Somogyi Hírlap, 2008. március (19. évfolyam, 52-75. szám)

2008-03-23 / Vasárnapi Somogyi Hírlap, 12. szám

mm mmmm ■HHMI WMMmmm 7 2008. MÁRCIUS 23., VASÁRNAP INTERJÚ * — wmmmmmmmmmmm Dinnyés József az építőtáborok után most börtönökben ze­nél. Hatvanéves, de 560 esztendősnek vallja magát, mert mint mondja: ötszáz év magyar költészetét idézi dalaival. daltulajdonos Egyedül ő énekelt politikai dalokat meggyőződésből, a többiek csak a pénzre hajtva próbálkoztak a pol-beattel, aztán eltűntek a műfajból. Dinnyés József régen építőtáborokban és kis klubokban lépett fel, ma már a börtönöket is járja. FOTÓK: DARNAY KATALIN Amikor az állampárti ve­zetők megkérdezték, hon­nan veszi a verseit, ledik­tálta az akkori könyvki­adók igazgatóinak listá­ját. Dinnyés József állítja: a hatóságok mindig is va­lamiféle szervezkedő, tit­kos hálózatot sejtettek a fellépései mögött. Dián Tamás- Igaz, hogy már az iskolában nehéz esetnek tartották?- Nem voltam tiszteletlen vagy agresszív, ha erre gondol. Mindössze annyi volt a bűnöm, hogy már gimnazistaként is akadtak önálló gondolataim, és néha megkérdőjeleztem a hiva­talos tananyagot. Például felve­tettem, hogy miért szovjet nyel­vet tanulunk, miért nem oroszt. A kettő ugyanis nem ugyanaz. Az orosz nyelv számomra Dosz­tojevszkij, Gogol és Puskin vilá­gát jelenti, szemben azzal a bor­zalommal, ami az akkori tan­könyvekből áradt. De azzal sem loptam be magam egyes taná­rok szívébe, amikor az osztá­lyunk névadójának ledlik Ányost javasoltam. Rögtön fel­kapták a fejüket: miért pont egy bencést mondok? Mintha tehet­tem volna arról, hogy az ő ide­jében szinte minden tudós pap is volt egyben. A körülmények­hez azt is tudni kell, hogy abban az időben, vagyis 1963-ban volt az általános amnesztia. Sok ’56 után félreállított pedagógus tér­hetett vissza a pályára, és né­melyikük kifejezetten bizonyí­tani akarta, hogy nem érdemte­len a bizalomra. Ezért aztán ha­mar kimondták a lesújtó ítéletet felettem: nem úgy gondolko­dom, ahogy az egy 15 éves ka­masztól elvárható. Pedig engem csak az erőszak és az ostobaság háborított fel, jobban mondva az ostobaság erőszakossága. A dolog vége aztán azt lett, hogy esti levelezősként jártam a gim­náziumba.- Rebellis létére mégis az ak­kori politikai kurzus által lét­rehozott zenei irányzat, a pol- beat mellett kötött ki.- Az úgy volt, hogy a KISZ ve­zetői észrevették, hogy zenél néhány fiatal, akik olyan dalo­kat pengetnek, amelyeknek va­lamiféle közéleti tartalmuk van. Úgy gondolták, ennek az élére állnak, és gyorsan összerántot­tak egy politikai dalfesztivált. Látszatra úgy tűnt, mintha az egész valami nagyon komoly kezdeményezés lenne, de az igazság az, hogy a résztvevők kilencven százaléka csak a pénzért jött. A dalok többsége is kamu volt. Az egyik együttes például arról énekelt, hogy Amerikában verik a négereket. Mondtam is nekik: ezzel az erő­vel azzal is foglalkozhatnátok, hogy késik a metró Moszkvá­ban... Abból a mezőnyből egye­dül én maradtam meg a közéle­ti irányzat mellett. Igaz, nekem nem voltak világfordító vízióim, csak olyasmiről daloltam, hogy mennyire megváltozik egy jó barát, ha hivatali vezetőként ta­lálkozunk vele, meg hogy elszáll az idő felettünk. A pol-beat elne­vezést fel sem vettem, csak használták a nevem után, mert én folk-beat énekesnek mond­tam magam. Ebben a főik a nép­re utal, míg a beat a latin beatus, vagyis szépség szóból adódik. Szerintem ez sokkal ta­lálóbb arra, amit csinálok. A ti­tulusom sem zenész, hanem daltulajdonos. Másnak autója, háza, kertje van, hát nekem meg dalaim.