Somogyi Hírlap, 2002. január (13. évfolyam, 1-26. szám)

2002-01-20 / Vasárnap Reggel, 3. szám

2002. JANUAR 20. ARCKÉPEI Kocsis a világválogatottban Rossz gyerek volt, de Kodály nagyon megdicsérte. Felnőtt­ként renitensnek tartotta a hatalom - amikor aláírta a Charta ’77-et, bevonták a lemezeit, a Budapesti Fesztivál- zenekar létrehozását pedig számos szakmabeli sem nézte jó szemmel. Kocsis Zoltánt évtizedek óta a világ legna­gyobb előadóművészei közé sorolják. Nem véletlen, hogy a huszadik század legjelentősebb zongoraművészeiről ki­adott nemzetközi CD-sorozatban, vagy a Philips megalapí­tásának ötvenedik születésnapjára megjelentetett jubileu­mi sorozatban is helyet kapott egy-egy lemeze. Néhány esztendeje a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója­ként és dirigenseként is járja az országot-világot, vendég- karmesterként azonban nemigen fogad el meghívást.- Szeret utazni?- Ha már megérkeztem egy helyre, az nagyon jó, de magát az utazást nagyon nem bírom. Nem is a hosz- szúság a baj, hanem ilyen korban az ember már úgy érzi, hogy elvesztegeti azt az egy-két napot, ami utazga­tással elmegy. Ennek ellené­re rengeteget játszom kül­földön, s amióta zenekarve­zető vagyok, a Nemzeti Fil­harmonikusokkal is gyakran turnézom. Nemrégiben pél­dául Leverkusenben és Pá­rizsban játszott a zenekar, s ezeket nagyon élveztem.- Vidéken is jó néhány emlékezetes hangversenyt adott. Nem számít, hogy a földkerekség egyik leg­híresebb koncerttermében vagy egy eldugott kis tele­pülésen lép fel?- Nem, bár régebben többet jártam vidékre. Úgy gondolom, az ott élő embe­reknek is joguk van ahhoz, hogy a legjobbat kapják, s én nem nagyon hiszek az elitizmusban és a Budapest- centrikusságban. A regioná­lis fejlesztés elsősorban a kultúra számára kedvező, a helyi koncertszervezők is inkább meg tudják fizetni a korábban megfizethetetlen művészeket, illetve a művé­szeknek is nagyobb kedvük van ahhoz, hogy akár ala­csonyabb gázsiért is elmen­jenek olyan helyre, ahová korábban nemigen látogat­tak el. Egyébként Mexikó­város a legnagyobb metro­‘ polis, ahol valaha játszot­tam; emlékezetem szerint négyszer léptem fel. A leg­kisebbet azért nem tudom megmondani, mert egészen kis helyeken is játszottam. A Szovjetunióban elvittek egy nyolcszáz lelkes faluba, de zongora helyett egy tan­góharmonika várt a terem­nek nem nevezhető helyi­ségben. A koncert elma­radt. Rosszabbul járt egy or­gonista barátom, akit olyan helyre küldtek, ahol nem­csak orgona, de még szállo­da sem volt, így a pályaud­varon kellett két napig alud­nia hálózsákban.- Néhány éve a közön­ség soraiban ültem egy vigántpetendi hangverse­nyén, ahol nehéz darabo­kat játszott, többek között Bartók Tizennégy baga- telljét.- Mindenkinek joga van ahhoz, hogy a legjobbat kapja, s az az érzésem, hogy hiba az infrastruktu­rálisan fejletlenebb helyek­ről azt feltételezni, hogy kulturális szempontból is elmaradottak. Ez nem igaz; én fantasztikus gyűj­tőkkel, szakértőkkel, szel­lemekkel találkoztam na­gyon kis településeken.- Amióta „átigazolt” a Budapesti Fesztiválzene­kartól a Nemzeti Filhar­monikusokhoz, sokkal többször lép fel vidéken karmesterként...