Somogyi Hírlap, 2003. november (14. évfolyam, 255-278. szám)

2003-11-10 / 261. szám

6. OLDAL

KULTÚRA

2003. November 10., Hétfő

Barátság hídja Kaposvár és a világ között

A vonaton Kaposvár felé azon gondolkoztam, milyen nagyszerű dolog a barátság. A barátság segítségével megismerhetjük egymást, a barátság összeköt, a barátság meggyőzheti a különböző gondolkodású és szemléletű embereket.

Talán így kerültem én is Kaposvárra mint hivatásos fotográfus a XXI. Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítás megtekintésére, mivel régi barátság köt a 45. éve alkotó Somogyi Fotóklub jó néhány tagjához. A Vaszary Képtárban, a Somogyi Fotóklub által, már 21. alkalommal megrendezett fotókiállítás, a maga összességében nemcsak gyönyörködtet, de nagyon sok gondolatot is ébreszt. Közel 300 szerző több mint 1300 alkotásából válogatott 178 kép a zsűri hozzáértését és affinitását mutatja. A díjak özöne pedig a beérkezett képek magas művészi értékeit sejteti.

Miután nem vagyok kritikus, engedtessék meg nekem, hogy néhány gondolatot elmondhassak a számomra legfontosabb és legértékesebbnek vélt képekről.

Legelőször is boldogan láttam, hogy a néhány évvel ezelőtt még komoly gondokkal küszködő vietnámi fotográfusok magukra találtak. A régi Hong-Kong-i iskola gyökereire építve önálló stílust, látásmódot képviselnek. Finoman cizellált képeik a kiállítás meglepetései. A 14 vietnami szerző művei közül örömmel láttam, hogy a Somogyi Hírlap díját is Dao Tien Dal: Két generáció képe kapta. A múltba révedező, sokat megélt öregasszony mellett a jövőt képviselő, mosolygó fiatal lány fotója elkerüli a közhelyeket. A nem régi múltra visz- szatekinthető indiai fotókultúra néhány alkotása, különösen a fekete-fehér fényképezés magas technikáját és mély gondolatait ábrázoló Sujit' Chakraborly: Az én édesanyám képe szerzett örömet.

A Kaposvár megyei jogú város önkormányzatának díját is kiemelten értékes fotó kapta. Rene Combot: Talco képe kerüli a közhelyeket. Meggyötört pantomimművészt ábrázoló alkotás, a szenvedő művész portréja.

Az én adrenalinszintem is megugrott, miközben Janez Kramar szlovén fotográfus képét szemléltem. A fotográfia minden eszközének birtokában itt valóban megragadta a pillanatot, azt az egyet, amit soha

többet nem lehet visszahozni. Ilyen vissza- hozhatatlan pillanat dr. Toperczer István: Furcsa pár című képe is. A vadászrepülőgép és a helikopter találkozása, szinte hihetetlen. A békésen elterülő táj fölött madárként repülő gépek szinte földöntúliak. Sélley Miklós végtelenül finom fotója, a Harmatfüggöny a mikrovilág himnusza. Balogh Ildikó iparművész díját Stefkovics János kép? kapta. A kék-zöld borongós hangulatba benyúló furcsa láb, sárga cipő képi ellentéte Rozslay Géza: Fokföldi ibolya képének. A természetfotók külön értékei a kiállításnak, míg a portrék közül jó néhány gondolatiság helyett a meggyötört arccal vagy egy szép mosollyal próbál hatni. Érdekes volt látni, hogy a kiállítás képei között igén sok az úgynevezett riportkép.

Mint szemlélő, úgy éreztem, hogy a nagyon sok témát felölelő képek összességében a fekete-fehérek voltak hatásosabbak. Nagyon finoman oldották meg a kiállítás rendezői a képek falra helyezését. Meglepő, de nagyon jó a semleges háttér, amire elhelyezték azokat. De nem szerencsés, hogy jó néhány alkotó eleve képi keretbe küldi be alkotásait. Míg a katalógusban kiváló Imre Zsolt és Tóth Béla képe, addig a kiállításon a mesterséges képi keret rontja a képek értékeit. Ez így van számos, más képnél is.

Örömmel láttam, hogy a rendezők, Dakos Rózsa és Kostyál László önmaguk- tól kategorizálták a képeket. Ráéreztek, hogy milyen nehéz összehasonlítani, értékelni különböző műfajú fotókat. Mint sorvezetők, segítenek a kiállítás látogatóinak, hogy mit, mikor nézzenek meg. Talán ha kevesebb kép került volna a falra, szorosabb lett volna a kiállítás. El lehetne gondolkozni, hogy a legközelebbi pályázati és kiállítási meghívó már tükrözze a XXL század változó világát, fogják szorosabbra az időhatárokat, mikor készült képeket lehet beadni, és mindenekelőtt a két kategória - színes és fekete képek mellett érintsék a tematikus kategorizálást is.

A Barátság hídja áll. Áll Kaposvár és a világ között. Sétáljunk át a hídon és gyönyörködjünk a Vaszary Képtárban bemutatott képekben. keleti éva

Janez Kramar (Szlovénia): Adrenalin

Rene Cambot (Franciaország): Talco

Sujit Chakraborly (India): Az én drága anyám

Dao Tien Dat (Vietnam): Két generáció

Az a hatvanegyes Május Elseje

„Ebbű is vigyetek, ne csak a mar- xokbú!” rendelkezik Cseresnyés, a pedellus, mert mindenki a szakállasokat akarja, a csupasz képűek- hez senki sem nyúl. A lányok persze egy szál orgonával vagy szélfútta szalagokkal flangálnak, mi meg cipelhetjük a táblákat. Ha rajtunk múlik, persze mindannyian a léggömböket választjuk, de ezeket már rég elsíbolták a tanárok a saját gyerekeiknek. A pedellus két ládából osztja a nyeles, fakeretre esz- kábált képeket. Az egyikben három szakállas, a másikban három borotvált férfi portréi fekszenek, hogy május elsején föltámadjanak dísztelen fakoporsóikból, aztán végigbillegjenek a Vöröshadsereg úton, majd a főutcán, a Kossuth téri tribün előtt bólintsanak egyet a szürke kabátos díszvendégeknek, végül az oszoljnál ismét koporsóikba kerülve egy teljes éven át pihenhessék kérészéletű feltámadásuk fáradalmait.

A szakállasokat még csak elfo- # gadjuk valahogy. Mókás kabátokat, sálakat, nyakravalókat viselnek, az egyiknek csak a szeme látszik ki bozontos szőrzetéből, mintha csak a Kincses sziget kalózkapitánya volna, a másik kettő meg az álián visel csinos szakállat, amilyet doktor Doolittle, az állatok barátja a könyvbéli metszeteken.

A három csupaszt azonban nem állhatjuk. Ahogy Hevesi mondja, savanyújóska-pofájuk van, ráadásul ugyanolyan zakót és vékonyka, sötét nyakkendőt viselnek, mint a díszemelvény seregélyszürke vendégei. Az ábráza- tuk szőrtelenül árválkodik, pedig a férfi bajusz nélkül olyan, mint a fa lomb nélkül, jut eszembe Mami mondása. És valóban, mint három gutaütött, kiszáradt fa, úgy szo- morkodnak a plakátokon.

„Nem értitek? Ne csak a mar- xokbú, hanem a dobi-kádár- münikekbű is vigyetek, mer’ szétrúgja a seggömet az igazgató bácsi!” - kérlel bennünket a pedellus. Hadd rúgja, gondoljuk, ezért csak nem röhögtetjük ki magunkat a hülye táblákkal.

Cseresznyés kedvcsinálóként mindjárt három csupasz képűt is a kezébe kap, s mint Toldi a vendégoldalt, tartogatja derekasan. Látszik, hogy kivirult, mióta földbe tette az anyósát. Felesége öt éve szökött el a városi gyepmesterrel, hogy Kanadában próbáljanak szerencsét. Mesélik, sikerrel jártak, mert a kancsal Cseresznyésné és élete új párja az elkódorgott kapitalista kutyák ítéletvégrehajtóiként már valami házat is összesin- térkedtek.

A pedellus aztán sokat hadakozott egykori asszonya gonosz hagyatékával, az anyósával, s ez erősen megviselte az idegeit. De most, hogy eltemette a banyát, mintha kisimultak volna ráncai; gyakran, látszólag indokolatlanul mosolyog, és szívesen fütyöré- szik. Egy ideje a sodrából is alig tudjuk kihozni.

Egy Rácz nevű nyolcadikos félrevonja Cseresnyést, suttogva tárgyalni kezdenek, aztán amikor megszületik az alku, a fiú egy bádogdobozt vesz elő, és munkához lát. Az üzlet lényege - mint később kiderül - abban rejlik, hogy a nehezen elsózható képekre cérnával cserebogarat kötöz ez a Rácz, s ezért három luftballon üti a markát a Cseresnyés által megmentett készletből.

A portrék léckeretein hamarosan szép, kövér bogarak lógnak, az okosabbak körözve röpködnek a szigorú arcok fölött, ha meg elszédülnek, hát sétálnak egyet a

vezérek beretvált pofázmányán. Lassan, méltósággal, mint én egykor anyámmal a Corso cukrászda előtt.

Ezzel az árukapcsolással persze kapósak lesznek a csupasz araiak. Jól kifundálta ez a Rácz, morfondírozok.- Ez nekünk is eszünkbe juthatott volna! - méltatlankodom Pintericsnek. - Én is tele vagyok otthon csimbókokkal.

De hát a nagy találmányok már csak ilyenek. Pofonegyszerűek, és mégis másoknak jutnak eszébe. Április-május környékén kedvenc szórakozásaink közé tartozik a cserebogarak - mi csak csimbók- nak hívjuk - begyűjtése és sokoldalú felhasználása. Hűvös hajnalokon, amikor még gémberedetten gubbasztanak a lombok között, megrázzuk a fákat, s mint jobb időkben égből a manna, hullanak a bogarak. Egy padlópasztás dobozba zárva vihetjük is őket az iskolába, a lakásba, vagy akár a vasárnap délelőtti matinéra, misére.

A cserebogárpái hasznosabb háziállatot elképzelni sem tudunk magunknak. Mert egy kutyával mit kezdhetünk? Sétáltatjuk, jobb esetben ismer néhány vezényszót, és kész. A macskáról nem is beszélve.

De egy doboz csimbókkal?!

Mindenekelőtt remekül lehet vele viccelődni. Például úgy, hogy a lányok hajába dobjuk, anyánk harisnyás dobozába bújtatjuk, a moziban elhajítjuk, hogy a vászon előtt röpdössön. Persze haszonállatnak sem utolsó! Vörös cérnaistránggal gyufásskatulya elé fogva pompás paripaként húzza. Tintásüvegbe mártva a fehér papírra rejtelmes ábrákat, ősi hieroglifákat rajzol, cérnára kötve kitartóan rója a légi köröket, gombostűvel átszúrva pedig a természettan iránt komolyan érdeklődők tanulmányozhatják, meddig képes tengelye körül forogni. Ám alkalmas arra is, hogy a vakmerőbb vagy csak anyagilag megszorult csimbók- gazdáknak - igaz, élete feláldozásával - pénzt is keressen. Ugyanis akadnak, akik öt forintért megeszik őket. Ezek persze egészben nyelik le. Vannak aztán, akik arra is vállalkoznak, hogy kettőbe harapjanak egy gondosan kiválasztott kövér állatot, majd összerágva nyeljék le. Ez szép kis summába, tíz forintba kerül. Igaz, hogy forintonként gyorsan összedobják, akik erre a vérfagyasztó mutatványra szomjaznak. De már az is nagy örömöt jelent a szelídebb cserebogár-tulajdonosnak, ha markába szorítva élvezheti a csiklandóst, amit a tenyerében kapáló- dzó lemezes csápú kis jószág okoz. Értékét csak növeli, hogy szezonális szórakozás csimbóktu- lajdonosnak lenni, ez évente csupán egy-két hétig tart.

Nekem Cseresnyés az egyik szemüveges, tokás vezért akarja a kezembe nyomni, amelyik hármójuk közül is a legcsúnyábbnak tetszik, ezért kérek hozzá egy ráadás csimbókot. A pedellus nagylelkűen hátraint üzlettársának, mire Rácz kelletlenül odalök még egy cérnára kötött bogarat. De azt már nekem kell fölkgtnöm a társa mellé.

Menet közben folyton azt figyelem, hogyan másznak, röpködnek. Minden veszély nélkül tehetem ezt, mert a vékony, fehér cérnaszálak néhány méter távolságból már nem látszanak, senki se gondolja, hogy országunk vezetőinek képei egyúttal bogár-kifutópályaként szolgálnak.- Köszöntjük a zászlóerdőbe öltözött városunkat! Köszöntjük az

élet anyját, a munkát! Köszöntjük a dolgozókat, az ifjúmunkásokat, a tanulókat! Éljen a tizenhetedik szabad május elseje! - harsog a hangosbemondó, ahogy a főtér közelébe érünk.

Mi, diákok nyitjuk a menetet. Ennek azért örülünk, mert azt reméljük, hogy a tribünt elhagyva majd gyorsan szétfröccsenhetünk, hogy alkalmas helyet kerítsünk magunknak a nézelődéshez.

Amikor a tér elejére érünk, a megafonból egy bársonyos női hang a központilag kiadott jelszavakat kezdi sorolni:- Üdvözöljük a szocialista útra tért parasztságot! - mire az egyik cserebogaram, mintha éppen a szocialista utat keresné, az én emberem homlokára telepedik.- Éljen az ipari munkásság, a haladás motorja! - pihen meg mellette a másik.

Botladozva, bogaraimat lesve érkezem a tribün elé, s amikor elhangzik az „Éljen és erősödjék a munkásparaszt-szövetség! ” felhívás, a két állatka - mintha értenék a szót - egyszerre indul politikusom arcán lefelé. Amikor a szeméig jutnak, az úgy néz ki, mint az irodalomkönyvemben a vak görög költő.

Még Biczó is röhög, pedig már jó ideje nem beszél velem.- Figyeljétek, a Ballagó manyusa megvakult - kiáltja.

De cserebogaraim azonnal továbbmásznak, és éppen, amikor a megafonból felhangzik a „Munkások! Parasztok! Jobb munkával előre a szocializmus teljes győzelméért!” felhívás, a húsos ajkakhoz érve összetalálkoznak. Csápjaikkal köszöntik egymást, majd továbbra is ennek a „Müniknek” mondott embernek a kissé nyitott szájában maradva, apró lépésekkel hátat fordítanak egymásnak, hogy szerelmesen összetapadjanak.- Hajrá, csimbókok! - kiáltom, és röhögve figyeljük Pintericcsel, hogyan munkálkodnak bogaraim a szocializmus teljes győzelméért.

A tribün közönsége vastapssal köszönt bennünket, a sorokon meg végighullámzik, hogy „izéinek a Ballagó csimbókjai!”, de azok csak szerényen, csápjaikat billegetve fogadják az ovációt.

Ahogy elhagyjuk a díszemelvényt, a tér utcává szűkül, és az egyik kapu alatt Cseresnyés már kapkodja is kezünkből a transzparenseket. A cérnát ujjúnkra tekerve tépkedjük le az állatokat, és rohanunk vissza a térre.

Két férfi a tribün mellett egy csapat fehér galambot hajkurász kifelé a bűzölgő ketrecből. Valami seprűnyéllel hadonásznak, kurjongatnak, hogy hess, ti büdös dögök, de a szarban topogó madarak riadtan bújnak egymáshoz. Nem értik, hogy addigi fogvatartóik most a szabadságot, a repülést kínálják nekik. A két fickó aztán egyenként megragadja őket, és ugyanazzal a mozdulattal, mint a Kinizsi kocsma tekézőjének törzsvendégei a golyóbisokat, elhajítják őket. Ámulva nézem, ahogy a szürkésfehér kugligolyók egyszer csak szárnyra kapnak, csattogva felemelkednek, és valami égi bábukat megcélozva eltűnnek a szemünk elől. - Gyertek, mi is! - kiáltja Pinterics, és a galambok után dobja cserebogarát.

(Részlet Kerékgyártó István Kaposváron játszódó Makk ász az olajfák hegyén című, a Jelenkor Kiadónál decemberben megjelenő regényéből. Az írás közlését szom- bati számunkban folytatjuk.) ■