Somogyi Hírlap, 2006. január (17. évfolyam, 1-26. szám)

2006-01-10 / 8. szám

12

SOMOGYI HÍRLAP - 2006. JANUÁR 10., KEDD.

Az év emberei hittel és irodalommal

Táncsicsosok egymás közt Egy igazgatói intő és az Utolsó mohikán története

Közös öröm. Mihályfalvi László (balról) és Bellái Zoltán egyformán meglepődött, amikor kiderült, hogy ők nyertek. Mindegyik a másikra tippelt

Mihályfalvi László, a Táncsics gimnázium nyugalmazott igazgatója és Bellái Zoltán református lelkész régről ismerik egymást, dé a 90-es évek elején, a kaposvári ön- kormányzat oktatási bizottságában ismerkedtek meg közelebbről. Idén őket választották olvasóink a 2005-ös Év somogyi emberének. Nem csak ez közös bennük. Igaz, nem egy időben, de mindketten táncsicsosok voltak és mindkettőjük életében fontos szerepet játszik a hit és az irodalom. Az is érdekes, hogy amikor példaképekről esik szó, Bellái Zoltán egy tanárt, Mihályfalvi László pedig egy papot említ és abban is megegyeznek, hogy év emberének lenni különösen sokat jelent.

Mihályfalvi László

1941 -ben született Kaposváron. Harmincnégy évet töltött a Táncsics Mihály Gimnáziumban, ebből tizenötöt az iskola igazgatójaként. Júniusban, a múlt tanév végén nyugdíjba ment. Sok régi hagyományt sikerült felélesztenie és újakat is teremtett a megye egyik legeredményesebb gimnáziumában. Ő volt az, aki 1974-ben megszervezte az első diáknapot, 1990 óta neki köszönhetően adják ki újra az iskolai évkönyveket, létrehozta a Táncsics panteont és az ő ötlete nyomán indult útjára az Alma Mater köszöntése sorozat. Igazgatósága idején épült meg a Táncsics új tornaterme és aulája, akkor újult meg az iskola épülete is. 2002-ben a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjével tüntették ki. Nyugdíjazása után létrehozta a Mifi asztalt, ahol havonta beszélget régi tanítványaival, kollégáival és minden érdeklődővel egy kaposvári étteremben. Nős, két gyermeke van.

'Fábos Erika- Akár kicsi, akár nagy elismerésről van szó, annak, aki kapja, mindenképpen sokat jelent- mondta Mihályfalvi László. - Adhat hitet, erőt és megerősítést is. Az, hogy a Somogyi Hírlap olvasói az Év somogyi emberének választottak, azért jelent nekem sokat, mert itt nem egy szűk testület döntött arról, hogy ezért vagy azért kiérdemeltem egy kitüntetést, hanem több száz ember szavazott ismeretlenül a megye minden részéből. Az meg különdíj az elismerés mellé, hogy ezt szeretett iskolámban, a Táncsicsban vehettem át, ahol diákként, tanárként, igazgatóként és szülőként 38 évet töltöttem el. A pedagógus egyébként azért is szerencsés, mert nemcsak az ilyen alkalmak, hanem a diákok visszajelzései naponta jelenthetnek elismerést.- Pontosan tudóm, hogy ez mit jelent - mondta Bellái Zoltán. - Én egy osztatlan iskolából kerültem a Táncsicsba 1964-ben. Ötödiktől nyolcadikig egy tanteremben tanultunk mindannyian. Egyébként én is úgy gondolom, hogy nagyon értékes ez az elismerés. Éppen azért, mert nem volt kötelező szavazni. Amikor az ember ennyi idős, óhatatlanul vannak formális elismerések az életében. Ezek bizonyos életpálya után járnak. Aztán vannak

azok az elismerések, amelyekből kifejeződik, hogy amit csinálunk, az sokat jelent annak a közegnek, amiben élünk. Év emberének lenni talán ilyen és számomra ettől fontos.

Somogyi Hírlap: Azt szokták mondani, hogy a tanító meg a pap voltak a kisebb közösségekben azok, akiknek ki járt a tisztelet Egy tanár és egy pap lett az év embere. Ez azt jelenti, hogy még mindig van becsülete a hivatásuknak.

Bellái Zoltán: Ha körbejárja a megyét a kis falvakban már se tanítót, se papot nem talál. Meg is látszik az embereken, hogy hiányzik valami az életükből. Nem az úgynevezett intelligencia hiányzik, hanem valami más. Valami kapaszkodó, valaki, akire számítani lehet a mindennapokban. Talán ezért szavaztak ennyien éppen ránk.

Mihályfalvi László: Kisebb közösségekben ma is valóban nagyobb a pap meg a tanító becsülete. Azt tapasztalom, hogy főként a kisebb településekről érkező diákok és azoknak a szülei hálásak az iskolának is. Amúgy persze nem a funkció miatt tisztelték ezeket az embereket soha. Hanem azért a szellemi sugárzásért, ami belőlük áradt. Amúgy az én véleményem szerint jó tanárnak és jó lelkésznek lenni művészet. Tétje van. Az, hogy az első tanár az ember életében meg tudja-e értetni a tudás, az ismeretek fontosságát, meg tudja-e szerettetni a munkát, a tanulást, meg tudja-e teremteni azt a légkört, amiben a diák együtt működik vele. Ez mind egy egész életre fontos lehet, ahogy az is meghatározó, hogy hogyan viszonyul egy ember a vallásához, a hitéhez. Azt hiszem, az irodalomtanárnak és a lelkésznek jó színésznek is kell lenni. Persze a szó jó értelmében. Én a magam részéről nem panaszkodhatok. A régi tanítványaim rendszeresen felkeresnek. Amikor hazajönnek az egyetemről, főiskoláról, a család után gyakran előfordul, hogy én vagyok az első, ahova az útjuk vezet. Ez jólesik és egy tanárnak azt hiszem, a legnagyobb elismerés is.

Bellái Zoltán: Papnak és tanárnak ugyanaz az alapindíttatása: jobbá tenni, szebbé tenni és segíteni az embereknek. Egyébként az is közös bennünk Mihályfalvi Lászlóval, hogy az irodalom nagyon fontos a mi pályánkon. Lehet sokat beszélni a hitről szépen, de ha az ember úgy mondja, ahogy Ady: „Az álmom az Isten. Vele szeretnék találkozni, az álmommal.”, abban benne van minden. Nagyon szeretem a verseket. Ezt is a gimnáziumból hoztam magammal.

Mihályfalvi László: Mikor is érettségiztél?

Bellái Zoltán: 1968-ban.

Mihályfalvi László: Én előbb, de ugyanannak az igazgatónak az idején.

Bellái Zoltán: Igen, Merő Béla. Hírhedt korszak volt az. Nekem egy igazgatói intő miatt is emlékezetes.

Mihályfalvi László: Volt igazgatóid?

Bellái Zoltán: De még milyen.

Az történt, hogy egy alkalommal dolgozatot akart íratni velünk a matematikatanár. Történetesen éppen március nyolcadikén. A mi osztályunkba 33 lány járt és három Zoltán. Persze, hogy ezen közfelháborodás lett. Nőnapon és a fiúk nevenapján dolgozatot írni? Ehelyett elmentünk Törökhagyásra szalonnát sütni. Voltak persze akkor is eminensek, akik hozták a hírt utánunk, hogy ki leszünk rúgva. Na ettől megijedtünk nagyon és ijedtünkben az egyik osztálytársnőnk édesapjához futottunk orvosi igazolásért. Persze az iskola ajtajában fogadott bennünket az osztályfőnökünk, Honfi Ali bácsi, aki ösz- szeszedte az összes igazolást és ott a helyszínen széttépte. A főkolomposok, így én is, igazgatóit kaptak. És most jön a történet folytatása, amiért érdekes volt elmesélni. Az igazgató, Merő Béla ugyanis azt mondta: ha megjavítjuk a teherliftet - folyton elromlott -, akkor tekintsük úgy, hogy törölték a megrovást. Merő Béla ugyanis sosem egyszerűen büntetni, hanem mindig nevelni is akart. Iskolájában pedig a valamikori paptanárok is helyet találtak és tanítottak 1949 után. Ha példaképet kellene említenem, őt biztosan megemlíteném.

Mihályfalvi László: Milyen érdekes. Én meg egy jezsuita pátert mondanék. Bogyó pátert. Neki köszönhetem, hogy megszerettem az olvasást. Ő volt az, aki az első könyvet a kezembe adta: az utolsó mohikánt az ő ajánlására kezdtem el olvasni. Gyerek- és ifjúkoromban rajta kívül is több pap volt meghatározó az életemben. Babics Endre apát kanonok plébános, Longauer Imre vagy Gál Sanyi bácsi mind nagy hatással voltak rám. Ötéves voltam, amikor először ministrál- tam a Szent Imre templomban és még érettségi után is minden vasárnap ott voltam a misén a „nagy templomban”. A hit most is nagyon fontos az életemben. A rendszerváltozás óta azonban nem járok templomba. Azokban az években ugyanis világos lett számomra, sokan nem a meggyőződésük miatt, hanem csak „tüntetni”

mennek a templomba. Azóta nem járok.

Bellái Zoltán: Igen, valóban. A 90-es évek elején nagyon sok embert befújt a templomba a szél, de aztán ki is fújta őket. Nekem persze nem tisztem eldönteni, hogy ki vesz részt az istentiszteleten meggyőződésből és ki az, akinek ez csak formaság, de azt hiszem, hogy ma már ez többé-kevésbé a helyére került.

Somogyi Hírlap: Amikor legutóbb találkoztunk, Mihályfalvi László még nyugdíj előtt állt és kicsit tartott a nyugdíjas évektől. Megtalálta már ebben az új helyzetben is önmagát?

Mihályfalvi László: Továbbra is bejárok a Táncsicsba, mivel van egy osztályom, akiknek a kérésére az érettségéig tanítani fogok. Sokat vagyok otthon, sokat olvasok és továbbra is publikálok. Elfoglalom tehát magam. Jó ez így.

Somogyi Hírlap: Ez egy udvarias válasz volt, vagy valóban jó így?

Mihályfalvi László: Udvarias válasz volt.

Bellái Zoltán: Nincs ebben semmi különös. Én mindig is úgy gondoltam, hogy egy tisztességes mesterember, egy jó iparos, nyugodt szívvel tudja letenni a szerszámot és tud elmenni nyugdíjba. Egy hivatás- tudattaj rendelkező, közösségi ember számára természetes, hogy sosem tud igazából nyugdíjas lenni. Mindig jár az agya, ahogy megszokta és tennie kell valamit.

Somogyi Hírlap: Önök a 2005-ös év emberei lettek. Milyen volt az életükben ez az elmúlt esztendő?

Mihályfalvi László: Éppen a nyugdíjbavonulás miatt mondom, hogy vegyes érzelmekkel volt tele. Természetesen mindig attól lesz emlékezetes nekem a

2005-ös év, hogy befejeztem az aktív tanári pályafutásomat. A táncsicsos igazgatók között én voltam az, aki a harmadik leg1950-ben született Zselickisfaludon. 1986 óta a kaposvári református gyülekezet lelkésze. Munkássága éveiben 1500-ról 3200-ra növekedett a közösség létszáma. Kezdeményezésére született meg a református általános iskola, amely 15 év alatt a megyeszékhely rangos, időközben gimnáziumi tagozattal is bővült intézményévé lett. Az iskola- épület létrehozásában majd bővítésében - a pénzforrások előteremtésétől a betonkeverésig egyaránt - kulcsszerepet vállalt. Szívós munkával juttatta el a megvalósulásig másik álmát, az id& sek otthonát, amely azóta már országosan is mintának számít. A református egyházon belül az országban jelenleg 20 hasonló otthon beruházásának előkészítésén dolgoznak, e munkák többségét Bellái Zoltán vezényli. Somogybán most Taszáron és rövidesen Orciban épít európai színvonalú otthont az időseknek. Felesége egyben lelkésztársa is. Három gyermekük van.

hosszabb időt töltöttem az igazgatói székben: csak Pongrácz Károly és Merő Béla voltak hosszabb ideig igazgatói az iskolának. Azt nagyon fontosnak tartom és teljes megelégedéssel tölt el, hogy úgy szellemiségében, mind küllemében olyan gimnáziumot hagytam az utódomra, amely az ország legjobb gimnáziumai közé tartozik. Én teljes szívvel végeztem a munkámat és az életemet jelentette ez az iskola. Nagyon fontos, hogy nyugodtan és elégedetten adhattam tovább ezt az igen rangos stafétát. Örülök annak is, hogy szépen alakul a Mifi törzsasztal ötlete. Kétszer találkoztunk eddig és január végén tervezem a következő alkalmat. A beszélgetésekre a régi tanítványokat, kollégákat és barátokat várom. A gondolatébresztő rendszerint egy irodalmi idézet kapcsán valami aktuális téma, de annak örülnék, ha ez egy közéleti találkozóhellyé alakulna, ahol bármilyen gondolatot meg lehet osztani, ki lehet cserélni. Egyre több visszajelzés érkezik, sokan érdeklődnek, úgyhogy bízom benne.

Bellái Zoltán: Szép év volt a múlt esztendő. Nemcsak az elismerés miatt, hanem azért is, mert két olyan nagy munkának is sikeresen a végéhez értünk, ami már nagyon nyomasztott. Az egyik a gyülekezeti ház, a másik a templom felújítása volt. Ez nagyon jó érzés, azért is, mert ezzel együtt kezdem azt is látni, hogy lassan beérik az a törekvés, amiért évtizedek óta dolgozom. Régóta mondom ugyanis, hogy méltó körülményeket kell teremteni a hitélethez és akkor méltó dolgok születhetnek a gyülekezeti életben is. Most ezt látom és ez nagyon örömteli dolog. 2005-ben kezdtük el a taszári idősek otthonának építését is, ami szintén említésre méltó, hiszen ez a garancia arra, hogy a 2006-os évben is lesz minek örvendezni.