- Zenekarunk - ellentét­ben a Budapesti Fesztivál- zenekarral - nemcsak Buda­pesté, hanem kiemelt cé­lunknak tekintjük, hogy vi­dékre is elvigyük az értékes zenét. Sajnos a helyszíneket meghatározza, hogy hol van megfelelő helyiség, mert egy Szombathelynél kisebb tele­pülésen nem biztos, hogy található alkalmas koncert­terem. Pedig nagyon szíve­sen elmennénk ilyen helyekre is. Szólistaként Kazincbarcikától Kalocsáig gyakorlatilag mindenhol megfordultam, ahol egy ren­desebb zongora és koncert­terem volt, ám a zenekarral ez jóval nehezebb. Fel tu­dunk lépni sportlétesítmé­nyekben, de ez nem igazán jó megoldás. Nemrég példá­ul a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központban játszottunk, s e nagy zenei múlttal rendelkező város bi­zony megérdemelne egy jobb koncerttermet a jelen­legi szocreál épületnél.- Megesik, hogy hosz- szabb időt tölt egy adott helyen, mint amennyit a hangverseny igényel?- Főként régebben for­dult elő, amikor még nem autóval utaztam, hanem vo­nattal, hogy a következő na­pot abban á városban töltöt­tem. Ellentétben Richterrel, aki szívesen érkezett egy nappal korábban, bebaran­golta a helységet, impresz- sziókat gyűjtött, amelyeket hasznosított is a koncerten. Akadtak olyan hívei, akik egy turnéja során végigkö­vették, mert minden város­ban másképp játszott. Talán éppen ezért. Gyűlölte a fővá- ros-centrikusságot, s általá­ban térképről bökte ki, hogy milyen helyeken szeretne játszani. Nagyon emlék­szem - s a mostam esemé­nyek tükrében különös ak­tualitással bír -, hogy dédel­getett és soha meg nem való­sult álma egy közép-ázsiai koncertturné volt, Afganisz­tánban. Nyilvánvalóan tud­ta, hogy milyen gyönyörű az a vidék, bár nem lehetett tisztában vele, hogy ebben az országban nem mutat­kozna olyan kereslet a ko­molyzene iránt, mint a világ más tájékain.- Az utóbbi esztendők­ben az első feleségével minden nyáron zongora­fesztivált tartanak Tisza- dobon, korábban pedig Szombathelyre járt le rendszeresen a Bartók Fesztiválra.- Még akkor kezdtem el a Bartók-szemináriumon való közreműködést, amikor ez móg nem volt fesztivál, s Bu­dapesten, a Zeneakadémián tartották nyaranta. Általá­ban Kadosa professzor úr csapatában tevékenyked­tem, először mint kisegítő, utána pedig mint segédpro­fesszor. Helyesnek tartom, hogy Szombathelyre telepí­tették, mert a fővárostól messzebb, egy kisebb he­lyen, zavartalanabbá lehet dolgozni. Az ember nyugod- tabban tud a munkájára koncentrálni, ezért is költöz­nek oly sokan vidékre. Tö­Született: Budapest, 1952. május 30. Nős: felesége Hauser Adrienn (1986) Gyermekei: Márk András (14), Rita Krisztina (13), Krisztián (4) Tanulmányai: Zeneművészeti Főiskola (1973) Pályája: Zeneművészeti Főiskola tanársegéde (1973-76), adjunktusa (1976-79), docense (1979-), Budapesti Fesztiválzenekar műv. vez. (1992-96), a Nemzeti Filharmonikusok fő­zeneigazgatója Díjai: Liszt Ferenc-díj (1973), Kossuth-díj (1978), érdemes művész (1984), Bartók Béla-, Pásztori Ditta-díj (1988), a Magyar Művészetért Díj (1989), kiváló művész (1990), Maecenas-díj (1991), Fehér Rózsa-díj (1992). Főbb művel: Bemutató (1976), Utolsó előtti találkozás (1981), 33 December (1983), Kopogtatások, A vacsora, Kiállítás (operák, 1984-85), Utolsó találkozás (1990). kéletesen megértem azt, aki minél messzebbre megy Budapesttől és az agglome­rációtól, de nem azért, hogy bezárkózzon, hanem hogy megteremtse a munkájához szükséges feltételeket.- Ha már a lakóhely­nél tartunk, az ön esete adta Bacsó Péternek a Zongora a levegőben cí­mű film témáját...