Somogyi Hírlap, 2002. július (13. évfolyam, 151-177. szám)

2002-07-06 / 156. szám

2002. Júuus 6., Szombat

Hétvése

9. OLDAL

„Ebős várunk a nyelv" Kosztolányi)

Úgy gondolom

A különféle - általam már korábban elítélt - mondatkezdő, úgynevezett töltelékszavak nyelvünkben továbbra is fellelhetők, de az utóbbi évtizedben számuk tovább nőtt. A hát, a tulajdonképpen, a szerintem, a valahol mellett feltűnő gyorsasággal szaporodtak el - főleg a politikusok nyelvhasználatában - az úgy gondolom, sőt az én úgy gondolom kezdetű mondatok. Úgy gondolhatja az ember, hogy az ilyen mondatot bevezető szószerkezet nélkül már meg sem tudnak szólalni az illetők: „Én úgy gondolom, hogy éppen a szembenállás az ellenzék fő feladata." „Úgy gondolom, hogy ezek az ellentétek oly semmitmondóak, hogy nem kérdőjélezhetik meg a koalíció létét." „Én úgy gondolom, hogy képviselőtársamnak meg kellene gondolnia ezt a gondolatot."

Az úgy gondolomozás egyértelműen a rendszerváltozás nyelv- használatának a terméke. Korábban ugyanis a többes szám első személyű megnyilatkozás volt a helyénvaló: úgy döntöttünk; úgy határoztunk; óvodát, lakást, gyárat építettünk; államosítottuk a bankokat; földet osztottunk a parasztoknak stb. A rendszerváltozás után az egyéni felelősségvállalás erősödésének következményeként az egyes szám első személyű kifejezésmód vált általánossá. így aztán a sok úgy döntöttünk helyét átvette az úgy gondolom, az én

úgy gondolom. Mivel ettől kezdve mindenki úgy gondolta, a sok ismételgetés következtében ez a fordulat is beszédtöltelékké vált.

Végképp indokolatlan, sőt nevetséges az úgy gondolom használata teljesen nyilvánvaló dolgok (evidenciák) közlésekor: „Én úgy gondolom, hogy Szlovákiában a magyarság kisebbségben van." „Úgy gondolom, hogy kétszer kettő négy." „Én úgy gondolom, hogy a Nap nyugaton megy le." „Úgy gondolom, hogy éjjel sötét van."

Ha azonban teljesen eredeti gondolatot, elképzelést vezet be az úgy gondolom, használata akkor elfogadható: „Én úgy gondolom, hogy nem kellene annyit foglalkozni a szavazatok újraszámo- lásával." „Én úgy gondolom, a kormány négy évig a helyén marad." „Úgy gondolom, hogy sem Róma, sem pedig Kaposvár nem hét, hanem csak hat dombra épült." „Én úgy gondolom, hogy Budapest városképét úgy kellene átalakítani, hogy a Gellért-hegyet a zsebkendőnknek a négy sarkában hordjuk el."

Ma már egyértelmű: az úgy gondolom nem jelenti az egyéni kiállást; semmitmondó közhellyé vált: időnyerés a célja, s így a hát, tulajdonképpen, szerintem, valahol stb. idétlen mondatkezdések közé tartozik. Ebből következik, hogy kerüljük a használatát és a terjesztését. Még akkor is, ha valaki nem úgy gondolja!

MIHÁLYFALVI LÁSZLÓ

Hölgyek a nagyvilágban

SMS-BEN TILOS ELVÁLNI. Szingapúrban a hatóságok - talán mert megesett a szívük - megtiltották az ország férfijainak, hogy SMS-ben váljanak el feleségeiktől. Érdemes az eljáró hivatalok nevére figyelni: Szingapúr Iszlám Vallási Tanácsa, illetve a Sária Iszlám Törvényszék és a Muzulmán Házasságok Iktatóhivatala közös közleményükben kijelentették a mobiltelefonos rövid üzenetek szolgáltatásán keresztül elfogadhatatlan a .válás. Az országban létező muzulmán törvények eléggé „férfipártiak”: a férjnek elég háromszor kijelenteni egy bíró előtt, hogy „elválok tőled”, és ezek után házassága felbontottnak tekinthető. Az SMS-ben lebonyolított válásban az üzenetküldő identitása és igazi szándéka megkérdőjelezhető.

