Somogyi Hírlap, 2006. január (17. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-10 / 8. szám

12 SOMOGYI HÍRLAP - 2006. JANUÁR 10., KEDD. Az év emberei hittel és irodalommal Táncsicsosok egymás közt Egy igazgatói intő és az Utolsó mohikán története Közös öröm. Mihályfalvi László (balról) és Bellái Zoltán egyformán meglepődött, amikor kiderült, hogy ők nyertek. Mindegyik a másikra tippelt Mihályfalvi László, a Táncsics gimnázium nyugalmazott igazgatója és Bellái Zoltán református lelkész régről is­merik egymást, dé a 90-es évek elején, a kaposvári ön- kormányzat oktatási bizottságában ismerkedtek meg közelebbről. Idén őket választották olvasóink a 2005-ös Év somogyi emberének. Nem csak ez közös bennük. Igaz, nem egy időben, de mindketten táncsicsosok vol­tak és mindkettőjük életében fontos szerepet játszik a hit és az irodalom. Az is érdekes, hogy amikor példaké­pekről esik szó, Bellái Zoltán egy tanárt, Mihályfalvi László pedig egy papot említ és abban is megegyeznek, hogy év emberének lenni különösen sokat jelent. Mihályfalvi László 1941 -ben született Kaposváron. Harmincnégy évet töltött a Táncsics Mi­hály Gimnáziumban, ebből tizenötöt az iskola igazga­tójaként. Júniusban, a múlt tanév végén nyugdíjba ment. Sok régi hagyományt sikerült felélesztenie és úja­kat is teremtett a megye egyik legeredményesebb gimnáziumában. Ő volt az, aki 1974-ben megszervezte az első diáknapot, 1990 óta neki köszönhetően ad­ják ki újra az iskolai év­könyveket, létrehozta a Táncsics panteont és az ő ötlete nyomán indult útjára az Alma Mater köszöntése sorozat. Igazgatósága ide­jén épült meg a Táncsics új tornaterme és aulája, ak­kor újult meg az iskola épülete is. 2002-ben a Ma­gyar Köztársaság Arany Ér­demkeresztjével tüntették ki. Nyugdíjazása után lét­rehozta a Mifi asztalt, ahol havonta beszélget régi ta­nítványaival, kollégáival és minden érdeklődővel egy kaposvári étteremben. Nős, két gyermeke van. 'Fábos Erika- Akár kicsi, akár nagy elisme­résről van szó, annak, aki kap­ja, mindenképpen sokat jelent- mondta Mihályfalvi László. - Adhat hitet, erőt és megerősí­tést is. Az, hogy a Somogyi Hír­lap olvasói az Év somogyi em­berének választottak, azért je­lent nekem sokat, mert itt nem egy szűk testület döntött arról, hogy ezért vagy azért kiérde­meltem egy kitüntetést, hanem több száz ember szavazott is­meretlenül a megye minden ré­széből. Az meg különdíj az elis­merés mellé, hogy ezt szeretett iskolámban, a Táncsicsban vehettem át, ahol diákként, tanárként, igazgatóként és szülőként 38 évet töltöttem el. A pedagógus egyébként azért is szerencsés, mert nemcsak az ilyen alkalmak, hanem a diá­kok visszajelzései naponta je­lenthetnek elismerést.- Pontosan tudóm, hogy ez mit jelent - mondta Bellái Zol­tán. - Én egy osztatlan iskolá­ból kerültem a Táncsicsba 1964-ben. Ötödiktől nyolcadikig egy tanteremben tanultunk mindannyian. Egyébként én is úgy gondolom, hogy nagyon ér­tékes ez az elismerés. Éppen azért, mert nem volt kötelező szavazni. Amikor az ember ennyi idős, óhatatlanul vannak formális elismerések az életé­ben. Ezek bizonyos életpálya után járnak. Aztán vannak azok az elismerések, amelyek­ből kifejeződik, hogy amit csi­nálunk, az sokat jelent annak a közegnek, amiben élünk. Év emberének lenni talán ilyen és számomra ettől fontos. Somogyi Hírlap: Azt szokták monda­ni, hogy a tanító meg a pap voltak a ki­sebb közösségekben azok, akiknek ki járt a tisztelet Egy tanár és egy pap lett az év embere. Ez azt jelenti, hogy még mindig van becsülete a hivatásuknak. Bellái Zoltán: Ha körbejárja a megyét a kis falvakban már se tanítót, se papot nem talál. Meg is látszik az embereken, hogy hiányzik valami az életükből. Nem az úgynevezett intelligen­cia hiányzik, hanem valami más. Valami kapaszkodó, vala­ki, akire számítani lehet a min­dennapokban. Talán ezért sza­vaztak ennyien éppen ránk. Mihályfalvi László: Kisebb közösségekben ma is valóban nagyobb a pap meg a tanító be­csülete. Azt tapasztalom, hogy főként a kisebb településekről érkező diákok és azoknak a szülei hálásak az iskolának is. Amúgy persze nem a funkció miatt tisztelték ezeket az embe­reket soha. Hanem azért a szel­lemi sugárzásért, ami belőlük áradt. Amúgy az én vélemé­nyem szerint jó tanárnak és jó lelkésznek lenni művészet. Tét­je van. Az, hogy az első tanár az ember életében meg tudja-e ér­tetni a tudás, az ismeretek fon­tosságát, meg tudja-e szerettet­ni a munkát, a tanulást, meg tudja-e teremteni azt a légkört, amiben a diák együtt működik vele. Ez mind egy egész életre fontos lehet, ahogy az is megha­tározó, hogy hogyan viszonyul egy ember a vallásához, a hité­hez. Azt hiszem, az irodalomta­nárnak és a lelkésznek jó szí­nésznek is kell lenni. Persze a szó jó értelmében. Én a magam részéről nem panaszkodhatok. A régi tanítványaim rendszere­sen felkeresnek. Amikor haza­jönnek az egyetemről, főiskolá­ról, a család után gyakran elő­fordul, hogy én vagyok az első, ahova az útjuk vezet. Ez jólesik és egy tanárnak azt hiszem, a legnagyobb elismerés is. Bellái Zoltán: Papnak és ta­nárnak ugyanaz az alapindít­tatása: jobbá tenni, szebbé ten­ni és segíteni az embereknek. Egyébként az is közös ben­nünk Mihályfalvi Lászlóval, hogy az irodalom nagyon fon­tos a mi pályánkon. Lehet sokat beszélni a hitről szépen, de ha az ember úgy mondja, ahogy Ady: „Az álmom az Isten. Vele szeretnék találkozni, az álmom­mal.”, abban benne van min­den. Nagyon szeretem a verse­ket. Ezt is a gimnáziumból hoz­tam magammal. Mihályfalvi László: Mikor is érettségiztél? Bellái Zoltán: 1968-ban. Mihályfalvi László: Én előbb, de ugyanannak az igazgatónak az idején. Bellái Zoltán: Igen, Merő Bé­la. Hírhedt korszak volt az. Ne­kem egy igazgatói intő miatt is emlékezetes. Mihályfalvi László: Volt igaz­gatóid? Bellái Zoltán: De még milyen. Az történt, hogy egy alkalom­mal dolgozatot akart íratni ve­lünk a matematikatanár. Törté­netesen éppen március nyolca­dikén. A mi osztályunkba 33 lány járt és három Zoltán. Per­sze, hogy ezen közfelháborodás lett. Nőnapon és a fiúk neve­napján dolgozatot írni? Ehelyett elmentünk Törökhagyásra sza­lonnát sütni. Voltak persze ak­kor is eminensek, akik hozták a hírt utánunk, hogy ki leszünk rúgva. Na ettől megijedtünk na­gyon és ijedtünkben az egyik osztálytársnőnk édesapjához futottunk orvosi igazolásért. Persze az iskola ajtajában foga­dott bennünket az osztályfőnö­künk, Honfi Ali bácsi, aki ösz- szeszedte az összes igazolást és ott a helyszínen széttépte. A fő­kolomposok, így én is, igazgató­it kaptak. És most jön a történet folytatása, amiért érdekes volt elmesélni. Az igazgató, Merő Béla ugyanis azt mondta: ha megjavítjuk a teherliftet - foly­ton elromlott -, akkor tekintsük úgy, hogy törölték a megrovást. Merő Béla ugyanis sosem egy­szerűen büntetni, hanem min­dig nevelni is akart. Iskolájában pedig a valamikori paptanárok is helyet találtak és tanítottak 1949 után. Ha példaképet kelle­ne említenem, őt biztosan meg­említeném. Mihályfalvi László: Milyen érdekes. Én meg egy jezsuita pátert mondanék. Bogyó pá­tert. Neki köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást. Ő volt az, aki az első könyvet a ke­zembe adta: az utolsó mohi­kánt az ő ajánlására kezdtem el olvasni. Gyerek- és ifjúkorom­ban rajta kívül is több pap volt meghatározó az életemben. Babics Endre apát kanonok plébános, Longauer Imre vagy Gál Sanyi bácsi mind nagy ha­tással voltak rám. Ötéves vol­tam, amikor először ministrál- tam a Szent Imre templomban és még érettségi után is min­den vasárnap ott voltam a mi­sén a „nagy templomban”. A hit most is nagyon fontos az életemben. A rendszerváltozás óta azonban nem járok temp­lomba. Azokban az években ugyanis világos lett számomra, sokan nem a meggyőződésük miatt, hanem csak „tüntetni” mennek a templomba. Azóta nem járok. Bellái Zoltán: Igen, valóban. A 90-es évek elején nagyon sok embert befújt a templomba a szél, de aztán ki is fújta őket. Ne­kem persze nem tisztem eldön­teni, hogy ki vesz részt az isten­tiszteleten meggyőződésből és ki az, akinek ez csak formaság, de azt hiszem, hogy ma már ez többé-kevésbé a helyére került. Somogyi Hírlap: Amikor legutóbb ta­lálkoztunk, Mihályfalvi László még nyugdíj előtt állt és kicsit tartott a nyug­díjas évektől. Megtalálta már ebben az új helyzetben is önmagát? Mihályfalvi László: Továbbra is bejárok a Táncsicsba, mivel van egy osztályom, akiknek a kérésére az érettségéig tanítani fogok. Sokat vagyok otthon, so­kat olvasok és továbbra is pub­likálok. Elfoglalom tehát ma­gam. Jó ez így. Somogyi Hírlap: Ez egy udvarias vá­lasz volt, vagy valóban jó így? Mihályfalvi László: Udvarias válasz volt. Bellái Zoltán: Nincs ebben semmi különös. Én mindig is úgy gondoltam, hogy egy tisz­tességes mesterember, egy jó iparos, nyugodt szívvel tudja letenni a szerszámot és tud el­menni nyugdíjba. Egy hivatás- tudattaj rendelkező, közösségi ember számára természetes, hogy sosem tud igazából nyug­díjas lenni. Mindig jár az agya, ahogy megszokta és tennie kell valamit. Somogyi Hírlap: Önök a 2005-ös év emberei lettek. Milyen volt az életük­ben ez az elmúlt esztendő? Mihályfalvi László: Éppen a nyugdíjbavonulás miatt mon­dom, hogy vegyes érzelmekkel volt tele. Természetesen mindig attól lesz emlékezetes nekem a 2005-ös év, hogy befejeztem az aktív tanári pályafutásomat. A táncsicsos igazgatók között én voltam az, aki a harmadik leg­1950-ben született Zselickisfaludon. 1986 óta a kaposvári református gyü­lekezet lelkésze. Munkássá­ga éveiben 1500-ról 3200-ra növekedett a közösség lét­száma. Kezdeményezésére született meg a református általános iskola, amely 15 év alatt a megyeszékhely rangos, időközben gimnázi­umi tagozattal is bővült in­tézményévé lett. Az iskola- épület létrehozásában majd bővítésében - a pénzforrá­sok előteremtésétől a beton­keverésig egyaránt - kulcs­szerepet vállalt. Szívós mun­kával juttatta el a megvaló­sulásig másik álmát, az id& sek otthonát, amely azóta már országosan is mintá­nak számít. A református egyházon belül az ország­ban jelenleg 20 hasonló ott­hon beruházásának előké­szítésén dolgoznak, e mun­kák többségét Bellái Zoltán vezényli. Somogybán most Taszáron és rövidesen Orciban épít európai színvo­nalú otthont az időseknek. Felesége egyben lelkésztársa is. Három gyermekük van. hosszabb időt töltöttem az igaz­gatói székben: csak Pongrácz Károly és Merő Béla voltak hosszabb ideig igazgatói az is­kolának. Azt nagyon fontosnak tartom és teljes megelégedéssel tölt el, hogy úgy szellemiségé­ben, mind küllemében olyan gimnáziumot hagytam az utó­domra, amely az ország legjobb gimnáziumai közé tartozik. Én teljes szívvel végeztem a mun­kámat és az életemet jelentette ez az iskola. Nagyon fontos, hogy nyugodtan és elégedetten adhattam tovább ezt az igen rangos stafétát. Örülök annak is, hogy szépen alakul a Mifi törzsasztal ötlete. Kétszer talál­koztunk eddig és január végén tervezem a következő alkalmat. A beszélgetésekre a régi tanít­ványokat, kollégákat és baráto­kat várom. A gondolatébresztő rendszerint egy irodalmi idézet kapcsán valami aktuális téma, de annak örülnék, ha ez egy közéleti találkozóhellyé alakul­na, ahol bármilyen gondolatot meg lehet osztani, ki lehet cse­rélni. Egyre több visszajelzés érkezik, sokan érdeklődnek, úgyhogy bízom benne. Bellái Zoltán: Szép év volt a múlt esztendő. Nemcsak az el­ismerés miatt, hanem azért is, mert két olyan nagy munkának is sikeresen a végéhez értünk, ami már nagyon nyomasztott. Az egyik a gyülekezeti ház, a másik a templom felújítása volt. Ez nagyon jó érzés, azért is, mert ezzel együtt kezdem azt is látni, hogy lassan beérik az a tö­rekvés, amiért évtizedek óta dolgozom. Régóta mondom ugyanis, hogy méltó körülmé­nyeket kell teremteni a hitélet­hez és akkor méltó dolgok szü­lethetnek a gyülekezeti életben is. Most ezt látom és ez nagyon örömteli dolog. 2005-ben kezd­tük el a taszári idősek otthoná­nak építését is, ami szintén em­lítésre méltó, hiszen ez a garan­cia arra, hogy a 2006-os évben is lesz minek örvendezni.

Next

/
Oldalképek
Tartalom