- Ha jól emlékszem, 1971-ben költöztem az újpa­lotai lakótelepen lévő máso­dik lakásomba, ahol össze­tűzésbe kerültem a lakók­kal. Tökéletesen meg tudom őket érteni, mert a panelhá­zakban nagy az áthallás, de soha nem gyakoroltam olyan időben, amikor élet­ben volt a csendrendelet, az akkori állapotoknak megfe­lelően minden lehetséges szabályt betartottam. Ám ez nem bizonyult elegendő­nek, el kellett onnan men­nem. Nem is bánom, mert nem szeretek lakótelepen lakni. Akkor költöztem a XII. kerületbe, s most nem­rég Kelenvölgybe.- Manapság, hogy a fő­zeneigazgatói és a karmes­teri tevékenység is igénybe veszi az idejét, mennyit gyakorol zongorán?- Naponta kell gyakorol­ni. Most például egy spanyol turnéra készülünk, amelyen két Mozart-zongoraversenyt is eljátszunk. Nem szólva ar­ról, hogy akármit is csinál az ember, a hangszeresség fel­adása nemcsak szellemileg, hanem fizikailag is káros. Kifejezetten szükséges, mint a sportolók esetében, hogy a mozgatószervek ugyanúgy mozogjanak tovább. Ha úgy adódik, kevesebbet, ha mód van rá, többet gyakorol az ember, de a napi mozgásnak meg kell lennie. Szellemileg pedig felmérhetetlen, hiszen ha az ember játszik egy hangszeren, az azt is jelenti, hogy saját szabad akaratá­ból előállít hangokat, hang­Amikor 1971-ben lakótelepre költözött, a szomszédok miatt nem tudott gyakorolni zásokat, hangkapcsolatokat, és semmi nem, a világ leg­jobb zenekara sem pótolja azt a hangzást, amit én állí­tok elő a zongorával.- Ha már Spanyolorszá­got említette; néhány évvel ezelőtt rendeztek ott egy koncertsorozatot „Korunk legnagyobb zongoraművé­szei” címmel, amelyre önt is meghívták. Bár ez objek­tív értékítéletre vall, mégis elmondható, hogy minden előadóművész életében lé­teznek országok, ahová gyakrabban meghívják, míg máshová ritkábban kap felkérést, és ez alól ön sem kivétel...- Afganisztánban én sem jártam még, s egy ideig való­színűleg nem is megyek el. Nekem Németország, Fran­ciaország, Spanyolország, Hollandia, Dánia van belő­ve, mostanában már Anglia is - hamarosan lesz megint egy turnénk a zenekarral -, s nagyon szívesen járok ezek­re a helyekre. Érdekes mó­don Ausztriában viszont ke­vesebbet szerepelek, pedig az ellenkezője lenne logi­kus. A volt szocialista orszá­gokban is ritkábban fordu­lok meg, bár ezen a téren is várhatók örvendetes válto­zások, nemrég elvállaltam egy varsói szólóestet. Cseh­ország már rég nem volt szocialista, amikor Prágába visszatértem zenekarral, ze­nekar nélkül. Zágrábba na­gyon szívesen járok, s ter­mészetesen a dubrovniki fesztiválon is szerepeltünk. Olaszországban minden második évben van egy nagyobb turném, aminek egyik fő állomása Milánó, az ottani konzervatórium ter­mét nagyon szeretem. Ame­rikába is járok - szeptember 11-e óta persze nem voltam -, de a legutolsó ottani tur­ném egy sok koncertet ma­gában foglaló, öt zenekarral történő fellépéssel járó ven­dégszereplés volt. Jövőre pe­dig egy nagyon komoly, két hónapos tengeren túli hang- versenykörútra indulunk.- Prágáról eszembe jut, hogy miután aláírta a Charta ’77-et, adott egy koncertet az akkori Cseh­szlovákia fővárosában, s az egyik tanárom mesélte az idő tájt, hogy a csehek tartottak némi rendbon­tástól, ám feleslegesnek bi­zonyult az aggodalmuk...