LE A NADRÁGOKKAL! Sváziföld királyi földjén (valahol Dél-Afri- ka és Mozambik között) a hölgyeknek 2002 derekán megtiltották a nadrág viselését. A rossz példával maga a hercegkisasszony jár elöl, egy rádiós DJ meg is fedte őt agyonhallgatott műsorában. A hatóságok és a rádiós véleménye szerint is a nadrág nem illik a helyi hagyományokhoz. A király lányát azonban nem biztos, hogy a fegyveres katonák meg fogják állítani az utcán a helytelen öltözködés miatt. A fegyveres marconák a büntetést helyben kiszabják és végrehajtják: kirázzák gatyájukból a hölgyeket, és szemük láttára hasítják azokat csíkokra.

(További témák a wuw.holgyvilag.hu internetes honlapon)

Egy Alföldi a Mecsek alján

Amikor „egy Alföldi” elmegy vidéki színházba rendezni, annak jelentősége van. Mert „egy Alföldi” ritkán szokott elmenni egy vidéki színházba rendezni. Pest igen, Szlovákia igen, vidék: majdhogynem kizárt. Vagy ha mégsem, akkor Shakespeare. Nos, Zalaegerszegre is klasszikus dráma, megrendezésére hívták, és ő igent mondott. Annak ellenére, hogy a szerző nem Shakespeare. Schiller Orleans-i szűz című darabja a francia és angol történelem egyik misztikus szeletét dolgozza fel. Alapkérdés: ki Johanna? Egyszerű pásztorlány, akit vallásos hisztériájában látomások gyötörnek vagy Isten és Szűz Mária ki- választottja arra a feladatra, hogy az angolokat elbuktassa és a franciák dauphinjét a trónra juttassa? Schiller nem ad egyértelmű választ. A rendezőnek kell eldöntenie, hogy melyik értelmezést követi. Persze a szöveg ad némi kapaszkodót, s elég egyértelműen megfogalmazza Johanna mártírhalálát. Csakhogy Alföldi Róbert nagyobb dobásra készült. Vagy legalábbis ennek az erőlködésnek a nyomait véli felfedezni a néző. Hiszen olyan éles ellentétet von a fiatal parasztlány és a fiatal hősnő között, amellyel ez utóbbinak fel kellene magasztosulnia. Sajnos azonban ez nem sikerül. Hogy miért? A fiatal parasztlány any- nyira együgyű Alföldi felfogásában, hogy néhol komikussá válik a felmagasztosult fiatal hősnő is. Pap Lujza szavajárása az „aha” szócska, s leginkább egy jámbor csacsihoz hasonlít, aki a paripák közé tévedt. Kár érte, hiszen a színésznőnek ezt főszereplőként kell átélnie.

Alföldi láthatóan a látványra és az összhatásra koncentrál: mint mindig, most is sok zenével dolgozik, bár nem értem, hogy legalább udvariasságból miért nem tünteti fel a színlapon a szerzők nevét (közöttük olyanok is szerepelnek, mint Mozart, Vivaldi, Gounod vagy Beethoven). De ha már a zenénél tartunk: egy olyan előadásban, amelyben dramaturgiai szerepe van, megengedhetetlen, hogy ugyanaz a Stabat Mater szóljon Johanna és az őt „elcsábító” angol tiszt találkozásakor és a lány megégetése előtt. A globális látásmód néha persze a részletek pontatlanságával jár. A látványban is uralkodnak a hangsúlyos elemek, elsősorban Kentaur bronzfényű vásznai és az azokon tátongó lyukak. A fő hangsúly egy gigantikus, ágyúgolyó ütötte résen van, amiben hol Szűz Mária glóriával övezett alakja, hol a dauphin, hol maga a glória tűnik fel (oltári szentségnek álcázva). így a lyuk, sőt A Lyuk szerepe homályossá válik. Mint a két, tetőtől talpig vörösre, illetve kékre mázolt fiatalemberé is, aki Nagy-Britanniát és Franciaországot szimbolizálva thai bokszhoz hasonló mozdulatokkal küzd, miközben a zsinórpadlásról fegyvereket lógatnak a fejük fölé. Persze, tudja a néző, hogy mit lát, de elöl mindig fontosabb dolgok történnek, s ezekről elvonja a figyelmét. A látványhoz tartozik még maga a megteremtett kor is: a szereplők nagyjából a XIX. század közepének megfelelő ruhákban vannak, annak ellenére, hogy a darab a XV. században játszódik. Ezzel semmi gond nem lenne, ha a katonáknak nem katonai zubbonyukra kellene felhúzniuk a páncélzatot, ami láthatóan nemcsak kényelmetlen, hanem a mozgást is zavaró öltözet. Bartha Andrea ezzel együtt ragyogó munkát

végzett: Isabeu királyné jelmezei például egy anyagilag jobban eleresztett színházban is tökéletesen megállnák a helyüket.

De azok a fránya, apró részletek... Az előadás plakátja vagy félméteres betűkkel hirdeti a hibásan írt címet a színház előtt.

Ugyanez a helyzet a szórólappal és a műsorfüzettel is, de még az ingyenesen osztott színházi magazinban is így szerepel. Nos, ettől még lehet jó egy előadás, de akkor már nem, ha a nézőtéren egész sorok dőlnek előre ösztönösen, mert nem értik, mit beszélnek a színpadon. És nemcsak akkor, ha a színészek netán háttal állnak a nézőtérnek. Elkelne egy jó beszédtanár azoknak, akiket már a hatodik sorból sem lehet hallani. Az viszont már a rendezés hibája, ha a néző meglepődik azon, hogy a délceg testőr az egyik pillanatban királynéja kezét szorongatja, a másikban Jelenetek az előadásból pedig minden átmenet nélkül Johanna iránti olthatatlan szén- képzelhető az is, hogy a királyné inkább a vedélyéről beszél. Szintúgy meglepő, hogy nőkhöz vonzódik, de erről talán nem ártott a királyné egy teljesen előkészítetlen pilla- volna a nézőt egy kicsit korábban meg- natban szájon csókolja Johannát. Persze el- győzni._______________

_____konya orsolva

_________________________________________________Könyvespolc_______________________________________________

Ku

n Miklós: Az ismeretlen Sztálin

Sztálin bűvöletében éltem néhány hétig. Természetesen nem a diktátoréban, hanem Kun Miklós lenyűgöző könyvének hatása alatt. Ez a könyv - Az ismeretlen Sztálin -, nyugodtan mondhatjuk, az utóbbi évek egyik legszenzációsabb műve. Olyan alkotás, amely Sztálin minden titkáról fölleb- benti a fátylat.

De hát ismeretlen-e Sztálin?* Hiszen az utóbbi években, évtizedekben művek sokasága jelent meg a történelem talán legnagyobb zsarnokáról, és szinte mindegyik újabb meglepetésekkel szolgált. Mi az, amivel Kun Miklós könyve többet ad? Elsősorban a több évtizedes levéltári (főleg orosz levéltári) kutatások eredményeivel, ezek zöme eddig ismeretlen volt a magyar olvasók előtt. Külön ki kell emelni a kötet rendkívül gazdag interjúgyűjteményét, a számos levélrészletet és vallomást. Mindmind fontos segítséget nyújt Sztálin életének és életművének megismeréséhez. S akkor még nem szóltunk a monográfia nagyon bőséges képanyagáról. A több száz

kép kétharmadával most ismerkedhet meg először a magyar olvasó.

Kun Miklós kiválóan szerkeszt. Nem száraz adathalmazt kapunk, hanem élő, lüktető történelmet. Nemcsak a hírhedt diktátor életútját kísérjük nyomon születésétől a haláláig: rendkívül plasztikusan jelenik meg előttünk a szovjet párt- és állami vezetés többi alakja is. Életük és cselekedetük egy szóban kifejezhető: „túlélés.” Túlélni a diktátort mindenáron, akár egymás megsemmisítésével is.

Kegyetlen harc volt ez: az intrikák, a be- súgások mindennapjai.

„Gonosz ember volt...” - így nyilatkozott Sztálinról tömören Kira Allilujeva, Sztálin második feleségének, az öngyilkosságba menekülő Nagyezsdának az unokahúga. Ám ez az öngyilkosság is kétséges. Lehet, hogy a diktátor parancsára végeztek Nágyával is...

Kira Allilujeva kétségkívül a kötet egyik legérdekesebb interjúalanya. Kun Miklós többször is beszélgetett a ma már nyolcvan

fölött járó, de még ragyogó szellemű asz- szonnyal, aki Sztálint szarkasztikusán csak „kedves rokonom”-nak nevezte. A „kedves rokon” soha nem tudta megbocsátani felesége öngyilkosságát (?), s a nagy terror éveiben az Állüujev család több tagja - Kira is - a gulágra került.

A nagy terror időszaka 1937-ben kezdődött, de a likvidálások, a megtorlások szinte egyidősek a forradalommal. Feliksz Dzerzsinszkij, a Cseka első vezetője már kimondta a szentenciát: „Nem igazságot akarunk szolgáltatni, hanem rettegtetni akarunk... Rettegjenek a forradalom ellenségei.” És ezt a gyakorlatot követte Jagoda, Jezsov és Berija is. Közülük Berija vált a leghírhedtebbé. Ő is grúz volt, akárcsak Sztálin. S mindent megtett, hogy a vezér kegyét megtartsa.

Már a katorgában, a cári kényszermunkatelepeken sokszor megdöbbentek a sorstársak „Koba elvtárs” (a későbbi diktátor a Sztálin nevet csak 1911-től használta) alantas, bosszúálló természetén. Ám a legközelebbi barátai sem gondolták, hogy Sztálin évtizedekig magába fojtja a vélt vagy valódi sérelmeket. S csak a kedvező alkalomra vár, hogy lecsaphasson. Kira Allilujeva szerint ha a „kedves rokon” valakihez túl kedves volt, az már előrevetítette a tragédia bekövetkezését. Az 1937-ben kezdődő nagy terror első áldozatai Tuhacsevszkij és tá- bomoktársai voltak. A Vörös Hadsereg vezérkarának szinte teljes megritkítása a könyv egyik legdrámaibb fejezete. Ez a dráma 1941-ben, a Szovjetunió megtámadásakor csúcsosodott ki.

A háború... Jakov Dzsugasvili tüzér százados, Sztálin elsőszülött fia 1941. július 16-án került német fogságba. Apja őrjöngött a dühtől, hogy a fia gyáván megadta magát. Amikor jóval később a Sztálingrádnál fogságba került Paulusért a németek fölajánlották Jakovot, a diktátor így válaszolt: „Századosért nem cserélek tábornokot.” Úgy hisszük, ehhez nem kell kommentár. És Jakov eltűnt a fogságban. Halálának a körülményei

mindmáig ismeretlenek. De hát Sztálin szeretett-e egyáltalán valakit? Igen. A lányát, Szvetlánát. De őt is csak addig, amíg önálló akaratú, fiatal nővé nem serdült. Ma már komikusnak, sőt tragikomikusnak tűnik az a nemrégiben előkerült, sokáig elveszettnek hitt levelezés, amiben a „verebecske” (Szvetlána) utasításokat ad a „titkárocskának”, Sztálinnak. Miközben a háttérben példa nélküli módon folynak a likvidálások, a kivégzések és tízezrek kerülnek a gulágra. (Szvetlána híres visszaemlékezéseit, a „Húsz levél egy jó baráthoz” címűt a magyar olvasók is ismerhetik. Ám számos tévedését e kötetben Kira Allilujeva igazítja ki.) Kun Miklós sokszor utal könyvében arra, hogy fő célja az Atlantiszként elsüllyedt Sztálin- korszak feltérképezése volt. Reméljük, ez az Atlantisz soha többé nem merül föl a habokból. S nem ismétlődhet meg a kor költőjének, Szemjon Nadszonnak híres sora sem: „És eljött az őrült, akinek alárendelődtünk.”

DR. SÍPOS CSABA