Somogyi Hírlap, 2004. február (15. évfolyam, 27-50. szám)

2004-02-21 / 44. szám

2004. Február 21., Szombat HÉTVÉGE 13. OLDAL Akit a mozdony füstje megcsapott Manapság nem divat egy mun­kahelyen ledolgozni egy életet. A kaposvári Bencze József a ritka kivételek egyike: negy­venévi szolgálat után ment nyugdíjba. A Magyar Állam­vasutak mozdonyvezetője mindent tud a vasútról; dolgo­zott gőzösön, dieselen és vil­lanymozdonyon is. Átélt szám­talan veszélyt és tragédiát, az utolsó vonatútja előtt mégsem ezek, hanem a gyerekkori gő­zösök füstje jutott eszébe.- Már egész kisgyermekkorom óta mozdonyvezető szerettem volna lenni - vallotta Bencze Jó­zsef a kezdetekről. - Kiálltam a vasúti sín mellé és bámultam az akkor még tömegével futkosó gő­zösöket. Pontosan ugyanúgy, mint ahogy a lányom most a kék eget hasító repülőgépeket csodál­ja. Aztán a kaposvári középiskola után azonnal jelentkeztem a MÁV-hoz, ahol előbb a műhely­ben dolgoztam, majd fűtő lettem egy gőzösön. Egy klasszikus 376- oson kezdtem tanoncként, így volt időm megtanulni a karban­tartás és a szénrendezés minden csínját-bínját. A mai fiatalok el sem tudják képzelni, hogy egy gőzmozdony vezetése milyen szellemi és fizikai igénybevételt jelent. Arról nem is beszélve, hogy amikor 17 évesen elszegőd­tem a vasúthoz, még havi 300 fe­letti óraszámot kellett dolgozni. Bencze József 19 évesen ta­pasztalhatta meg, hogy milyen a mozdony legelején ülni, hiszen ekkor lett masiniszta. A kezdeti időkben fővonalakon még nem járhatott, ám a tanulási időszak­ban alaposan megismerhette a 342-es és a 424-es modelleket.- Nagy élmény volt, amikor vé­kony, vézna fiatalemberként hajt­hattam a monstrum 424-eseket, s ez sok mindenért kárpótolt, Volt miért, hiszen a családot szinte he­tekig nem láttam. Mégis úgy hi­szem, hogy megérte, mert akkor még rang volt vasutasnak, moz­donyvezetőnek lenni. A dízel­mozdony-vezetői tanfolyam el­végzése után aztán átültem az M40-es, az M41-es és az M62-es típusokra. Ezzel a munkánk vala­mivel könnyebb és tisztább lett, ám a világ változásával veszélye­sebb is. Vasúti berkekben az járja, hogy akinek nem volt köze egyetlen tragédiához sem, az nem is igazi mozdonyvezető. Bencze József hosszú pályája so­rán szerencsésen elkerülte az igazán nagy katasztrófákat, ám két alkalommal így sem tudott időben megállni a szerelvénnyel.- 1973-ban történt, hogy Keszthely és Fenékpuszta között egy nő feküdt a sínekre öngyil­kossági szándékkal, s nem volt esély a vonat megállítására. A másik eset két éve esett meg Batén, amikor egy diszkóból ha­zatérő fiatal a síneken aludta ki magát. A sötét dzseki miatt szin­te észrevétlen volt az éjszaká­ban, és ilyenkor hiába a gyors­fék, elkerülhetetlen a szerencsét­lenség. Nem szívesen idézem föl ezeket az eseteket, mert ilyenkor megemelkedik a gyomor. Mégis azt vallom, hogy tovább kell dol­gozni, mert csak úgy felejt az ember. Ilyenkor egyébként lehe­tőség lenne két hét táppénzre, de ezzel egyik alkalommal sem él­tem. A nyugdíjba készülő moz­donyvezető egyébként sem so­kat volt beteg, és ma is az egész­sége a legfontosabb. Úgy véli, BENCZE JÓZSEF 1950. március 31-én született Inkán. Az 503. számú ipari szakmunkásképzőben végzett, majd 1967 augusztusában helyezkedett el a Magyar Államvasutaknál. Kedvenc mozdonya a púpos M4(ks. Nős, egy lánya van. Sza­badidejében szívesen kertészkedik. hogy a rendszertelen élet után végre azt is kipróbálhatja, hogy milyen a síneken kívüli világ.- Most úgy érzem, hogy elfá­radtam, mert közel negyven év még utazásból is sok. Hálát adok az Istennek, hogy megérhettem ezt az időt, mert bizony a közel­múltban nem egy velem egyidős és fiatalabb kollégám távozott az élők sorából. Örülök azért is, mert a mai vasút már nem az a vasút, ahová én annak idején dol­gozni mentem. Sajnos, korunk világa sem tartja megbecsülendő dolognak, hogy valakinek élete folyamán egyetlen munkahelye volt csak, ahol negyven évet le­húzott. Most úgy gondolom, hogy átadom a helyem a fiatalok­nak. Reform készül a vasúton is, ami létszámcsökkentéssel jár, és én is egy vagyok a létszámból. __________ TAKÁCS ZOLTÁN „Er ős várunk, a nyelv” (Kosztolányi) A szövegösszefüggés Milyen gyakori nyelvünkben, hogy első ránézésre nem tudjuk biztosan megmondani, hogy mi­lyen szófajú szóval van dolgunk, vagy egy bizonyos szó milyen mondatrész szerepét tölti be a szö­vegben! Különösen nehéz vagy le­hetetlen egy-egy önállóan álló szó­nak megállapítanunk a szófaját vagy a mondatban betöltött szere­pét. Ki tudja például, hogy mi a szófaja vagy milyen mondatrész az ég, fog, nyúl, sír szó? Ezek azo­nos alakú szavak, amelyeknek alakja azonos, de a jelentésüknek semmi köze egymáshoz. Szófaju­kat és hogy milyen mondatrészek, csak akkor tudjuk kideríteni, ha szövegben szerepelnek; csak a szövegösszefüggés fedheti föl e tit­kot: "Ég a tűz." (ige, állítmány). "Géza kék az ég." (főnév, alany). "Miért nyúl a nyúl?" A tréfás kér­désben ige (állítmány) és főnév (alany) követi egymást. "A néni a sír mellett sír." (főnév és - a név­utóval együtt - határozó, valamint ige és állítmány). Ugyancsak a szövegösszefüg­gés segíthet sok-sok kettős szófajú szavunk elemzésében. "A mun­kás a gyárban dolgozik." (főnév és alany). "Ünnepek után jönnek a munkás hétköznapok." (mellék­Fehér Ablak Kft. műanyag és alumínium nyílászárók értékesítésére j bemutató teremmel : rendelkező partnereket : keres az alábbi : településeken: | Siófok, Balatonboglár, Marcali, : Nagyatád, Fonyód, Balatonlelle ; Érdeklődni lehet: | 06-30-9393-498 számon. | név és jelző). A folyamatos mel­léknévi igenév a mondatban fel­léphet főnév szerepében is; és ha megvizsgáljuk, milyen mondat­rész lesz a mondatban, még érde­kesebb képet kapunk: "A filmet néző hölgy még fiatal." (jelző). "A sok néző csak csodálta a bűvész mutatványait." (alany).* "A sokat dolgozó férfi elfáradt." (jelző). "A dolgozó keveset keres." (alany). “Az író fiú a padban ül." (jelző). "A fiatal író új regényén dolgo­zik." (alany). A befejezett melléknévi igenév és a múlt idejű ige alakja nagyon sokszor azonos. Ekkor ismét a szöveghez kell fordulnunk, hiszen most már tudjuk, csak a szöveg- összefüggés segíthet: "Apánk so­kat fáradt érettünk." (állítmány). "A fáradt embernek pihennie kell.11 (jelző). "Feleletében min­dent kevert." (állítmány). "Reggel jó volt az a fél kevert!" (alany). "A tegnap hallott dal, amit a barátom is hallott, nagyon tetszik!" (jelző és állítmány). Próbálja meg valaki mindezt megértetni egy magyarul tanulni akaró külföldivel! Például így: "Ha a ma elmúlt, akkor az már a teg­nap, vagyis a múlt!" MIHÁLYFALVI LÁSZLÓ MEClllVÓ! Az „Együtt az egészséges lakosságért!” Közalapítvány szeretettel meghívja 2004. február 25-én, szerdán 18 órai kezdettel a Művészeti Galériában, Fonyód (Szent István u. 82.) „A MEREVEDÉSI ZAVAR A KEZELHETŐ BETEGSÉG” és „A CUKORBETEGSÉG A NÉMA GYILKOS” címmel tartandó tájékoztatóira. Belépés díjtalan! Haramiák végnapjai: 115 éve tűnt le a betyárvilág Somogybán A 20. század közeledtével, az automobil feltalálásának és a radioaktivitás felfedezésének korában végérvényesen a sár­guló újságlapokra, a levéltári iratok közé és nem utolsósor­ban az irodalomba vonult visz- sza a somogyi betyárvilág. Legenda és valóság Ami ezután következett, az már a legendák korszaka volt; kiszíne­zett, a valósággal egyre kevesebb kapcsolatot tartó históriák sora. A 20. század húszas-harmincas éve­iben a helyi sajtóban egyszer-egy- szer még megszólalt a régi idők valamelyik túlélője, s tőle „meg­tudhatták” a nyájas olvasók, hogy melyek voltak Séta Pista utqlsó szavai a bitófa alatt. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kiegye­zés óta egyetlen betyárvezért sem akasztottak fel Somogybán... Ju­hász Andrást 1868-ban Zala me­gyei parasztok (valószínűleg saját orgazdái) verték agyon, Séta Pista önkezével vetett véget életének, a harcias nevű Oroszlán Pali, az utolsó somogyi zsivány pedig börtönbe került. A legendák azzal sem törődtek, hogy a betyárok nem voltak igaz­ságosztók, még kevésbé szabad­ságharcosok. Valójában szeren­csétlen sorsú, a társadalom pere­mén élő emberek voltak, akik rab­lásra adták a fejüket, s csak azért támadták meg a tehetősebbeket, mert tőlük többet lehetett elvenni. Viszont kétségtelen az is, hogy az alakjukat körüllengő romantika nem kizárólag a regényírók műve, a betyárkultusz lángját nem csu­pán városi fűzfapoéták és szenzá­cióhaj hász^ újságírók igyekeztek felszítani. Ők inkább csak felhasz­nálták - és jórészt eltorzították - mindazt, ami a népköltészetben megjelent. Mert a falusi nép egy része - mint azt korabeli közigaz­gatási tisztviselők felháborodot­tan panaszolták - tényleg rokon- szenwel kísérte a betyárok műkö­dését, mindenesetre nem segítette az elvárt buzgalommal az őket ül­döző hatóságot. Az egyszerű em­berek szerettek volna mást látni a betyárokban, nem haramiákat. Indokolatlan volt ez a rokon- szenv, de a közhangulatnak épp­úgy megvan a saját logikája, mint a tényeknek. A tények az 1880-as évek elején mindenesetre azt lát­szottak alátámasztani, hogy szép csendesen, szinte észrevétlenül véget ért a „romantikus” betyárvi­lág Somogybán. Hiszen több vas­útvonal is átszelte már a megyét, s mindenfelé felállították a csendőr­őrsöket. Eltűntek a régi idők pan­dúrjai, s velük a betyárok is - a legtöbben azt hitték, örökre. A cá­folatot a börtönből megszökött Oroszlán Pali szolgáltatta, aki 1887 augusztusában négy embe­rével Berzencén, majd hat társá­val Gyékényesen rabolt ki egy ke­reskedőt. Az utolsó zsivány A haramiát korábban húsz évre ítélték gyilkosság miatt, s fogsága alatt nyilván nem tájékozódott be­hatóan a megváltozott közállapo­tokról. Az amúgy értelmes, gyors felfogású ember ezért vállalkoz­hatott arra, hogy a somogyi be­tyárvilág utolsó - immár ideje­múlt - figurája legyen. Az augusztusi rablások után a csendőrség erélyes nyomozásba kezdett. Elfogtak több orgazdát, sőt azt a susztert is, aki a betyá­roknak csizmát varrt (!), végül a miháldi szőlőkben meglepték ma­gukat a haramiákat. A meglepetés azonban nem lehetett teljes, mert rövid lövöldözés után Oroszlánéknak sikerült egérutat nyerniük. A banda „kemény mag­jából” egyedül Márton Vendel ke­rült kézre: őt a nagykanizsai rend­őrség tartóztatta le, amikor be­ment a városba, hogy fegyvereket és töltényt vásároljon. A rendőrség átadta a rablót a csendőröknek, akik foglyukat jól megkötözve kísérték Csurgó felé. A betyár azonban kihasználta, hogy a pihenőt tartó kakastollaso­kat az árokparton elnyomta az álom, s egy társa segítségével ke­reket oldott. „Tehát nemhogy kéz­re kerültek volna a rablók, de aki már el volt fogva, az is megszö­kött. Jó volna színdarabnak, ha annyira komoly nem volna” - há­borgott a kaposvári hetilap tudó­sítója 1887. szeptember 20-án. A betyárok üldözése heteken át nem hozott számottevő sikert, s közben „félelem és izgatottság” uralkodott el Somogybán. Az ok­tóberi megyegyűlés táviratilag kérte a kormányt, hogy rendeljék el a statáriumot és erősítsék meg a csendőrőrsöket, amire hamaro­san sor is került. A Belügyminisz­térium pedig jutalom kitűzésével próbálta elősegíteni a rablógyil­kosok, rablók és orgazdák elfogá­sát. A csendőrség végül komoly tűzharc után Veszprém megyében számolta fel Oroszlán Pali betyár­bandáját, s ami újdonságnak szá­mított: a vezért élve kerítették kéz­re. Élve fogták el Márton Vendelt is, a banda utolsó tagját. Egy októ­beri hajnalon az inkei kocsmába behatoló Olasz Albert iharos- berényi csendőr őrsvezető és Sáf­rány, Károly közcsendőr ágyban fekve találta a haramiát, aki nem tanúsított ellenállást. Erősen meg­vasalva kísérték be Kaposvárra. Veszprémből ide szállították Oroszlánt, a rablóvezért is - még­pedig betyárhoz igazán nem illő módon, vagyis: vonaton! Oroszlán Pál egyébként a legkevésbé sem volt „betyáros” jelenség: az intelli­gens arcú, 38 éves rabló illedelme­sen, sőt iskolázott ember módjára viselkedett a fogságban. A börtön­ben is mindig tanult, művelte ma­gát, sőt hegedült, állítólag még karmester is volt... Márton Vendel azonban nem vesztegette az időt efféle haszon- talanságokra, hanem 1888 végén cellatársaival együtt szökést kísé­relt meg a börtönből. A rablók ki­bontották a falat, lejutottak a pin­cébe, de amikor a hátsó udvarra nyíló ablakot kezdték feszegetni, felfedezték őket. A második szö­kés tehát nem sikerült a betyár­nak... Búcsúzik a betyárvilág 115 esztendővel ezelőtt, 1889. feb­ruár 18-án kezdődött meg Orosz­lán Pál, az utolsó somogyi betyár és társai bűnperének tárgyalása Kaposváron. A rendkívüli érdek­lődés azt jelezte, hogy a közönség is érzi: most véglegesen lezárult egy korszak, amelyet azóta is so­mogyi betyárvilágnak neveznek... „A végtárgyalás helyiségét a társa­dalom legkülönbözőbb elemeiből álló hallgatóság a szorongásig megtöltötte, sőt még a folyosón is számos kíváncsi és érdeklődő les­te a terembe juthatásra alkalmas pillanatot” - tudósított a helyi új­ság. A bűnügy méreteit jól érzé­kelteti, hogy 77 vádlottja volt, s ta­núként is 84 polgárt idéztek meg... Oroszlán Pál a bíróságon is jó benyomást keltett: folyékonyan beszélt, s beismerésével, találó megjegyzéseivel, értelmes felele­teivel - azt mondják - „sok bámu- lót szerzett magának”. Gyilkossá­got mindazonáltal nem volt haj­landó magára vállalni. A kaposvá­ri királyi törvényszék meglepő módon csak a szökésével megsza­kított korábbi büntetésének a le­töltésére ítélte, a királyi kúria vi­szont másként határozott, és újabb 15 évi fegyházat szabott ki rá. További sorsáról nem tudunk; a legvalószínűbb az, hogy meg­halt a börtönben. Az utolsó somo­gyi zsivány elítélésével ugyan vé­ge szakadt a vérbeli somogyi be­tyárkalandoknak, de nem a be­tyárromantikának. A bűnözés sem szűnt meg, csak átalakult. Ahogy Gönczi Ferenc, utalt rá, 1944-ben megjelent A somogyi be­tyárvilág c. könyvében: gatyás be­tyárok helyét napjainkban a nad- rágos gazemberek foglalták el... NAGY ZOLTÁN A betyárvilág ábrázolásának nagy hagyományai vannak a népművészetben

Next

/
Oldalképek
Tartalom