Somogyi Hírlap, 2006. április (17. évfolyam, 77-100. szám)

2006-04-08 / 83. szám

SOMOGYI HÍRLAP - 2006. ÁPRILIS 8., SZOMBAT 9 INTERJÚ Sokat elvett, de mindent adott az újság életút Nyugdíjasként még nem olvassa a Somogyi Hírlapot, de a telefonja gyakran cseng Negyvenhárom év hosszú idő. Sok mindenre elég. Kercza Imre 43 évet töltött a Somogyi Hírlap szerkesztő­ségében és sokat tett a hosszú idő alatt. Tizenhat évig fő- szerkesztőként jegyezte a Somogyi Hírlapot, s nem csak azzal, hogy az impresszumban első helyen szerepelt a neve. Kerczás újságot csinált. Jót. Sokat nevettünk és sír­tunk vele együtt. Néha miatta, néha meg érte. Az elmúlt fél évben amióta megtudta, hogy nyugdíjba vonul, keve­sebbet nevetett. Mi is. Múlt héten elköszöntünk tőle, de nem búcsúztunk el. Egy hétig nem láttuk, aztán újra ta­lálkoztunk. Nem szokott, most mégis késett kicsit az in­terjúról. Először feszengett, mert inkább azt szokta meg, hogy ő kérdez, most meg válaszolni kellett, de aztán ahogy telt az este, egyre többet mesélt. Magáról úgy Kerczásan. Azt mondta, ezt a szakmát nem lehet abba­hagyni és szeretne még újságot írni meg könyvet is. Sri Lankáról és azokról a somogyi emberekről, akik fontosat tesznek, mégis kevesen ismerik őket. Azt is mondta, hogy a Somogyi Hírlap nélkül furcsán üresek az estéi. Fábos Erika, Takács Zoltán Kercza Imre: Én most egy boldog ember vagyok. Amit elértem, ennek a szakmának köszönhetem- Mikor olvasott utoljára Somo­gyi Hírlapot?- Több mint egy hete. Sosem gondoltam, hogy lesz olyan na­pom, amelyik nem ezzel az újság­gal kezdődik. Nem tudom még a kezembe venni. Olyan szemmel, amivel eddig olvastam, már soha nem olvashatom, másként meg még nem tudom. Nagyon szere­tem azt az újságot, ezért most még csak a hibáit keresném. Mél­tatlan lenne. Várok, amíg egy másfajta érzéssel megint feltétel nélkül szeretni tudom...- Megszokta, hogy nyugdíjas?- Nem, pedig hivatalosan már hat éve nyugdíjas vagyok. Ez azonban most furcsa érzés: még olyan, mintha szabadságon len­nék.- Megkönnyebült, vagy inkább szomorú?- Megkönnyebbültem. Lapot csinálni, irányítani egy szer­kesztőséget, az egyfajta állandó készenlét. A napi sajtóban nin­csenek nyugodt pillanatok.- Ez a hét nyugodtabb volt?- Dehogy volt nyugodtabb, ki- alvatlanabb vagyok, mint bármi­kor. Eddig tíz óra körül kezdtem dolgozni és este kilenc körül ért véget a nap. Most előbb van vé­ge, de sokkal korábban kezdő­dik. Nagyon keveset tudtam aludni.- Sokszor láttuk a tízórás lap­zártáig a szerkesztőségben. Mi­ért érezte fontosnak, hogy a végső munkafolyamatoknál le­hetőleg ott legyen?- Én a legjobban akkor szeret­tem bent lenni a szerkesztőség­ben, amikor már kezdett összeáll­ni a lap, de nem csak főszerkesz­tőként. Annak idején, amikor még fiatal újságíró voltam és a szerkesztőségben végeztünk, le­mentünk a nyomdába: lapzártáig mindig ott voltunk, de volt úgy, hogy az első példányt is megvár­tuk. Varázsa volt. Még mindig eb­ben a ritmusban élek és az esté­im most lurcsán üresek.- Hogyan lett újságíró?- Véletlenül. Gyermekkorom­ban megszoktam, hogy várjuk reggel a postást és hozza az újsá­got. Sosem gondolkodtam rajta, hogyan is készül. Volt, mint a ke­nyér. A pékeken sem tűnődik az ember, amikor beleharap a friss cipóba. Szóval természetes volt, hogy újságot olvasok. Katona ko­romban, egyszer azt írta az új­ság, hogy újságíró-gyakornoko- kat keresnek. Jelentkeztem. Per­sze, elutasítottak. Jávori Béla, az akkori főszerkesztő-helyettes írt egy levelet, hogy jól megoldot­tam a feladatokat, de a témavá­lasztáshoz nem volt elég jó a sze­mem. Na, akkor döntöttem el, hogy újságíró leszek. Amikor le­szereltem, újra próbálkoztam. Bekopogtam a Somogyi Néplap­hoz, ahol azt kérdezték, mennyi időre van kitartásom. Azt felel­tem, amennyire kell. így kezdő­dött, 43 évvel ezelőtt.- Negyvenhárom évet egy he­lyen eltölteni, ma már nem korszerű dolog...- Tudom és még az is lehet, hogy van benne igazság. De tud­játok, milyen gyorsan elrepült? Még az első napra is emlék­szem. A mostani felfogás szerint persze az a piacképes, aki tud változtatni. De akkor minden más volt. Vidéken volt egy újság, vagy ott boldogultál, vagy sehol. Amúgy az én 43 évem, talán nem nevezhető átlagosnak. Volt benne sok változatosság és újra­kezdés. Az mindig adott elég új lendületet.- Sosem fordult meg a fejében, hogy mást kéne csinálni?- Egyszer. Sokáig rádióztam is az újságírás mellett. Szerettem. A Magyar Rádió szerződést, ko­moly munkát ajánlott Akkor, amikor az eddigi talán legna­gyobb rádiós generáció is fel­nőtt. Mester Ákos, Csák Elemér, Bereczki Gyula. Szóval már igent is mondtam, de amikor be­léptem a rádió kapuján, eldön­töttem, hogy mégsem vállalom.- Miért?- Féltem.- Sosem gondoltam volna, hogy félni is tud.- A félelemnek nagyon sok vál­tozata van.- Nem bánja azokat a lehetősé­geket, amelyeket félelemből el­mulasztott?- Nem tudom, mit hagytam ki, ezért nincs is mit bánni. Csak azt tudom, hogy ez mi­lyen volt.- MUyen volt?- Nehéz, változatos és szívből mondom, hogy gyönyörű. Szakmailag és elismertségben is elértem szinte mindent, amit magyar újságíró elérhet. Kezdetben nagyon nehezen ment, de nekem a mai napig örömet okoz az írás.- Nehezen ment? Furcsa, hi­szen útibeszámolókat alig egy óra alatt kerek mondatokban diktált egyenesen gépbe. Azt gondoltam, hogy ez adottság.- Adottság, de mellette kőke­mény munka. Aki komolyan ve­szi ezt a pályát, annak nagyon sok kitartásra és szorgalomra van szüksége, a tehetség önma­gában nem sokra elég.- Aki komolyan veszi ezt a pá­lyát, az óhatatlanul fel is áldoz érte valamit.- Igen, ez valóban így van. Az újságírót a családi életében, vagy a baráti kapcsolataiban gyakran éri valami fiaskó. So­kat adott ez a pálya, de volt, amit elvett.- Mit adott?- Mindent. Amit elértem, en­nek a szakmának köszönhe­tem. A barátaimat, azt, hogy körbeutaztam a világot, azt, hogy egész eddigi életemben azt csinálhattam, amit szívből szerettem.- Mit vett el?- Sokat. Tény, hogy nyugod­tabb életet él az az ember, aki meghatározott rend szerint él, mint akinek folyton az aktuális történések határozzák meg az életét. Nem is hiszem, hogy van olyan társ, aki ezt évtizedeken keresztül tolerálni képes...- Mondják, hogy minden em­bernek van egy ideális kora. Van, aki 30 és van, aki 50 éve­sen ér el az életének csúcs­pontjára. Ön mikor volt a leg­boldogabb?- Azt mondják, későn érő típus vagyok. Igazuk van. Nagyon so­káig volt bennem szorongás. Én, a kőkúti gyerek, fel tudom-e ven­ni a versenyt a nagyvárosban felnőtt újságírókkal, akik orszá­gos lapoknál kezdték a pályát. Aztán rájöttem, hogy ez csupán adottság és nem értékmérő. Én most egy boldog ember vagyok.- Kőkútról indult és minden magyar miniszterelnök dolgo­zószobájában megfordult. Ak­kor is szorongott?- Ha tudtam, miért megyek, sosem szorongtam.- A hatalmuk megérintette?- Nagyon vallásos családban nőttem fel, ahol azt tanultam, hogy mindenkit tisztelni kell. Ez mindenkivel szemben megvolt bennem. Gyermekkoromban fél­tem a falusi rendőrtől. Tudtam, hogy az átlagembernél nagyobb hatalma van.- Amikor főszerkesztőként hatal­ma volt, eszébe jutott mindez?- Sosem gondoltam azt, hogy hatalmam van.- Mégis igen keménykezű veze­tőként tartották számon. Ez be­állítottság vagy tudatosan vá­lasztott vezetési stílus?- Inkább habitus, mint tuda­tos. Tudjátok, én az életben soha semmit nem tudtam félig csinál­ni. Nehezen mondtam nemet. Sokkal több dolgot vállaltam ma­gamra, mint kellett volna, de ha már valaminek nekiálltam, azt szerettem jól megcsinálni. Ebből fakadt, hogy szigorú voltam és néha még igazságtalan is. Idővel aztán rájöttem, hogy meg kell bíznom másokban.- Haragost vagy barátot szer­zett többet, amíg főszerkesztő volt?- Koronként változik. Az em­berek mindig várnak valamit az újságtól. Ha megkapják, hálá­sak, ha nem, esetleg haragsza­nak. Szerintem többen vannak Kercza Imre 1940. november 18-án szüle­tett Kőkúton. Középfokú ta:■* nulmányait a kaposvári Tán­csics Mihály és az esztergomi Ferences Gimnáziumban vé­gezte. 1911-ben a Pécsi Tudomány- egyetemen szerzett jogászdip­lomát, 1992-ben pedig ugyanezen egyetem közgazdaságtudo­mányi karán jogi szakokleve­les közgazdász lett 1999- ban kezdte újságírói pá­lyáját a Somogyi Néplapnál Itt később munkatárs, rovat­vezető, majd főszerkesztőhe- lyettes lett. 1990-ben az AxelSpringer Budapest Kft. által alapított Somogyi Hírlap főszerkesztő je lett Közel négy éven át az Europress szerkesztőségét is vezette. 2000- ben Somogyért arany­gyűrűt, 2001- ben pedig Táncsics-dí- jat kapott. Idén a Magyar Köztársaság elnöke a mi­niszterelnök előterjesztésére a Magyar Köztársasági Ér­demrend Lovagkeresztje ki­tüntetést adományozta több évtizedes publicisztikai mun­kásságáért, Somogy megyé­ért végzett közéleti tevékeny­sége, életútja elismerése­ként. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége szék­házában rendezett hagyo­mányos sajtónapi rendezvé­nyen átvehette a MÚOSZ életműdíjának számító Aranytollat is. Pályafutása során többször utazott tüdő sítóként Göncz Árpád köz- társasági elnökkel külföldi útjaira. Járt többek között Dél-Amerikában, Ausztráliá­ban, az arab világban. 2000-ben Találkozások, Csa­vargások, Töprengések cím­mel jelent meg összegyűjtött írásaiból egy válogatás. 2009-ben Világnézetek címmel napilap-interjúiból, riport­jaiból adtak ki könyvet olyanok, akik úgy emlékeznek, hogy számíthattak rám, mert mindig kiszámítható voltam. Egyelőre nem szól sokkal keve­sebbet a telefonom, mint eddig, de ahhoz még kevés az eltelt idő, hogy megítéljem, mennyi az iga­zi barátom.- Többször is idézte, hogy a leg­többen nem az embernek, ha­nem a székének köszönnek. Önnek vagy a székének kö­szöntek többen?- Biztos van olyan ember, aki­nek a széke sokat ér. Én azt val­lom, ha valaki tisztességesen emberséges tud maradni és van karizmája, azt akkor is tisztelik, ha kiszáll egy székből. Bár most is sokan hívnak, azért nincse­nek illúzióim.- Mire számít?- Hát arra, hogy idővel ritkul­nak a telefonok, aztán majd vég­leg el is maradnak.- Főszerkesztőnek szólítják még?- Most még igen, még egy da­rabig biztos így is marad, de én erre csak azt szoktam mondani: már nem főszerkesztő, hanem kisnyugdíjas vagyok...

Next

/
Oldalképek
Tartalom