- Az akkori tűr, tilt, támogat hármasából melyik vonatko­zott önre?- A tűrés. Ezzel kapcsolatban van is egy sztorim. Egy közön­ségtalálkozón léptem fel, ahol történetesen Aczél György egyik könyvét mutatták be. Jó hangulatú előadás volt, a végén odalépett hozzám Aczél, és azt kérdezte: mondja csak, mi ké­szül itt? Mire én huszonéves if­jonti hevülettel rávágtam, hogy forradalom. „Na és mit akar ma­ga ezzel a műfajjal?” - érdeklő­dött tovább. Erre mondtam, hogy csak azt akarom tudatosí­tani, hogy ha igazunk van, bár­mikor, bármit elérhetünk. „Iga­za van” - felelte erre a kultúr- politikus, és ezzel a diskurzus be is volt fejezve. Az persze más kérdés, hogy magában mit gondolt.'- Nem félt, hogy egyszer el­kapják a grabancát?- Dehogynem. Sokszor vittek be „közérdekű bejelentések” nyomán. Ilyenkor mindig azt a taktikát követtem, hogy én is fel szeretném jelenteni rágalmazá­sért azt, aki engem bemártott. Ez általában hatott. Lemezeim nem jelenhettek meg, a dalai­mat sem játszották a rádióban, de hát ugyanez ma is előfordul.- De azért volt olyan is, hogy nem zárulhatott építőtábor Dinnyés József nélkül...- Igen, de azt is én hoztam össze magamnak. Egyszerűen bementem az Expressz utazá­si irodába, ahol volt egy táblá­zat, hogy hol és mikor vannak építőtáborok. Ezt én gondosan kijegyzeteltem, majd elkezd­tem valamennyit szép sorban végigjárni. A táborvezetők nem is tudtak az érkezésem­ről. Egyszer csak megjelen­tem, és azt mondtam, hogy es­te adnék egy műsort. A diákok is meglepődhettek: csonkái­mat odavitték egy teljesen ér­telmetlen munkára, a kukori­cát címerezték, a barackot el­taposták, a málnát felzabálták, és akkor este kiáll eléjük egy fazon, és olyanokat énekel Utassy József versével, hogy „Talpra, Petőfi...”- Mire volt jó ez a turné?- Ismertséget hozott. Az építő­táborokba ugyanis az ország legkülönfélébb pontjairól verőd­tek össze a gyerekek. Attól kezd­ve bárhová mentem, mindenhol volt egy-két olyan arc, aki tud­ta, hogy ki vagyok. Még ma is előfordul, hogy odalép hozzám egy nagymama, hogy emlék­szem-e rá...- Az építőtáborok lányközön­sége is motiválta?- Sohasem éltem vissza a helyzettel. Református keresz­tény vagyok. Most volt a 38. há­zassági évfordulóm. Mondjon még egy zenészt, aki ezt meg tudta csinálni. Olyasmi persze előfordult, hogy a srácokkal összeültünk, megettünk egy bő­dön pacalt, ittunk is rá jócskán, majd énekeltünk reggelig, de ennél nagyobb kilengéseim nemigen voltak.- Igaz, hogy az országjárásai mögött a hatalom sokáig vala­miféle koncepciót sejtett?- Tíz éven keresztül, 1976-tól 1986-ig próbálták feltérképez­ni, hogy vajon miféle rendszer lehet a turnéimban. Meg voltak ugyanis győződve, hogy a fellé­péseim helyszíneiből valamifé­le titkos szervezet hálózatát göngyölíthetik fel. Egyszer pél­dául arra voltak kíváncsiak, kiktől szedem össze az általam megzenésített verseket. Meg­mondtam a neveket, majd né­hány nap múlva állati dühösen újra kerestek, hogy mit szóra­kozom velük. Rájöttek ugyanis, hogy a könyvkiadók igazgatói­nak a listáját diktáltam le. Egy­szerűen nem fért a fejükbe, hogy azokat a költeményeket mindenfajta sugalmazástól men­tesen, a nemzet könyvkiadói­nak köteteiből olvastam ki és énekeltem el.