- Lehet, hogy a belügyi szervek lassan reagáltak, de az is elképzelhető, hogy jó példát akartak mutatni egy ilyen renitens meghívá­sával. A koncert nagy siker­rel lezajlott, és senki nem tett egy mondat utalást sem a Charta ’77-re. Valószínű­leg tabuként kezelték, ám az is lehetséges, hogy ép­pen abban az országban nem rázta meg a hatalmat, nem úgy, mint Romániá­ban, ahol nagyon komoly retorziókat foganatosítot­tak. Az aláírók útlevelét rögtön bevonták, többeket a Duna-deltába deportál­tak, de Magyarországon sem hagyták annyiban a dolgot. Az első listán, ame­lyet 38-an írtunk alá, olyan nevek is szerepeltek, akik ezután nem nagyon jutot­tak szóhoz. Annyi engem is ért, hogy bevonták a leme­zeimet, s Barna Andrásné, a minisztérium akkori ze­nei főtisztségviselője elis­merte, hogy ő adta ki azt a rendelkezést, amely szerint rólam nem lehet jó kritikát írni. Ám ezek nem voltak olyan rettenetes retorziók, hiszen nem vonták be az útlevelemet, s nem kellett agymosásra járnom. Nem éreztem azt, hogy annyira törődne a hatalom azzal, hogy nekünk mi a vélemé­nyünk. Bizonyos művésze­ket persze behívtak fejtágí­tásra az Interkoncertbe, s kiadták nekik az ukázt, hogy mit nyilatkozzanak, ne nyilatkozzanak.- Aczél György nem hí­vatta magához?- De igen. Egyszer be­széltem vele, ám a körül­belül 50 perces diskurzus nagy része Rákosi Mátyásról szólt, az aláírást egy perc alatt elintéztük.- Karmesterként is gyakran invitálják kül­földre?- Hogyne. A Camerata Academicát, a Mahler Chamber Orchestrát vagy a Rotterdami Filharmoniku­sokat is vezényeltem. Fut­na ez a pálya, de néhány ki­vételes és egyedi együttes kivételével nem nagyon szeretnék járni senkihez. Nem látok perspektívát ab­ban, hogy négy-öt próba alatt a magam képére for­máljak egy zenekart, elér­jem, hogy olyan módon nyúljanak a hangokhoz, rit­musokhoz, a zene alapvető elemeihez, mint ahogy én képzelem. Úgy érzem, a vendégkarmesterkedés ki­fejezetten rombolja a zene­iségemet, s a zenekarét is. Ha nem úgy zenélnek, ahogy én szeretném, vagy ha úgy muzsikálnak, ahogy elképzelem, de rosszul ér­zik magukat, akkor mi ér­telme az egésznek? Ez kö­rülbelül olyan, mint a mes­terkurzus: tanulni nagyon keveset lehet, viszont kivá­ló alkalom a tanárnak an­nak bebizonyítására, hogy ő milyen nagy ember, mennyit tud a zenéről, mi­lyen jó viszonyban volt Bartókkal vagy másokkal.- Kiskorában sokat fo­cizott, többek között Pres­ser Gáborral is, aki szerint ön rossz gyerek volt...- így igaz, átlagos gyerek voltam, ám napi négy-öt órám elment a zenével.- Kodálynak is bemu­tatták, s nagyra értékelte a tehetségét...- Nyilván rengeteg cso­dagyereket mutattak meg neki, biztos, hogy ezt némi fenntartással kezelte. De miután megnézte az akko­ri kompozícióimat, játszot­tam neki, megoldottam az általa kitűzött feladatokat, partnerként kezelt. Na­gyon nehéz volt egy 11 éves gyereknek, amiket kért, ám Kodály ezt termé­szetesnek vette, s én is. Mai fejjel belegondolva tartom furcsának.- Számos zeneművet ír­tak már önnek. Kurtág például a Quasi una fan- tasiát és a Kettősversenyt - utóbbit Perényi Miklósnak is ajánlva -, Ligeti pedig a Zongoraversenyét, amely nem ragadta meg az ön tetszését, és soha nem ját­szotta el. Melyik darabra a legbüszkébb?- Egyikre sem vagyok különösebben büszke, a legjobb tudásom szerint bemutattam ezeket a mű­veket. Ám arra valóban büszke lennék, ha Kurtág befejezné a nagy zongora- versenyét, amelyet húsz éve nekem kezdett el írni, s kilenc partitúraoldal meg is született belőle. T. L. ♦

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom