Somogyi Hírlap, 2007. december (18. évfolyam, 280-303. szám)
2007-12-08 / 286. szám
SOMOGYI HÍRLAP - 2007. DECEMBER 8., SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP 5 A csúnyában is a szépet keresi kultúra Szőke György remete, aki időnként fölmutatja a művészetét tudományos oldala, hanem az esztétikája fogott meg. Egy kötcsei cigánygyerek azt mondta nekem egyszer: tudom ám, mit csinál maga, a csúnyában keresi a szépet!- Az előbb a szemem láttára mosogatott a konyhában.- Szeretem a rendet. Amit a vásznon csinálok, az egyesek szemében kaotikusnak tűnhet, de minden alakzat mögött ott van a táj vagy az ember, s egyáltalán nem mindegy, hogy hol. Engem nagyon zavar a világban az, hogy a dolgok nincsenek a helyükön, bár ott lehetnének. Én azonban pici vagyok és tehetetlen a festészeten túl.- Mit jelent az életében, hogy 1986 és 1996 után 2007-ben is önálló kiállítása nyűt a megye- székhelyen?- Én büszke koldus vagyok. Csak oda megyek, ahová hívnak. Ahogyan a rendszerváltás előtt, úgy manapság sem köny- nyű érvényesülni. A kaposvári Vaszary Képtárban az utóbbi három év alatt született képeim láthatók, sok közülük egészen friss. Örülök, hogy kaptam egy nagy szabad teret, ahol megmutathatom, hogy most hol tartok.- Nem a kultúra a legfontosabb az emberek életében.- Hihetetlen tempóban devalválódnak az értékek. Komoly erkölcsi és kulturális problémák tapasztalhatók, amitől az ember naponta elveszítheti az alkotói kedvét, bár engem szerencsére felold, ha festhetek. A képeimen egyébként mindig visszaköszön a hangulatom. Egy barátom egyszer azt mondta a kisfiának: jönni fog egy bácsi, aki ugyan rosszul néz ki, de jól van. Az voltam én.- Alkotóként mi a vágya?- Ma általában nem foglalkoznak azzal, hogy a festőnek küldetéstudata, mondanivalója van. A művészet bizony meghalt már néhányszor a divatoknak, az úgynevezett modernségnek köszönhetően, de tisztességes tudással fel lehet támasztani. Én a magam számára egy fejlődési lehetőséget látok; azt a fajta világot, amit én látok, nagyobb méretben is szeretném bemutatni. Szőke György a vásznon is szereti a rendet. A festőművész és grafikus kiállítása a kaposvári Vaszary Képtárban látható. Czene Attila- Miért Balatonszárszón él?- Több mint harminc éve rengeteg pozitív visszajelzést kapok a balatonszárszóiaktól. De egész életemben, a riiun- kámban is tetten érhető a befogadás mellett a kívül maradottság. Ez a kétarcúság mindig izgatott. Totálisan remete vagyok, sokszor nem könnyű ember, de így tudom időnként fölmutatni a művészetemet. Ezt másként nem lehet csinálni, csak letisztult állapotban. Ugyanakkor mindennap húzom az igát a helyi általános iskolában, mint tanár, aminek köszönhetően egykor szolgálati lakáshoz jutottunk. Igaz, nagyon szeretem ezt a feladatot; kinyitni a gyerekek szemét.- Az érthetőség határán mozognak az alkotásai.- Lázadó is voltam, de van már bennem alázat, elég nagy adag. És mindig őszintének tartottam magam. Nehéz olvasni a grafikáimat, festményeimet, pedig elég tág asszociációs lehetőséget hagyok. Ha valaki nem tud egyikkel-másikkal mit kezdeni, azt tanácsolom, menjen odébb. De szerintem sokan be tudják fejezni magukban az általam sugallt gondolatokat, érzelmeket.- Kik segítették, hogy művészként magára találjon?- Vannak klasszikus utak és nagy mesterek. Én jó időben találkoztam Feledy Gyula grafikusművésszel, Kóka Ferenc szentendrei festővel és Kokas Ig- náccal is, akiktől biztató szavakat kaptam. Előrébb löktek a pályámon, amikor még autodidaktának, amatőrnek számítottam.