaga megvolt.- Ennyire hitt az amnesztiá­ban?- Nem érdekelt. Egy ma­gamban felépített világban él­tem. így született meg a Rad- nóti-emlékmű terve is. Ezen alapult. Azt akartam elmonda­ni vele, hogy nem lehet egy ember összes útját hatalmi szóval lezárni, befelé mindig lesz egy nyitva.- Erre a munkájára a leg­büszkébb?- Önnek van kedvenc szava? Minden szobrom egy szavam, mondattöredékem, ha nagyon bonyolult, epigrammám. Álta­luk szabadon kommunikálok az emberekkel.- Sokszor ez nem is tetszett a hatalomnak. A Prométheuszt például be akarták önteni.- Óriási botrány volt. A teljes Politikai Bizottság ott háborgott a Műcsarnokban. Kidobatták a kiállításról.- Mégis ott maradt.- Visszavitettem a díszlet­munkásokkal. Többször is. Utoljára a megnyitó előtt.- Aztán mégis az öntöde sa­lakdombjára került.- S onnan vette meg egy bel­ga múzeumigazgató 25 ezer dollárért.- Ma Antwerpenben áll.- A Prometheus téren...- Jut eszembe: Aczél mit szólt a tortúrához?- Ekkor még mindig nem vol­tunk barátok. Annak a kezdete az 1971-es tihanyi kiállításhoz köthető. Utána hívott fel a tit­kárnője, hogy találkozni akar velem. Aztán elmondta, hogy mindent tud rólam, de ennek edlenére ..engem,.,tart ,a legna­gyobb magyar szobrásznak. S ettől kezdve tartotta a hátát mi­attam. A haláláig barátok ma­radtunk.- Miatta lett képviselő?- Az a népfront döntése volt, s az újságból tudtam meg.- Nem volt apelláta?- Kádár János azt mondta, ennyit vállalni kell...- Voltak, akik a rendszervál­tás után ezt felhánytorgatták...- Mindig vállaltam mindent, amit tettem. Mint az aczéli ba­rátságot, pedig tudtam-tudom, voltak hibái. Engem viszont csak az érdekelt, számomra le­gyenek helyesek a döntéseim. Ahogyan József Attila is mond­ta: „Az én vezérem bensőmből vezérel”... Serényen dolgoznak a győzelemért a nagyatádi Viktóriában étlapozó Jöttünk, láttunk, meglepődtünk, visszamennénk: kellemes csalódás volt a korábban leszerepelt egység Megyei gasztronómiai körsétánkban visszaté­rünk azokba az éttermek­be, amelyekben jót et­tünk, vagy ahonnan éhe­sen távoztunk... Özv. Zimbabwei Kálmánná Fenntartásokkal, kíváncsiság­gal, de leginkább éhesen vettük célba a nagyatádi Viktória pan­zió és éttermet. Amikor utoljára itt jártunk, győzelemnek éppen nem tekinthető élményekkel tá­voztunk. Figyelemből a kötelező is alig jutott, az étel viszont túl kötelezőre sikeredett, nélkülöz­ve az egyediség óhatatlan elő­nyeit. Mindenestre az éhség nagy úr, az idő kevés, kézenfek­vőnek tűnt a Viktória. Rossz ómen: leendő asztaltársamat az étterem ajtajából szólította el a kötelesség, így magamra marad­tam. Szerencsére szárnyai alá vett egy kedves pincér, s nem ha­gyott magányosan tévelyegni. Meg is lepődtem, mi van, össze­tévesztenek egy törzsvendéggel? Vagy kritikus énem híre már annyira bejárta Somogyot, hogy jobb megelőzni a Zimbabweiné- bajt jelmondattal pincéreink bá­ránybőrbe bújtak? Netán rosz- szul sikerült a mai menü, és azt fogják rám tukmálni? Ne adj' Is­ten, szalmonella söpört végig, és én vagyok utána az első vendég? A kedves fiatalember, akármi is volt a szándéka, jól csinálta, végig nem esett ki a szerepéből. Mosolyogva hozta az étlapot, s miután megtudakoltam, hogy mit ajánl, nem a menü levesét kínálgatta, ahogy elődje, ha­nem kapásból tudta a jó választ: vargányaleves. Olyan hamar hozták, azt hittem, itt vár majd a humbug, de nem. Forró volt, így vagy tíz percig csak a kever­getés szerepe jutott, noha már a nyálam csörgött a látványtól: tejfölös, sok zöldséggel, itt gyúrt galuskával, tartalmas, íz­letes, hatalmas adag. Kevergetés közben végigla­poztam az étlapot: vannak re­formételek és -adagok kicsit éheseknek, meg társaságoknak terülj asztalkám, hagyományos ízek, s egy kicsit megbolondí­tották, de az átlag magyar étke­zési szokásaihoz igazodó kíná­Értékelés SZEMÉLYZET (1-10 pont): 10(4)* Nincs kifogás KÖRNYEZET (1-10 pont): *7 (5)* Le a székruhákkal! ÉTEL (1-20 pont): 19 (12)* Újra akarom *A korábbi pontszám lat. Az étterem berendezése is átlagos, amúgy. A székek még mindig kimosható ruhában áll­dogálnak, ami praktikus, de nem szép. A térítőn is lehet fol­tot találni, de éljen, a fogpiszká- lók nem rakáson, hanem egye­sével csomagolva. Egyébként a mosdó is rendben van. A következő fogásnál tesztel­tem a pincért, újra kérdeztem, mit ajánl. Mondja, ha már gom­ba, maradjunk a gombánál. Ka­csamájjal töltött pulykát java­solt, vargányás szószban. Cset­tintettem, ez jól hangzik. Spon­tán a kérdés: tulajdonosváltás volt? Nem, csak a személyzeté. Ami még pozitív: többen is jöt- tek-mentek körülöttem, benn­fentesek, talán a tulaj vagy más alkalmazottak, s mindenki kö­szönt nekem, ami dicséretes. Közben becsületesen gyűr­tem a májas, szószos húsomat, de a mohó levesfalástól hólya­gosra égett nyelvem és az első fogás miatt csak limitált kapaci­tással bíró gyomrom leintett: ácsi, csomagoltatunk. így is lett. Desszertnek nem csak pa­lacsintát kínálnak, fagylaltot és egy piskótacsodát is csokoládé­val, alkoholos beütésű öntettel, ezt kértem haza. Finom volt. Két csomaggal a kezemben, a maximális odafigyelés és jó ízek adta harmóniával a lel­kemben elköszöntem. Viktória, érdemes volt visszamennem! 4

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom