Somogyi Hírlap, 2009. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
2009-07-29 / 176. szám
11 SOMOGYI HÍRLAP - 2009. JÚLIUS 29., SZERDA RIPORT Somssich megtartotta a kocsikereket örökség A somogyi grófi család 1944-ben a szovjet megszállók elől menekült Belgiumba Somssich Pongrác a háza kapujában. A két kerék abból a lovas kocsiból való, amelyen Szarkavárról kiköltöztek a flamand kisvárosba, Overijsébe. Két esztendeig tartott az út, 1944-ben indultak, 1946-ban érkeztek Éppen csak ébredezett a tavasz a kaposújlaki határban, amikor elindultam a messzi Belgiumba, hogy személyesen is megismerhessem a szarkavári Somssich család még élő tagjait, akik 1944-ben a szovjet megszállók elől szüleikkel együtt menekültek el Magyarországról. Nemes Gabriella Kaposvártól alig öt kilométerre, a 61-es főút melletti dombon található az 1831-ben épült klasz- szikus stílusú kastély, amelyet később a család eklektikus stílusban kibővített. Az egykori Újlaki-vár tornyának romjaira víztornyot emeltek, a keresztény vallásúak számára kápolnát, őseik tiszteletére pedig díszes síremléket álk'tottak, hirdetve ezzel létezésüket, jelenlétüket az utókor számára. Először Somssich Pongráccal vettem fel a kapcsolatot, aki a három testvér közül a legidősebb, 89. évében jár, Belgiumban él. Utam Bécsen keresztül vezetett, ahol a nyolcvanhat éves Pongrácz Jánosné, leánykori nevén Somssich Katalin fogadott. Izgatottan várta a találkozást, nagyon rokonszenvesnek, szerénynek tűnt. Életét tanulmányozva tudtam róla, hogy rendkívül intelligens, idegen nyelveket beszélő, pozitív gondolkodású, művészi hajlamú, és mély empátiás képességekkel rendelkezik. Katalin harminc évvel ezelőtt veszítette el férjét, de gyermekei és gyakran gondjaira bízott unokái feledtetik vele a magányt. Ikerlányai éppen most ünnepelték 50. születésnapjukat. A fényképeket fürkészve nagyon hasonlítottak édesanyjukra. Vékony, törékeny testalkatúak, mosolygósak. A falubeliek elmesélték, hogy Katalin vezette a Kalász (Katolikus Lánykörök Szövetsége) helyi egyletét, amely az 1940-es években a 12-16 éves korú falusi leányokat nevelte a lelki életre, hazaszeretetre, tanította a hasznos műveltségre. A szervezet tagjaival megismertették a népi szokásokat és hagyományokat, a lányok megtanulhattak például szőni, fonni, horgolni. Bálokon és ünnepségeken népi táncot jártak, népdalokat énekeltek. Segítettek a falubeli beteg embereknek a házi teendők elvégzésében. A fiatal grófkisasszony pedig mindezt teljesen önkéntesen vállalta. A faluban gyűjtött fényképeket látva felelevenítette az emlékeit. Sajnos a leánykor tagjai közül már csak páran élnek, azonban Ferencz Jánosné még mindig a szekrényében őrizte azt az egyenruhát, amelyet tizenévesen varratott nekik a gróf. A lányokkal már nyáron megkezdték a karácsonyi előkészületeket. Katalin a cselédekről és gyerekeikről pontos listát vezeA legjobb gróf volt somssich László a legjobb gróf hírében állt, és országos tisztségeket is viselt. Az Országos Magyar Gazdasági Egyesület elnökeként is dolgozott. Szerinte a származás, a vagyon senkit sem jogosít föl arra, hogy magát különbnek tartsa. Ezért cselédjei, munkásai egyenrangú bánásmódban részesültek, amit a még élő falubeliek is tanúsítottak. Elláttak a Balatonig A SZARKAVÁRI VÍZTORONYBÓL szép időben látni lehet a balatoni dombokat, amit több élő szemtanú megerősített. A középkorban egy téglával kirakott alagút vezetett a szarkavári domb alatt Kaposvár felé, amelyet Pongrác idejében terménytárolóként használtak, ma csak maradványai találhatók. KAPOSÚJLAK FALURÉSZÉBEN ma huszonketten élnek. Mindössze ötpercnyi autózás ide Kaposvár. tett, így mindenki személyre szabott hasznos ajándékot kapott: sálat, kesztyűt, pulóvert. A mosókonyhában külön karácsonyfát állítottak fel a szolgák számára. Többek között az is Katalin ötlete volt, hogy az országban vándorló, főleg Erdélyből érkező menekültek az istállóban szalmaágyakon éjszakázhassanak, a férfiak bort, a nők kenyeret és tejet kaptak. Bécsből Belgium felé vettem az irányt. Az unalmas, hosszú kilométerek alatt a GPS-ké- szülék sem szólalt meg többet, hiszen nyílegyenesen egyetlen irányba haladtam: nyugatra. Ebédidőben érkeztem Overijsébe, a flamand nemzetiségű kisvárosba. Az emberek hét végi pihenőidejüket töltötték, tele voltak az éttermek, a parkban kocogókat, bicikliseket és kutyájukat sétáltató gazdikat láttam. A levelezésből már kiderült, hogy egy olyan házat kell keresnünk, ahol a kapubejáróba egy-egy kocsikerék van beépítve. Később megtudtuk, hogy annak a szekérnek a kerekei, amellyel a család 1944-ben elindult Kaposújlakról, és 1946- ban Belgiumba érkezett. Somssich Pongrác háza egy tipikus belga típusú, kétgenerációs családi otthon, cseréptetős, fehérre festett téglaépület, ablakain és ajtóin kék zsanérokkal, füves, gondozott udvarral. Mosolygós öregúr lépett elém az ajtóból. Felesége, aki magát csak becenevén, Koxi néninek szólíttatta, mindig mosolygott, és az első pillanattól kezdve jó vendéglátóként rengeteg finomsággal kínált. Nem érkeztem üres kézzel, igyekeztem újlaki dolgokat ösz- szegyűjteni: hímzett térítőt, bort, házikolbászt, bejglit vittem ajándékba. De a legnagyobb és legértékesebb ajándék a díszes, aranyozott porcelánba csomagolt szarkavári főid volt; Somssich Pongrác megkérte a feleségét, hogy majd ezzel együtt temessék el, ha meghal. Az idős házaspár mindig anyanyelvén beszél, három fiuk közül kettő számos idegen nyelven kívül magyarul is tud, és bárhol jártak a vüágban, mindig büszkén vállalták magyar származásukat. A nappali hatalmas, a falon rengeteg festmény és fénykép volt, apró, régi tárgyak, emlékek mindenütt. A folyosón őz- és szarvastrófeák sorakoztak, amelyeket többnyire Magyarországon ejtett el a híres vadász Somssich Pongrác. A háború után húsz esztendeig dolgozott Afrikában, Belga-Kongó gyarmaton, ahol a munka mellett a munkások élelmezése létszükséglet volt. Az ott elejtett vad trófeáit a balatonlellei Afrika Múzeumnak adományozta. Vadászélményei- ről könyvet is írt Húsz év Afrika szívében címmel. A délután beszélgetéssel telt. Megnéztük a régi, gyermekkori képeket, először láttam azoknak a családtagoknak az arcát, akik a családi Mauzóleumban pihennek. A régi kastélyt, amely pompásan tündökölt a szarkavári domb csúcsán. A falusi gyerekekkel játszó óvodáskorú Pong- rácot, a mindig vidám édesapát, Somssich László grófot, akiről a falubeli Ambrus Ferenc azt mesélte, hogy soha nem tudtak neki előre köszönni, mert a gróf úr mindig megelőzte őket. Az édesanyát, aki Széchényi lány volt. A „tanbácsi” Tódor Jánost, aki a házitanítójuk, kántoruk és egyben néptanító is volt. Lukács Ve- ronka nénit, aki templomszolga volt, és élete végéig hűen gondozta a sírokat. Pongrác 1971-ben látogatott vissza először Szarkavárra. A környék már semmiben sem hasonlított az emlékeiben megmaradt szülőföldjére. Térdig érő gaz, gondozatlan erdő, kifosztott kastélyépület fogadta. A Mauzóleum látványától sokkot kapott. A háború után a temetkezési helyet vandál „kincskeresők” dúlták fel, felfeszítették a sírokat, széttörték a márványokat, szarkofágokat, a megmaradt emberi csontokat szétdobálták. A nyitott épületben éjszakánként csövesek aludtak, obszcén rajzokkal és feliratokkal adtak hűt az emberi gyarlóságukról. 2002- ben a Kincstári Vagyoni Igazgatóság támogatásával Vönöcz- kyné Magyar Gabriella építész művészek és iparosok bevonásával eredeti állapotában felújította a sírhelyet és környékét. A kastélyt és a hozzá tartozó épületeket a rendszerváltás után a falunak ajánlotta fel az állam, de a település akkori vezetősége túl költségesnek tartotta a műemlék épület helyre- állítását és fenntartását. Később Esküdt Zoltán vállalkozó tulajdonába került, és ma is szállóként működik. A legfiatalabb testvér, Kinga húsz kilométerre lakik bátyjától. Gyermekkorában ő volt a legcsintalanabb, legelkényezte- tettebb és egyben a legtalpra- esettebb. A házában az ősök képei mellett mindenütt rengeteg fotó volt, hiszen Kingának hat gyermeke, huszonnyolc unokája és hét dédunokája van. Férjét nyolc hónapja veszítette el, azóta egyedül él, de a családtagok mindennap meglátogatják, és segítenek neki a házimunkában. Unokáit megtanította a magyar ételek elkészítésére, akik folyamatosan versenyeznek, hogy ki tud jobb gulyáslevest főzni. A beszélgetés alatt többször is elmondta, hogy neki mindegy, melyik országban éltek, mindenhol jól érezte magát, és nem bánta meg, hogy el kellett hagyni az otthonát. Kíváncsiságból megkérdeztem tőle, hogy mi jut eszébe arról a szóról, hogy „haza”. Ekkor elgondolkodott, és könnybe lábadt szemmel azt mondta: Magyarország. Végül azt üzente az újlakiaknak, ami életének mottója: ne felejtsétek el a múltat, mindig a jelenben éljetek, és így építsétek a jövőt! Pongrác katonaruhában, valamint két lánytestvére, Katalin és Kinga A családfő szíve felőli oldalán a feleség, aki Koxi néven szólíttatja magát