- Rajz-biológia szakon végzett Pécsett. Melyik tantárgy volt a fontosabb?- Teljesen egyértelműen kötődöm a természettudományokhoz. Édesanyám biológiatanár volt Siófokon, mindig szerettem ezt a tárgyat, igaz, nem a A szemével fotózik BALATONSZABADIBAN Születtem, Siófokon éltem, 30 éve szárszói vagyok, Kötésén van a műtermem - mondta. - Észak-somogyinak, balatoninak vallom magam; ezen a tájon vagyok otthon. Akárhányszor kinyitom a szemem, mindig másmilyennek látom a nagy tavat. Amit éltem, éreztem, az mind benne van a tájképeimben. Gyűjtöm az itteni tárgyakat, kőzeteket. Kismotorral járom a vidéket A fényképezéssel a memóriámat egészítem ki. De mint festő a szememmel fotózom. Megerősítik a diákok imádok tanítani a balatonszár- szói általános iskolában, nagyon sok megerősítést kapok a diákoktól - vallotta. - Az igazi művészetnek manapság kevés a becsülete, de én bízom abban, hogy tudok nyomokat hagyni magam után. Igyekszem jól egyensúlyozni a racionálisnak számító tanítás és a tökéletes lebegésnek betudható művészet között. Sok mindenben nem áltatom magam, de abban biztos vagyok: bár raf zolni nem tudok megtanítani senkit, látni viszont igen. Vizuális terror van TOTÁLIS VIZUÁLIS TERROR VeSZ körül bennünket, elég, ha például a temérdek óriásplakátra, a nyakunkba zúdított rengeteg tévéreklámra, a szüntelen érkező ingyenes prospektusokra vagy akár a mobiltelefonok képernyőire gondolunk - sorolta. - A képzőművészet viszont a letisztult pillanat, amivel négyszáz év múlva is szembe lehet nézni. Álljunk csak oda a zseniális Rubens önarcképe elé, éppen hogy meg nem kérdezi tőlünk: na mi van, öreg? JEGYZET ÁRPÁSI ZOLTÁN Macsópapák és Margókám MEGVETNEK VAGY SEM, bevallom, unom Margókámat, rmom Lacikámat, unom Kézdy Gábort és a macsópa- pákat. A televízióból és a rádióból ismerem őket. Margókám minden este főműsoridőben kalapban, kabátban, kosárkával a kezében elsétál ugyanabba az üzletbe. A hazai üzletlánc közeli „kereskedelmi egységében” Lacikám várja, aki rendre kínál neki egy kilónyi húst: „Margókám! Gyönyörű karaj érkezett, ezt nézze meg!” Soha egy felsál, egy hátszín, egy bélszín, egy tarja vagy egy csirkefarhát. Mindig csak karaj. Margókámnak bejön, mert mindig ugyanazt válaszolja: „Köszönöm, Lacikám!” (Elképzelem, hogy unhatja már Margókám férje a karajt!) kézdy Gábort a rádióból „ismerem”. Hónapok óta naponta jelentkezik, illedelmesen bemutatkozik, elmondja, hogy hívják, melyik cég vezérigazgatója, majd szolgáltatásukra, az örökjáradékra próbál rávenni. Feleslegesen. Nem vagyok célszemély. Nem tehetek róla, amikor belekezd ezerszer hallott szövegébe, tekerek egyet a rádió gombján. Mint a macsópapák hallatán is. Három állítólagos tévésztár macsónak (nem tudom, azok-e, ezt a hölgyekre bízom) lánya született, s édes hazánkban ez elegendő ok arra, hogy könyv jelenjen meg róluk. Ha pedig megjelent, akkor el is kell adni. Ha el kell adni, akkor reklámozni kell. Hetek óta hangzatos szöveggel, bele az éterbe. Hadd gondolja a magyar, ha ennyit mondják, az biztosan jó, és elrohan megvenni. A HÁROM REKLÁM egy tőről fakad. És egy irányba visz. Az unalom világába. Úgy látszik, még tanulni kell, mennyi egy jó reklám kihordási ideje. Addig unjuk nyugodtan. Alaposan megágyaztunk a sörnek a bankablak alatt étlapozó Valamelyik vadnyugati eposz nyomán születhetett a Mozivilág egyáltalán nem fapados díszlete Megyei gasztronómiai körsétára invitáljuk olvasóinkat: sorozatunkban megpróbáljuk a vendég szemszögéből bemutatni a somogyi éttermeket Özv. Zimbabwei Kálmánná- Itt volt a jegypénztár; ha jobb filmet adtak, a színházig kanyargón a sor. És itt lehetett fölmenni a páholyba - révedezik a nem is oly távoli múltba helybéli, de már megfelelően „koros” kollégánk, amint belépünk a Mozivilágba. Mert hiszen a jelen népszerű kaposvári vendéglátóhelye egykoron Szabad Ifjúság Filmszínházként volt bizonyára hasonlóképpen közkedvelt az akkori fiatalság számára. S ha már a film: alighanem éppen valamelyik vadnyugati eposz díszlete Ihlette a dizáj- nereket, még az elengedhetetlen bankot is odavarázsolták az étterembe, kézzel fogható, de persze ki nem nyitható ablakokkal. Éppen e „bank" elé telepszünk hogy elköltsük ebédünket, s nem csak a pazar díszlet miatt kapkodjuk ide-oda a fejünket, az italakciók is azonnal felhívják magukra a figyelmet. Lévén éppen Mikulás „ünnepe”, ez alkalomból a hölgyeket Orgasmus, a férfinépet K.O.-koktéllal vendégelik meg, de mi mégis mást választunk. Korsónyi Budweisert rendelünk, melléje ugyanis grátisz unikumot ígérnek a stílszerűen piros sapkás pincérek. Alaposan megágyazunk az alkoholnak - döntjük el, vagyis nem kíméljük a gyomrunkat, azt meghagyjuk másnapra, amikor szerény ötszáz forintos „csumiebédünket” költjük el a megyeszékhely valamelyik pompázatos tömegétkezdéjében. Tárkonyos csirkeragu, bajor hagyma, erdei gyümölcs - íme a levesrendelésünk. Először furcsálljuk, hogy a hideg gyümölcslevest feleakkora tálban hozzák, mint a hagymásat, de nyilván ez így szabványos, s egyébként is, utóbbihoz pirított zsemlekocka és reszelt sajt is jár. íz tekintetében semmi kifogásunk nem lehet, csak a hagymakarikákat véljük kissé vastagnak, a tárkonyos ragulevesből meg hiányoljuk a csirkét: mindössze három apró húsdarabkát számolunk össze. S akkor jöhet végre a sörágy, érkezik is kisvártatva a sürgőÉrtékelés SZEMÉLYZET (1-10 pont): B Mikulás-sapkában KÖRNYEZET (1-10 pont): 9 Tiszta vadnyugat! ÉTEL (1-20 pont): Q Csirke- és harcsahiány L C * forgó Mikulás-sapkásoktól, akik egyikünk kívánságára pillanatok alatt méregerős zöldpaprikakarikákat is az asztalunkra varázsolnak, de oly erőset ám, hogy már a bukéja is torokköszörülésre ingerel. Kiskondás kedvence, ez a fantázianeve a babbal, szalonnával, hagymával, kukoricával tálalt tarjaszeleteknek. Remek, csak éppen a meny- nyiséggel akad probléma: tö- megkonyhás csumiebédhez szokott gyomrunk nehezen birkózik meg a hatalmas adaggal. De ez még semmi, a túrós csuszával kínált harcsapaprikás - amúgy igen ízléses fatányéron tálalva -, valamint a csülök láttán kerekedik el igazán a szemünk. - No? hunyorog hamiskásan a mi jó pincérünk, s a végén mi is már csak mosolyogni tudunk, mint a jóllakott óvodások. Persze, az igazsághoz hozzátartozik: a harcsa mintha csak mutatóban látszana a túróscsusza-ágyon, de meglehet, csak a hatalmas adag- nyi tészta látványa téveszt meg bennünket. Ez legyen persze a legnagyobb problémánk... S bár csábító a desszertválaszték is, a kalóriabombák után erre még csak nem is gondolunk. Szólítjuk hát a fizetőt, akinek - hiába, mint említettük, a tömegétkezdékhez vagyunk szokva...- négyszáz forintos étkezési jegyek tömkelegével csalunk meglepetést az arcára...
