Somogyi Hírlap, 2005. november (16. évfolyam, 256-280. szám)
2005-11-12 / 265. szám
SOMOGYI HÍRLAP - 2005. NOVEMBER 12., SZOMBAT 9 HÉTVÉGE Csodák: mogul épületek és rádzsásztáni nők hihetetlen india Tádzs Mahal: az örök szerelem emlékműve és a lehetetlen munka cáfolata Varga Ottó- Atyavilág! Fékezz Manjid! - kiáltottunk egyszerre utastársammal a sofőrre, amikor egy kanyar után váratlanul egy dzsip bukkant fel, szemben velünk, a mi sávúnkban. Ez amúgy Indiában nem furcsa, hogy mégis megijedtünk, annak az volt az oka, hogy nem számítottunk rá, hiszen autópályán jártunk Delhiből Ágra felé. Pedig már nemigen csodálkoztunk semmin: hatalmas, autó nagyságú gödröket kerülgettünk, megelőztünk vagy száz triciklist és tevefogatot az autópályán. Ekkor megértettük miért figyelmeztetett sofőrünk, hogy pontosan nyolc órakor induljunk, különben hiába csak 250 kilométer Ágra, kevés időnk marad a Tádzs Mahal megismerésére. Pontosan indultunk, de így is délutánra értünk célba, de hát közel egy órát álltunk csak hogy autópálya-adót fizethessünk. Várakozás közben lefényképeztem egy medve hátán ülő majmot, majd a következő fél órát autóba zárva töltöttük, mert a medvés ember ezer rúpiát kért a fotóért, én százat ajánlottam, mire dü- hödten rángatni kezdte a kilincset, a majom gazdájával közösen. Megizzadtunk, míg végre Manjid visszatért, és egy kiáltással, valamint egy félreérthetetlen mozdulattal lezárta a vitát, és indulhattunk tovább. Az örök szerelem emlékműve. Szerelmi hősköltemény márványból. Csak kettő a sok száz hasonlatból, amivel a Tádzs Mahalt illették az elbűvölt látogatók. Persze, akadnak fanyal- gók, akik egy túlméretes, fagylalttal díszített esküvői tortát vélnek benne felfedezni. Mint minden ez is ízlés kérdése, az pedig, hogy valóban a világ építészeti csodái közé tartozik-e, legyen az építészek ügye. Egy biztos: ez a világ legismertebb turisztikai nevezetessége. A Tádzs síremlék, Sáhdzsá- hán császár második feleségének emeltette. Mumtáz Mahal 1612-ben ment feleségül a császárhoz, és 14 gyermeket szült neki. A tizennegyedik szülésbe azonban belehalt. A halálos ágyán két kérése volt: férje ne vegyen maga mellé új asszonyt és építsen emlékére olyan sírt, amely nevét örökre emlékezetessé teszi. Mindkét kívánsága teljesült: nem tévedés, 20 ezer munkás húsz éven át építette a vörös homokkövön nyugvó óriási fehérmárvány palotát. A folyópartra épült Tádzs Mahal mintha az égben úszna. A túlsó partra fekete márványból készült párját is tervezték, de az már nem készült el Aki először megpillantja a Tádzs Mahalt, olyan érzése támad, mintha a levegőben úszna ez a hatalmas építmény. A látvány oka, hogy a Dzsamna folyó partján áll, így nincs mögötte semmi, ami megzavarhatná a hátteret, a kék eget. A Tádzs Mahal messziről lenyűgöző és ez az érzés csak fokozódik ahogy közelebb érünk hozzá és megpillantjuk azokat az apróságokat, amelyek igazán egyedülállóvá teszik. Ilyenek a márványlapok féldrágakő berakásai, a topáz, jáspis, ónix, lazurit darabkák, amelyeket olyan műgonddal illesztettek össze, hogy legtöbbször nem is látni, hol végződik a márvány és hol kezdődik a díszítés. Akad olyan öt centis virágintarzia, amely 60 különböző darabból készült. A fantasztikus díszítés még a fosztogatókat is megtévesztette: Mumtáz Mahal sírköve mellől az ezüst ajtókat ellopták, de a drágaköveket nem szedték ki: egyszerűen nem hitték el, hogy valódi intarziák. A Tádzs Mahalból kilépve folytatódott a Delhiben megismert sport: menekülés az árusok elől. Végül egy fakígyóval gazdagabban szálltam be az autóba, ami az Ágrai erődhöz vitt bennünket. Hatalmas, monumentális és érdekes volt, de még mindig az előző élmény hatása alatt állhattam, mert utólag visz- szanézve szinte csak a Tádzs Mahalt fotóztam az erődből is. Ekkorra már megszoktuk a napi bevásárlásra ösztönző programot, így nem is lepődtem meg, amikor egy márványüzem előtt fékeztünk. Ugyanolyan berakásokat készítettek ott, mint amilyeneket a Tádzs Mahalon láthattam néhány órával azelőtt. Mégpedig ugyanazzal a módszerrel, mint 1630- ban: a márványból kézzel vésik ki a berakás helyét, az intarzia darabokat pedig szintén kézzel csiszolják a megfelelő alakúra. Az üzem vezetője el mondta: a csiszolók 35 il szerint az Ágra-Jaipur autópálya kicsit rosszabb minőségű, mint a Delhi-Ágra... Manjid ezúttal sem mondott valótlant. Az „autópálya”, utunk 30. kilométerénél egyszer csak elfogyott, és fóldutakon mentünk tovább, míg újból aszfalt került a kerekek alá. Ez még kétszer megismétlődött, így értünk el Fatehpur Sikribe, a szellemvároséves korukban abba hagyják a munkát, mert addigra nemcsak az ujjaik és a szemeik „kopnak” el, de idegileg sem bírják tovább ezt a precíziós munkát. Elhittem, már csak azért is, mert kipróbáltam mindkét műveletet. Este még egy utolsó pillantást vetettünk a szálloda ablakából India legszebb épületére, aztán aludni tértünk mert ismét korán indultunk tovább Jaipurba: Manjid sa kétszáz éve üresen áll, egy három kilométeres sziklasávon. A fantasztikus épület- együttesből én azt a sakktábla-szerű udvari társasjátékot tartottam legérdekesebbnek, amely azt volt hivatott eldönteni, hogy a császár háromszáz ágyasa közül aznap éjjel melyik lehet a szerencsés... Az autópályára visszaérve rövidesen feltűnt, hogy egyrészt jobb az út, másrészt az utunkba kerülő városok rendezettebbek. Manjid felvilágosított: ez már Rádzsasztán állam, a rádzsásztáni emberek pedig igényesebbek és dolgosabbak. Talán még a pandzsábiak ilyenek - tette hozzá mosolyogva - lévén ő onnét származik. Rádzsasztán állam fővárosát, Jaipurt, a „Rózsaszín várost” India legrendezettebb helyének tartják. Épületeinek zöme a közelben fejtett rózsaszín kőből épült. Olyannyira büszkék erre, hogy amelyik épület nem ebből van, azt évente rózsaszínűre festik. A város legnagyobb nevezetessége a Szelek Palotája. Rózsaszín homokkő homlokzatát kiugró ablakok díszítik, amelyeket áttört homokkő rácsok védenek. Az egész olyan, mint egy ötemeletes rózsaszín torta. Állítólag az ablakok mögül nézhettek csak ki az utcára a császár háremhölgyei. Ugyancsak világhírű a Dzsai Szingh maharadzsa által 1727-ben épített obszervatórium, a Dzsantar Mantar, közepén a 30 méter magas napórával, amely két másodperces pontossággal mutatja az időt. Illedelmes turistaként mindent megnéztünk és lefényképeztünk, de már a másnapra készültünk, mert idegenvezetőnk azt ígérte, hogy az Ámbír erődbe elefántháton megyünk majd fel. Reggel keserű csalódás várt: dzsippel kell menni, mert nemrég történt egy elefánt-baleset: megvadult az állat, rátámadt egy turistára, de végül az őt védő idegenvezetőt taposta halálra. Amíg az ösz- szes elefántot nem vizsgálják meg az állatorvosok és állatpszi- chológusokj!) addig nem dolgozhatnak. Ez a turistáknak a legkevésbé szomorú, őket csak egy élménytől fosztja meg a rendelet, az elefántok gazdáit viszont a megélhetéstől. Számukra ez pénzkereseti forrás, sőt, befektetés. Hiszen egy elefánt eleve sokba kerül, de a fenntartása sem olcsó: egy állat naponta 2-400 kiló táplálékot és mintegy 150 liter vizet „fogyaszt”, amit még akkor sem kaptak meg mindig, amikor dolgozhattak... Hogy a probléma csak nekünk hangzik furcsán, jelzi: a helyi lapok naponta foglalkoznak a témával, s az is felmerült, hogy a központi kormány megvásárolja az elefántokat a gazdáiktól, és szabadon engedi őket a dzsungelben. Az ámbiri palota elefánt nélkül is fenséges látvány, mai napig hirdeti a rádzsásztáni uralkodók színpompás életét, akárcsak a Zenepalota, amit csak azért építettek egy tó közepén, mert a víz jól vezeü a hangot. Este arra kértük Manjidot, ugyan, vigyen már el minket egy helyi étterembe. Kis gondolkodás után bólintott, s mondta: olyan helyre visz, ahol meglepetés is lesz. A rádzsásztáni nők, mint kiderült, arról híresek, hogy akár saját súlyukat elbírják a fejükön. Ez faluhelyen ma is a mindennapi élet része, a fővárosban azonban már csak turistalátványosság. Az étteremben rádzsásztáni néptáncegyüttes adott műsort: a táncosnő egyre több agyagedénnyel a fején lejtett, végül parázson, üvegcserépen és kardélen táncolva is megmutatta: nem véletlenül járnak át ide más államokból is a feleséget kereső indiai ifjak. A vacsora is jó volt... Delhibe visszatérve - egy teljes napon át autóztunk - még egy program várt ránk: Manjid, barátsága jeleként megmutatta a saját templomát, és megismertetett minket a szikh vallás alapjaival. Megtisztulva érkeztünk a repülőtérre. Útközben még megszerezték a maradék rúpiáinkat a soha nem lankadó árusok, s egy új sakk készlettel a kezemben szánhattam fel a gépre, miközben arra gondoltam: bőröndömben és a szívemben is ott van a varázslatosan mesés és valóban hihetetlen India. Arcok Indiából: a tevepásztor Hariana államban... ... az intarziacsiszoló Ágrában... INDIA ... a kelmefestő Jaipurban... ... és a szőnyegszövő. Nehéz kenyér valamennyi
