Somogyi Hírlap, 2006. augusztus (17. évfolyam, 178-204. szám)
2006-08-26 / 200. szám
5 SOMOGYI HÍRLAP - 2006. AUGUSZTUS 26., SZOMBAT MEGYEI KÖRKÉP Csendet vár jutalmul a sorstól varga imre Ráírta Krúdy kocsijára, hogy mit üzen az utókornak a szoborral Már csak csendes polgár szeretne lenni - nyilatkozta a Somogyi Hírlapnak Varga Imre szobrász- művész, akiről elterjedt: szülővárosának, Siófoknak készítette utolsó köztéri alkotását, s lassan felhagy a szobrászkodással. Fónai Imre- Varga Imre tényleg abba akarja hagyni a szobrászkodást?- Dehogy! Csak lassítani szeretnék. Műveim java része feladat, megbízás alapján készült, gyakran előbb érkezett el a határidő, mint a gondolat. Az ihletet most már jó lenne talán felváltani a tartalommal. Csak lefekszik az ember és rögtön homlokon csókolja a múzsa? Persze, működik ez, főleg ha szorít a határidő, s végül is a hivatásos művész általában feladatot old meg mindig ugyanazon a lehetőleg magas színvonalon. Azt a tempót azonban, amit korábban teljesítettem, már nem bírom. Ahogy egy öreg emberhez illik, megállnák most már, hosszasan elgondolkodnék, ezt várnám jutalmul a sorstól. Azzal együtt, hogy különösebb ambícióim nincsenek, hiszen mindig sikerült kihozni magamból a maximumot, soha sem dolgoztam takaréklángon.- Nem kell tehát aggódni, csak megpihenne most már?- Több időt, ennyit kérnék - ha lehetne. Ahogyan Goethe mondta: több fényt! Persze ki tudja, mit értett ezen, lehet, hogy csak sötét volt akkor éppen. Miként az is meglehet: az én sorsom már csak az improvizálás marad. Gyakran eszembe jut Seneca, hiszen sokat olvasom, mert megnyugtatnak a sorai; amikor Néró a halálba küldte, megszakíttatta a saját kivégzését, mert ezernyi leírt oldal után is eszébe jutott még valami feljegyzésre méltó a kínjai közepette. Néhány derűs nap, mit kívánhatnék még magamnak, miközben már gyűjtöm a szótárakat, hogy könnyebben megtaláljam a szavakat, ha majd szenilissé válók. S aztán az is lehet, hogy még számtalan izgalmas feladat vár rám. Varga Imre: - Időt kérek; a gondolkodásra, a lelassulásra, ahogyan az egy öreg emberhez illik- De ha mégis jut ideje pihenésre, azt a siófoki parti házában teszi?- Azt szoktam mondani: az összes szabadidőmet Siófokon töltöm - csak az a baj, hogy nincsen szabadidőm. Még nem tudom, milyen az, amikor nagyon ráérek. S ez nem panasz. Gyönyörű, izgalmas, érdekes életet éltem, néha gazdagon, néha szegényesen. Jó kinézni a parti házból valóban, ilyenkor felrémlik a hajdan a közelben állt bakterház, meg hogy nagyapám szarvasmarháit a siójuti birtokáról éppen itt hajtottuk lóhátról a Balatonba.- Siófokon számos köztéri szobra áll, az idei szezonnyitón avatták a legújabbat, a kocsiban ülő idős Krúdy Gyulát. Ezzel mit üzen az utókornak?- Ilyet nem szoktam tenni, de most ráírtam az üzenetet a kocsira; Ady Illés szekerén című versének néhány sorát. A gyors halált vizionálta a költő; az Úr Illésként elviszi azt, akit nagyon sújt és szeret - így írt. Az eredeti felkérés Nyíregyházáról jött a fiatal Krúdy megformálására. Közben rájöttem, hogy az író Siófokhoz is ezer szállal kötődött; a vers, meg az idős kori Krúdy, így állt össze bennem a szobor, amit megpróbáltam környezetbe is helyezni. A minap néztük meg siófoki vendégeimmel és mondhatom, egészen jól beleillik a megszépült lókai park egyik szélébe. Ez is egy olyan mű, ami nem időben történik, nem olvasható. Egy kép, s emiatt túl sok lehetőségem nincsen a konfliktus feloldására. Mert ennek mindenképpen benne kell lenni az alkotásban, ha nincs benne, akkor az nem mű. Ütköztetem a gondolatokat, s az ellentéteket - mindig erre törekedtem. Néha persze túlzottan is sikerült provokálnom ezzel, Névjegy varga imre 1923. november elsején született Siófokon. 13 éves korában kiállították már egy képét Párizsban. 1956-ban diplomázott a Képzőművészeti Főiskolán. 1969-ben Munkácsy-, 1973-ban Kossuth-, 1982- ben Herder-díjat kapott. Siófok első díszpolgára lett 1985-ben. Köztéri alkotásai láthatók többek közt Tel- Avivban és a Vatikánban. szerencsére nem sokszor. Mindig akkor, amikor kimondták a ki nem mondhatót is.- Siófok első díszpolgára. A várost végigjárva úgy tűnik, megbecsüli Önt a szülőhelye...- A legnagyobb harc, hogy a szülőhelyén elfogadják az embert, hiszen ott ismerik a szüleit, az életét, a művészetét. Ha ez sikerül, akkor elérte a maximumot. S ez a közösségen múlik. Amikor 1985-ben szólt a tanácselnök, hogy megkapom a díszpolgári címet, megkérdeztem: elfogadtattad a többiekkel is? Azt felelte: más idők járnak már. Nem tudom egyébként, hogy mennyire fogadtak el, mert nem törekedtem rá, hogy elfogadtassam magam.- Ha nem is tudja, de nyilván érzi, hogy így van-e?- Érzések? Ilyesmire nem maradt időm és energiám. Elfogynak az ember erői az alkotásban, amikor igyekszik kihozni magából a maximumot. Hiszen nem vagyok zseni, így hallatlanul erősen kell mindig koncentrálnom egy szűk területre, a művészetre. Minden ember költő, mondta egy olasz filozófus. A különbség annyi, hogy akadnak, akik annyira fókuszba tudják sűríteni a beléjük szorult képességet, hogy az lézerként kiégeti még a papírt is. Ez a tehetség. Amihez kegyetlenül azonban nagyon sok tanulás, akaraterő, célratörés és gyakorlás is szükségeltetik. Az elismerésekről meg annyit: négy városnak vagyok a díszpolgára, de most már csak csendes polgár akarok lenni. Egyre csendesebb... JEGYZET f WM ÁRPÁSI mk ZOLTÁN Ausztriában a Balatonról dürsteinben, a Duna ausztriai szakaszának hangulatos kisvárosában letámasztjuk a biciklinket az egyik sikátor borozójánál. A Passau óta megtett út porát leöblítendő két pohár bort kérünk, egy-egy deci Kékfrankost és Chardonnay-t. mellettünk harsány osztrák társaság koccintgat, jó kedvükről ítélve alighanem a sokadik pohárral. Miután érzékelik, hogy magyarok vagyunk, hangos „egesz- segedre” kiáltással emelik ránk. A várt hatás „bejön”: a beszélgetésre invitálás elől nem tudunk kitérni. egymást licitálva bizonygatják magyar nyelvtudásukat: Balaton, Tihanj, Badat- son, piros bor, fehér bor, sör, gulas, pörkölt, szervusz, viszontlatasra. Elegendő szókincs ahhoz, hogy az ember jól érezze magát egy idegen országban. (Kalapemelés azok előtt, akik nehezen kiejthető szavainkat a fejükbe verték.) vagy negyedórányi nyelvta- nulás után mi, egy hete úton lévők megkérdezzük, hogyan végződött az osztrákmagyar focimeccs. Szesztestvérünk kihúzza magát és kezet nyújt. Nézünk bambán, hogy mihez gratulál, de kiderül, a 2-1-es magyar győzelemhez. Ezt is megértük! Büszkék lehetünk a falusi szinten futballozó válogatottunk teljesítményére. magyarok és osztrákok bo- rozgatunk a szűk