Somogyi Hírlap, 2005. november (16. évfolyam, 256-280. szám)
2005-11-05 / 259. szám
SOMOGYI HÍRLAP - 2005. NOVEMBER 5., SZOMBAT 11 HÉTVÉGE Kobrával, majommal a mogulok nyomában HIHETETLEN INDIA Delhi arcai: a maharadzsák pompája és a koldusok kenyere Incredible India! Hihetetlen India. Nem csak a szlogenje, a neve is ez az indiai kormány turisztikai hivatalának, és - mint ott- tartózkodásom második napján már kiderült - van is ennek oka. Valóban hihetetlen a gazdagságnak és a szegénységnek, a rútnak és a gyönyörűnek az a kettőssége, ami az országot jellemzi. Egy helyen nincs kettősség: hinduk és szikhek, krisnások és buddhisták, szegények és gazdagok egyaránt szívesen látják a turistát, igaz, ez a szíveslátás más-más módon jut kifejezésre. Varga Ottó Mintha egy forró, vizes párnával csaptak volna arcon - jellemezte a hirtelen éghajlatváltozást egyik utastársam, amikor kiléptünk a repülőgép ajtaján az újdelhi éjszakába. Nem csoda, hogy kissé csapzottan, de nagy lendülettel és még nagyobb várakozással léptem ki az előcsarnokba, de azonnal visszahőköltem: legalább kétszáz ember várt táblával a kezében valakire. A saját nevemet azonban nem találtam, akárhogy is meresztettem a szemem, végül kínomban megtaláltam a papírcetlit, amire az emberem nevét flrkantottam.- Manjid! - kiáltottam kétségbeesve, s láss csodát, felemelkedett egy kéz. Abban a kis tábla, rajta a név: Mr. Ostta Verga. Megérkeztem... Autók, buszok, biciklik, kamionok, riksák, taxik, jobb kormányos autók, balra hajts, dudálás, kiabálás, mutogatás. A reggeli csúcsforgalomban indulunk városnézésre egy amerikai újságíró kollégával, Manjiddal és egy aznapra mellénk rendelt idegen- vezetővel, aki profi módon kalauzolt a rengeteg látnivaló között. Amire a kormányzati negyedbe értünk, már nagyjából megismertetett minket Delhi történelmével, az India Kapuig pedig a jelenlegi politikai és társadalmi helyzettel. Az autóból kiszállva azonban rájöttem: ez utóbbiról még lesz mit tanulni... Elsőként egy képeslapokból álló köteget nyomtak a kezembe, aztán egy bőrszíjat, de még vagy öten nyújtogattak felém mindenféle tárgyat, a levegőben pedig A Vörös Erőd Delhiben. Kívülről a magabiztosság és az erő, belül a mogul pompa kápráztatja el az Indiát Járó turistát számok röpködtek: ten rupies sir, only hundred rupies mister. A bőrszíj egy kis majomban végződött. Foto mister! - kiabálta a tulajdonosa, majd miután látta, hogy leakasztom a nyakamból a gépemet, hevesen integetni kezdett egy másik embernek, aki egy fonott vesszőkosárral szaladt felénk. A majmos ember a vál- lamra ültette a kedvencét, a vesz- szőkosaras ember kezembe nyomta a kosarat, lekapta a tetejét, és máris egy kobrával néztem farkasszemet. Már éppen dobtam volna el a kosarat, kobrát, majmot, amikor Manjid odajött és megnyugtatott: ne izguljak, nem veszélyes. Miután elraktuk a kocsiban a képeslapokat és egyéb mütyürkéket, Manjid elmagyarázta: nem kell az árusoktól venni semmit, de ha mégis, akkor alkudjunk. Sokat. Felénél többet semmiért ne adjunk, mint az első ár, de lehet lejjebb is szorítani. Megköszöntük a kissé elkésett felvilágosítást és Humájun császár síremlékénél már igyekeztünk pókerarccal átvágni az árusok hadán, hogy megpillanthassuk a Tádzs Máhál kisebb, vörös homokkőből, valamint - micsoda kontrasztok - fehér, fekete és sárga márványból épített változatát Újra kocsiba ültünk, irány Ó- Delhi. Hamar kiderült: nagyot tévedtünk, amikor azt gondoltuk, hogy az eddig látott közlekedési káosznál nagyobb már nem létezik. Az autó, taxi, riksa, teherautó kavalkádot itt teve- és ökrös fogat, elefánt, milliónyi biciklis és kézikocsit húzó-toló ember színesítette. Az utca, amelyen Delhi legnagyobb mecsetéhez, a Dzsá- ma Maszdzsidhoz közeled- tünk(?), nem csak színes, szagos is volt: az egyik oldalon, az utcai sütödéknél az emberek ettek, a másik oldalon ugyanezt tették a szamarak, lovak és tevék, csakhogy ezek az emésztés minden fázisát ugyanott végezték. Megkönnyebbülés volt a mecsetnél kiszállni, ahol már rutinosan hessegettük el az árusokat, viszont jöttek a koldusok. Kőszív legyen a talpán, amelyik nem lágyul meg a hatéves, csimbókos hajú kislány vagy a csak kezén és térdén csúszni képes nyomorék összetett kezei láttán. Persze, adtunk néhány rúpiát, de Manjid rögtön lefogta a kezünket: ha látják, hogy adsz, annyian jönnek, hogy sose szabadulsz. A jellegzetes, hagymakupolás, négy saroktomyos mecsetet elhagyva meglepetéssel kedveskedett az idegenvezetőnk: egy riksa várt a lépcső alján. Ezt is ki kell próbálni, mondta, és felkapaszkodtunk az ülésbe. Kicsit nem ártana fogynom, mert túlléptem a 90 kilón, de társam valódi amerikai volt: saját bevallása szerint 115 kiló. Az indiai, aki tekerte, legfeljebb 60, az út eleje pedig dombnak felfelé vezetett... Az utca végén a Vörös Erődöt kétszer háromsávos út választotta el tőlünk, legalább 10 sávban tolongtak rajta a járművek. Riksásun- kat ez nem zavarta: egyenesen átvágott az úton, heves mutogatások közepette, néha csak milliméterekre suhant el mellettünk egy teherautó vagy egy motor.- Na, ugye nagy élmény? - nézett ránk az idegenvezető. Tényleg az volt.. Miután lelkesen megalkudtunk a riksára - 50 rúpia -, beléptünk a mogul hatalom és elegancia jelképébe, az 1648- ban épített erődbe. Lenyűgöző építmény, ha az ember megáll előtte és elmereng, nem nehéz elképzelni az egykori császári pompát, elefántok kai, az aranytrónussal, hercegekkel és hercegnőkkel. De hamar felébredtünk, mert óvatlanul megálltunk és máris az arcunkba nyomtak 8-10 faragott elefántot az árusok, így gyorsan bemenekültünk az erődbe, ahova nem követnek, mert az ajtó előtt fegyveres őr és motozás: itt is tartanak a terrorizmustól. Sáhdzsáhán városába, a „hetedik Delhibe” érve feltárult előttünk egy letűnt kor. Idegenvezetőnk itt is alapos volt, így megtudtuk, mi történt a nyilvános kihallgatások csarnokában, hogy működtek a fürdők vízcserélői, mit jelent a magánkihallgatások csarnokának falán a perzsa nyelvű felirat: Ha van a földön paradicsom, akkor ez az, ez az! Elhittük... Delhi városnézésünk utolsó állomása, Hindusztán hetedik csodája: a Kutáb Minár torony. 1199 óta magasodik a város fölé. Hihetetlen látvány. A legtöbben úgy tartják nyilván, mint a világ toronyépítészetének legtökéletesebb példáját, mások pedig egy gyárkémény és egy rokokó gyertyatartó keresztezésének írják le. A valóság - mint mindig - most is valahol a kettő közt van: tény, hogy lenyűgöző a 71 méteres torony, akárcsak a szemben lévő párja, az Alai Minár, amit még magasabbra terveztek, de építője a 26. méternél meghalt. Itt látható az a vasoszlop is, amit az 5. században állítottak fel és máig sem rozsdásodik. Vizsgálják tudósok, fémipari szakértők, de az okát nem tudják. (Pedig akkor nem kéne évente festenem az erkélykorlátot.) Órákig lehet itt egyébként bolyongani, hiszen még ma is folynak ásatások, az elmélyedésből csak a szabadon repkedő papagájok rikoltozá- sa mozdít ki, jelezve: itt az alkonyat, ideje hazamenni és pihenni, hogy a következő napok utazással súlyosbított megpróbáltatásaira felkészülhessünk. (Folytatjuk) A Kutáb Minár torony és a soha nem rozsdásodó 1500 éves vasoszlop A riksa a leggyakoribb közlekedési eszköz, iskolabusz-változata is van Elefánt Delhi utcáján. Indiában nem meglepő látvány Utcai sütöde Ó-Delhiben. A nagyvárosokban az utca a második otthon