- A legrövidebb betiltott dal­lal is ön büszkélkedhet. Mi­lyen hosszú is volt az? Négy másodperc?- Egy sor volt mindössze, így hangzott: „Határtalanul szeret­ném hazámat". Az első, az 1973-tól ’ 8 5-ig készülő leme­zem utolsó dala volt ez. Már el­készült a mintalemez is, amely alapján a sorozatgyártást kezd­ték volna, amikor a hanglemez- gyár vezetője, Bors elvtárs az utolsó pillanatban észrevette. Akkoriban a Trianonra emlé­keztető gondolatokat még csak kiejteni sem lehetett, ezért az­tán az utolsó pillanatban újra el kellett készíteni a teljes hang­anyagot próbalemezestül, borí­tóstul, mindenestül. Dühöngtek is az illetékesek, hogy a Diny- nyéssel többet nem szabad szó­ba állni, mert az ő szimpla le­meze annyiba került, mint egy dupla album. Erre azt feleltem: ez nem az én hibám, az első zsűrizésen átment a szöveg.- Fellép még börtönökben?- Igen, a mai napig. A Testvé­ri Börtönszolgálat a kilencvenes években indult, és akkor kértek fel, hogy csatlakozzam a prog­ramjukhoz. Nemcsak énekelek, hanem beszélgetünk is, például Bocskai hajdúiról: arról, hogyan lehetett rablókból egy hadsere­get szervezni és győzelemre vin­ni, és hogy miként kaptak ezek az emberek aztán földet, rangot és biztonságot a fejedelemtől. A fogvatartottak ezt végighall­gatják, és talán elgondolkodnak, hogy az ő életük is alakulhatna másként. Vagy amikor József At­tila tizenéves költészetéről be­szélek a fiatalkorúak börtöné­ben... Ez nagyon komoly dolog.- Mennyire érintik meg a benti sorsok?- Van, amelyikbe beleborzon- gok. Beszéltem például azzal az egykori őrnaggyal, akit olajsző­kítés miatt ítéltek el. Nekem el­mondta, kik voltak a megbízói, de a bíróságon hallgatott, mert ha nem így tesz, sohasem jön ki onnét. De említhetném azt a ci­gány embert is, aki kijelentette, hogy ha kimegy, megöli a felesé­gét, mert az asszony a gyerekkel együtt elhagyta, és összeköltö­zött valaki mással. Évek múltán ismét összetalálkoztam vele, kérdeztem, mi újság, mire a fér­fi csak annyit felelt: megöltem.- Ön most 60 éves. Nem fur­csa ezt kimondani?- Tudja, ez csak nézőpont kérdése. Jómagam úgy gondo­lok erre, hogy mivel 500 év ma­gyar költészetét idézem, a való­ságban 560 esztendős vagyok. Ez az az idő, amit át kell gondol­nom, hogy mit adjak át belőle a mai kor közönségének, mi az, ami a jelenkori tudásba beépít­hető. Csak olyan költőkkel fog­lalkozom, akik közösségben gondolkodtak. Egy-egy egyéni hangvételű, tetszetős sorért még nem adom a tehetségemet, amit Istentől kaptam. És ez nem biológiai, hanem színtisztán esztétikai kérdés. Ha a tapasz­talatok oldaláról nézzük, nem is olyan sok ez az idő. Sokszor vittek be „közérdekű bejelen­tések” nyomán. Ilyenkor mindig azt a taktikát követtem, hogy én is szeretném feljelenteni rágalma­zásért azt, aki en­gem bemártott. Ez általában hatott. Dinnyés József SZÜLETETT: 1948. augusztus 4én. pályája 1967 óta énekel, verseket zenésít meg. Főbb művei: Határtalanul (1985), Kín és dac (1991), Ezt nem fújta el a szél (1992), Töretlen hittel (2000). Dalaim könyve címmel 1988- ban jelent meg kötete. elismerései: a magyar kultúra lovagja (2001)

Next

/
Oldalképek
Tartalom