sikátorban, Somogytól több száz kilométerre, testvéri egyetértésben. Hirtelen megszólal egyikük: Balatonmaria- fürdö, Munkatsi utca, unga- rische maierei, vagyis magyar festő és csettint A nyáron ott nyaralt egy hétig. alattunk méltóságteuesen hömpölyög a Duna. Ausztria egyik legszebb vidékén élők a Balatonról álmodoznak. Mi magyarok meg az Adriáról. Zoltán és Maxi: barát és munkatárs Maxi gyakran eszik kolbászt, és nem árulkodik ebsors Anyjától, Lexitől vette át a stafétabotot a rendőrkutya, s sorra nyeri a szakmai versenyeket Szinte csontváz volt Lexi, úgy lefogyott. Csak a bőre tartotta egyben csúnya kutyatestét. Sebes volt a füle, a körmei lekoptak, s az elfekvőnek csúfolt soron éldegélt. Ott, ahova azokat a rendőrkutyákat száműzik, amelyek senkinek nem kellenek. Bezzeg egy másik, egy nagy vörös kutya, az „ ebek Pamela An- dersonja”, hamar gazdára lelt. Az kellett volna Tislér Zoltán rendőr törzszászlósnak, a fűzvölgyi körzeti megbízottnak is, de hiába. így már-már feladta, hogy járőrkutyára lel, amikor Lexi ránézett. S ezzel a pillantással fordulatot vett kettőjük közös sorsa.- Vigyél magaddal, könyörgött a tekintetével - emlékezett Tislér Zoltán. S míg később a vörös kutyából semmi nem lett, Lexi sorra nyerte a versenyeket. Előtte nem vált be, új társával azonban megtáltosodott. Később Lexi, akit Vigéc néven tartottak nyilván a rendőrségen, örökre elszenderedett. A kölykének, Maxinak adta át a stafétabotot, aki a tisztes Digéc szolgálati nevet kapta az egyenruhás szervezetnél. A szép németjuhász a hétköznapokon járőr és elfogó feladatokat lát el, egyébként meg sorra nyeri gazdájával a versenyeket. Legutóbb a Dunántúl legjobb járőrkutyája címet védték meg Sziglige- ten. Egymásra találtak. Előjött a kukoricásból történt, hogy egy negyven hektáros kukoricatáblából kellett kihozni a bűnözőt, ami nem kis feladat, s úgy tűnt, hogy ez nem is sikerül. Aztán Tislér zászlós gondolt egyet, s jó hangosan elkurjantotta magát: beengedem a kutyát!- Kimegyek, csak a kutyát el ne engedje - jött a válasz. Utána pedig a meglepetés. Aznap ugyanis Maxi kutya nélkül ment szolgálatba a rendőr, csak ez nem látszott a kukoricásból...- Szeretet nélkül nem megy - mondta Maxi gazdája. - Nem drága tápra van szüksége a kutyának, hiszen a száraz kenyéren is elél, ha érzi a szeretetet. Maxi nem panaszkodhat, mert szeretik, s ráadásul téli szalámival és másfél méteres kolbásszal honorálják a teljesítményét egy-egy jól sikerült verseny után. Különben nemcsak munkatárs, hanem családtag is.- Maxi nem parancsra dolgozik, hanem értem - folytatta a zászlós. Azt illene mondanom, hogy naponta edzünk, de nem így van. Mi együtt élünk, s ez sokkal több. A négylábú a gazdája szerint nagyjából mindent tud, amit egy kétlábú járőrtárs. Újságc ugyan nem olvas, de ha baj var feltétel nélkül akcióba lép, air az „ember rendőrre” nem mir dig igaz. S nagy erénye, hog nem árulkodik. A szolgálata nyolcvan százalékát együtt ac ják, s már a bűnözők is együi emlegetik őket. Maxi megjelenése tekir télyt parancsol. Gazdája szí vára vár, lesi minden mozdi latát, látszik, hogy összeszt kott páros az övék. A gazc sokkal nagyobb főnök it mint a sok csillagos feletti sek. Örülnek a sikereknek. . céljuk: jól tenni a dolguka majd épen hazajönni a szóig; latból. ■ Varga Andre
