Somogyi Hírlap, 2009. január (20. évfolyam, 1-26. szám)

2009-01-10 / 8. szám

11 SOMOGYI HÍRLAP - 2009. JANUÁR 10., SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP Szenvedélybetegek ellátására nem szavaztak pénzt Csurgón Megszűnik a szenvedélybete­gek közösségi ellátása Csurgón. A kistérségi családsegítő és gyermekjóléti szolgálat látta el a feladatot, amelyet 2007-ben 486-an vettek igénybe, 2008 el­ső félévében 92-en. 2008-ban 8,3 millió forint központi támo­gatást kapott a családsegítőt fenntartó társulás erre, ám a feladat finanszírozási rendsze­re átalakult, így a jövőben csak pályázattal teremthető elő rá a pénz. A társulás be is nyújtotta a pályázatot, ám, mint azt Maró nics Gábor munkatárstól meg­tudtuk, a Foglalkoztatási és Szo­ciális Hivatal a kapacitásigény indokolatlanságára hivatkozva elutasította. S miután az állam központi forrásból nem finanszí­rozza, választhattak a települé­sek: zsebbe nyúlnak, és saját bü­dzséből odaadják a rávalót, vagy nem. A legtöbbet - 1,4 millió fo­rintot - Csurgónak kellene fizet­nie. A polgármesterek a feladat- ellátás megszüntetésére voksol­tak, ami háromfős karcsúsítás­sal is jár. ■ Varga Andrea Rudnay-napok kezdődtek a tabi középiskolában A névadó Rudnay Gyula szüle­tésének Í31. évfordulójára való emlékezéssel kezdődött a taní­tás pénteken Tabon, a Somogyi TISZK Középiskola és Szakisko­la tagintézményében. Az iskola folyosóján levő Rudnay-mell- szobornál Bereczk József kollé­giumvezető köszöntötte az osz­tályok képviselőit és a tanáro­kat. Kilencedik alkalommal tar­tottak megemlékezést a festő­művész-névadó születésnapjá­nak évfordulóján. Ezzel egyben kezdetét is vette a Rudnay-napok hagyományos rendezvénysorozata. Az iskola egykori diákja, Frányó László emlékezett a középiskolában töl­tött évekre. Azt mondta: az élete volt a Rudnay-középiskola! Szólt a festőművészről, Bábonyhoz va­ló kapcsolatáról, az alkotóházról is. Kiemelte, hogy 1964-ben, amikor az iskola felvette Rudnay Gyula nevét, tanulója, majd ta­nára és vezetője volt az intéz­ménynek... ■ Krutek József Mindig akad újabb felvehető ruha fűtés nélkül A városszéli viskóban jobban szeretik a telet, mint a nyári hőséget Mínusz 17 fok. Ennyit jó­sol szombat éjjelre a me­teorológia. Az előző sem volt soltkal enyhébb. Csak viszonyításképp: a mély­hűtőkben mínusz 18 fo­kon tárolják a mireliteket. Merthogy az a hőmérsék­let már tartósít: hosszú ideig eláll a borsó, a pizza vagy a bontott csirke. Vas András Jánosnak viszont megmaradnia kell. Márpedig a Kaposvár-, egé­szen pontosan Zselic-széli bódé­félében ez nem kis bravúrnak tűnik. Merthogy fűtés, mint olyan, egyszerűen nincs. Akad ugyan egy vaskályha, amolyan nagyanyóféle sparheltszerűség, csakhogy az építményen - ház­nak nevezni egészen elképesztő merészség és túlzás lenne - nincs kémény. Ablak is csak af­féle napozógyékényből és rek­lámszatyorból eszkábált légelzá­ró, ekképpen lehet ugyan fűteni, de tulajdonképp az időkitöltő te­vékenységen túl nincs nagy je­lentősége: a viskó nagyjából ne­gyedóra alatt telne meg meleg­gel, ám a tizedik perc táján már akkora a füst, hogy muszáj ajtót nyitni, hogy kiszellőzzön.- Megpróbálhatjuk - vonja meg a vállát János, amikor - a kibicnek semmi sem drága ala­pon - felvetem, próbálja meg az ajtó mellé tenni a sparheltet, hátha a résnyire nyitott s amúgy is érezhetően cúgos nyí­lászárón jobban kimegy a füst, s bent marad egy kis meleg. Nyirkos fa kerül a tűzre, s én már három perc múltán kiké- redzkedek: vagy János időérzé­ke rossz, vagy én bírom az átlag­nál kevésbé a gomolygó füstöt.- Na, ezért - legyint a negy­venhét éves férfi, aki simán ki­néz hatvanötnek. Persze ilyen körülmények között érthető, hogy kevésbé fitt, mint szeren­csésebb kortársai. Ő viszont az­zal vigasztalja magát, hogy so­kan még ennyit sem mondhat­nak magukénak.- Hideg van, persze, hogy fá­zom - jelenti ki egyszerűen, majd kortyol az előbbi fűtési kí­sérlet egyetlen hozadékának számító, egy csorba lábosban felforralt teából. Megkínálna, Egy fröccs és más semmi. Mínusz 17 foknál ez már nem melegít, többet érne egy forró radiátor de csak egy pohara van: utoljá­ra valamikor húsz éve a men­zán láttam ilyet, amikor Panni néni, a konyhásnő elém lökte az egy rész baracklé, két rész csapvíz elegyéből mixelt ivóle­vet. - Egy kis ram jól jönne be­le, átmelegítene - teszi hozzá, de olyan hangon, hogy megígé­rem, a beszélgetésért cserébe jó lesz nálam egy tearumra.- De a nevemet akkor sem írhatja le! - mondja szigorúan a megvesztegethetetlen, végül megegyezünk a keresztnév­ben. - Képzelje el, aki egy sá­torlap alatt alszik a kiserdő­ben - tér vissza az előbb félbe­hagyott témához, mármint, hogy vannak, akik még őt is irigyelik. - Én legalább nem a földön alszom. Nem túl nagy kedvvel me­gyek vissza a bódéba, de azért megnézem az ágyát. Az elneve­zés ezúttal valós, viharvert, ám ágy formájú és funkciójú a bú­tor, rajta legalább öt centi vasta­gon újságpapírok, erre jön az első takaró, melyet akkurátus kezek alul betűrtek a napilapok alá. Kettős szigetelés. Aztán egy laticel következik, majd egy cik­lámen napozószivacs. A kettő között egy másik takarót fűztek át, míg felül egy igazi, igaz, meg­lehetősen megsárgult és doh­szagú dunyha gondoskodik a melegről. Persze nem éjszaka.- Éjjel szerintem volt vagy mínusz tizennégy fok - állítja János, s készséggel hiszek neki, lehet rutinja a tippelésben... - Ilyenkor nem szabad lefeküdni aludni. Megfagyhat az ember, de legalábbis nagyon csúnyán megfázhat. Meg kell várni a dél­előttöt: tíz-tizenegy óra körül le­fekszem, és alszom este ötig-ha- tig. Amikor csak mínusz egy­két fok van. Sokat számít az a tí­zes! Erre ilyenkor nem jár sen­ki, nem zavarnak, nappal is tu­dok aludni. Aztán este leme­gyek a városba. Hetente egy­szer kapok csomagot a hajlékta­lanszállóról, a többi meg csak összejön. Van egy haverom a városban, egy emeletes ház pin­céjében húzza meg magát éjjel­re, hozzá szoktam bekéretőzni, ha elküldenek a hipermarket elől: néha túl sokat megyek be a vécébe, de ott legalább átmeleg­szem egy kicsit. Biztos hihetet­len, de ha választanom kell, in­kább az üyen cudar hidegre szavazok, mint a nyári negyven fokra. Mindig van egy ruha, amit még fel lehet venni, de a hőségben a bőrét már nem tud­ja levenni az ember... Az átvirrasztott éjszaka után hajnalban aztán megy a piacra, ad hoc segít a kofáknak kipa­kolni, néha kap érte valamicske pénzt, de inkább néhány szem gyümölcsöt, valami péksüte­ményt, ha jókedvű az árus, egy feles is becsúszhat.- Nyáron persze inkább fröccsöt kérek - magyarázza -, de üyenkor csak az alkoholis­ták meg a hülyék isznak bort - kategorizálja társait. - Nem szabad, belefagy az emberbe. Én például, ha lehet, rumot ké­rek mindig - terel vissza ígére­tem felé. Egyúttal jelzi, el kelle­ne indulnunk a boltba, ha idejé­ben ágyba akar kerülni. Ballagunk a fagyos, kerék vájta horhóban, kocsival esé­lyem sem volt feljönni. Tízperc­nyi séta után érünk a kis bolt­hoz. Tearum nincs, csak sütő-, de az is megfelel.- A teában szinte ugyanolyan az íze - nyugtat meg János. - A hatása pedig teljesen... A szakács tojja az aranytojást az Aranykakasban étlapozó Jólesett volna a meleg fogadtatás a hideg zimankóban, de az étel kárpótolt a barátságtalanságért is Megyei gasztronómiai körsétánkban visszaté­rünk azokba az éttermek­be, amelyekben jót et­tünk, vagy ahonnan éhe­sen távoztunk... Özv. Zimbabwei Kálmánné Hidegben érkeztünk a nagyatádi Aranykakasba, s bent is hideg fogadott. Hamar kiderült: azon a napon az egész város vacogott. Melengethette volna a lelkünket egy meleg fogadtatás, de a pult mögött álló asszonyság kísérle­tet se tett erre.Visszaköszönnl is elfelejtett. Nem kérdezte, mit szeretnék, s az udvarias mosoly is elmaradt, mint ahogy fogast sem kínált a kabátomnak, és az étterem legjobb helyét sem kínálta fel, jóllehet abban a pilla­natban senki más nem volt ott. Mindegy, a helyzetet uraltam: önállóan letelepedtem, s megál­lapítottam, amit másfél éve is: ez a hely nem a szívélyes vendégfo­gadás címszó alatt vonul be gasztronómiai jegyzeteimbe. Kedves pincérfiú oldott a hely­zeten. Türelemmel megvárta, míg a levesek tengeréből a falusi krumplilevesre bökök. Türelem­ből egyébként van itt bőven, nem kapkod a csapat. A leves ugyan hamar érkezett, de aztán nem sietett a pincér, hogy hamar megtudják a konyhán, mi lesz a második. De egyelőre a leves: az összhatás nagyon jó, minden volt benne, ami kell, szalonna, kolbász, tejföl, csipkedés. Igaz, a kolbászról hamar kiderült, hogy nem egy márkajelzéses darab, de ki az az őrült, aki minőségi kolbászt rak a levesbe? Azt nem kérdezték, kenyeret kérek-e, s ez jó intuícióra vall, mert nyilván megérezték, hogy nem szere­tem. Asztaltársam kakascsontle- vese ugyancsak finomra sikere­dett. Az étterem berendezése egyébként kellemes, ízléses, a tányéralátétek üzleti érzékről ta­núskodnak. Megtudhatjuk ró­luk, merre menjünk Atádon, ha autót, szanitereket akarunk ven­ni, vagy tanácsot kérni, mibe fektessük örökségünket. Az vi­szont gondot okozott, mit rendel­jünk második fogásnak, mert tetszetős a választék, főleg puly­kából, noha a helyet nem arany­Értékelés SZEMÉLYZET = (1-10 pont): Pincérfiú megmentette KÖRNYEZET (1-10 pont): Jó volna kilátni ÉTEL «« / v­(1-20 pont): Lízingelném a szakácsot *A korábbi pontszám pulykának hívják. De a pulyka is, meg a kakas is baromfi, szó­val egy család. A rőzse fatányéroson nevű étekben egy gramm szárnyasáé volt, de nem hiányzott. A disznó- húscsíkok hagymás, mustáros felhanggal meg fűszeres krump­lival kifogástalanok. Akárcsak a hawaü pulykamell a roston sült zöldségekkel. Utóbbit már nem is bírtuk kapacitással, elcsoma­golták nekünk. Csak a számlá­ról derült ki, hogy ezt nyolcvan forintért tették. Az árak egyéb­ként barátságosak. Kicsit nyomasztó, hogy nincs olyan ablak az éttermen, ame­lyen ki lehetne látni, így bámész- kodás helyett belekönyököltünk az elődök által otthagyott mor­zsákba az asztalon, a mozdulat­tal megbillentek az asztallábak is, s talán elnyomott volna a jól­lakottság álma, ha nem térítene -észhez a hideg. így a capuccinót gyorsan felhörpöltük - a desz- szert nem vonzott, mert csupa palacsinta, s az éppen otthon is van -, aztán szedelőzködtünk. Elköszönéskor sajnos nem lát­tuk a pult mögött az asszonysá­got, pedig szívesen teszteltük volna, hogy tud-e barátságtala- nabbul nézni, mint amikor bejöt­tünk. Az viszont biztos: hogyha az Aranykakas a tulajdonosai számára egyben aranytojást tojó tyúk is, az nem a vendégfoga­dás, hanem a szakács érdeme.

Next

/
Oldalképek
Tartalom