Somogyi Hírlap, 2001. november (12. évfolyam, 255-279. szám)

2001-11-03 / 256. szám

12. OLDAL HÉTVÉG E 2001. November 3., Szombat Kaposvári diákok a forradalomban Ötvenedik születésnapjára jubileumi évkönyvet adott ki a kaposvári Kinizsi Pál Élelmiszeripari Szakképző Iskola és Gimnázium. Ebben a kötetben - több más mellett - megemlékeztek a forradalom somogyi diák áldozatairól. Somo­gyi (Stier Antal), az iskola diákja 18 évesen, érettségi előtt életét áldozta. No­vember 4-én hajnali 5 órakor dördült el az orosz sortűz Kaposváron a park fe­lől. A kapunál Somogyi Antal, a diák és Szabolcs István állt. Őket és akiket még az épületben találtak, a fal elé állították. Az épülettel szemben álló tankból egy golyószóró nézett velük szembe... Halálos sorozat következett. A történtekre az évkönyvben megjelent visszaemlékezés részleteivel emlékezünk. Egy iskola - ha a társadalom nagy egészét nézzük - a mindennapok világában olyan sziget, amely ha érzékeli a külső konfliktu­sokat, valójában a „kinti”, felnőtt világgal szemben védelmet nyújt tanulóinak. 1956. október 23-át, a forradalom kez­detét követően azonban a történelmet for­máló szándék nem csak Kaposvár utcáin, hanem a Cukor- és Édesipari Technikum falai között is életre kelt. Úgy vélem, most amolyan „szubjektív történelmet” írok, hi­szen a fenti kérdésekre azoktól az egykori osztálytársaktól - Nagy Józseftől és Pozso­nyi Ferenctől - kértem választ, akik azon a tragikus hajnalon -1956. november 4-én -, mikor az orosz géppisztolysorozat Somo­gyi Antalt halálra sebezte, együtt voltak ve­le. Nagy József - bár az akkori lövéstől ma­radandó sérülést szenvedett - és Pozsonyi Ferenc szerencséjükre életben maradtak. Emlékeik felidézését néha megszakítják a „talán”, a „valószínű” kifejezések, s ez 45 év távlatából természetes. Kaposvárra 1956. október 24-én érkez­tek meg a budapesti forradalom hírei. A ta­nítás ettől kezdve szünetelt, bár a tanárok az iskolában voltak. A diákok hazautaztak a kollégiumból. Igaz, nem mindenki. Volt, aki nem akart, mint Pozsonyi Ferenc. So­mogyi Antalnak pedig már nem indult vo­nata Hőgyész felé. Nagy József ugyan ha­zafelé vette útját Balatonendrédre, de csak Fonyódig jutott el. Ott tudta meg, hogy nem közlekedik már vonat Siófok felé. Ké­sőbb szólt egy vasutas, hogy indul még egy vonat Kaposvárra. így másnap reggel­re visszatért a kollégiumba. Nagy József: „Kaposváron is voltak megmozdulások, ezeken részt vettünk jó néhányan. Ez október 27-ig tartott. Napon­ta tüntettek a Kossuth-szobornál, a Petőfi- szobornál. Tordy Géza szavalatára is em­lékszem.” Pozsonyi Ferenc: „Ahol most az iskolában a Somogyi Tóni emléktáblája van - a lépcsőfordulóban -, ott két színész is szavalt, s egy rendező - talán Ádám volt a neve - lelkesítő beszédet mondott ne­künk. Aztán pár nap múlva - azt hiszem, október 27-én - egy fiatal, izgatott férfi jött a kollégium igazgatójához, Fülöp János­hoz, aki később behívatott. A férfi elmond­ta, hogy a Forradalmi Bizottság megbízásá­ból - mivel a rendőrség szétszéledt - meg kell szervezni a nemzetőrséget a városban, és ehhez a diákok segítségére is szükség van. A kollégiumból a tomásztársaimmal vállaltuk a feladatot. Nagyon jól ismertem Somogyi Tónit, elsőben vágy másodikban padtársak voltunk. Vidám, eleven fiú volt és ügyes tornász. Talán a harmadik osz­tályt kezdtük, amikor az első szeptemberi találkozásunkkor kezét nyújtva mutatko­zott be nagy komolyan - Somogyi Antal néven. Már nem Stier? - kérdeztem. - Nem - válaszolta -, én magyarosítottam!” 1956. október utolsó napjaiban az isko­la nyolc tanulója lett nemzetőr. Október 29-én megkezdődött a szovjet csapatok kivonása, október 30-án pedig az MDP kimondta feloszlatását. November 1- jén este Nagy Imre és Kádár János bejelen­tette az új párt, a Magyar Szocialista Mun­káspárt, az MSZMP megalakulását. Meg­született a többpártrendszer, a semleges­ség. Úgy látszott, hogy győz a forradalom. Az egyik mai IV. osztályos történelem- könyv így összegez és érvel: „A legsürge­tőbb feladat a fegyveres harcok beszünte­tése, a rend helyreállítása volt. Október utolsó napjaiban még folytak a fegyveres összecsapások, de a felkelők bevonásával megkezdődött a nemzetőrség megszerve­zése abból a célból, hogy általuk jöjjön lét­re a kormányhoz hű karhatalom, meg­gyorsítva ;gy a konszolidációt.” Nyilvánvaló, hogy e történészi megálla­pítások akkor a kaposvári nemzetőrökben így még nem fogalmazódhattak meg. A nemzetőrparancsnok egy fiatal focis­ta volt. Nagy József: „Talán Gál János volt a neve, de mindenki csak Mukulónak hív­ta. Nem volt teljesen ismeretlen a cukrosdi­ákok zömében aktív és kiváló tomászfiai előtt. A mellékszál Unger József testnevelő tanár, Jánvári József osztályfőnökünk ba­rátja volt, nekünk pedig edzőnk. Mi akkor a Táncsics gimnáziumba jártunk edzésre, ahol sokan megfordultak. így az Ambrus Ágoston nevű sorkatona is, aki szintén be­folyásolhatta gondolkodásunkat. Ő katona volt, de íróféle ember, a Petőfi Kör tagja. ” Pozsonyi Ferenc: „Október28-a után el­mentünk tehát a pártházba, a Szabadság­parkkal (ma Berzsenyi-park) szemben. Az első két napon csak reggeltől estig tartóz­kodtunk ott, éjszakára visszatérünk a kol­légiumba. A pártház alagsorában kaptunk matracokat a pihenéshez. Volt egy gyors ki­képzés a fegyverekről, illetve arról, hogyan kell betárazni, sorozatot lőni. Lőgyakorla- tot is tartottunk, őrséget felváltva adtunk. ” Nagy József: „Én főleg a leltározókat biztosítottam. Szobáról szobára jártunk. A dobtáras géppisztolyokat a pincében osz­tottuk ki. Mivel le voltak zsírozva, meg kel­lett tisztítaniAztán november 3-án este jött Ambrus Ágoston, aki a helyőrség Kato: nai Forradalmi Bizottságának tagja volt. Ő mondta, hogy nagy baj van, Dombóváron vannak az oroszok! Javasolta, hogy haza kéne menni. De nem mentünk. Nem hagy­hattunk ott mindent gazdátlanul. ” Mi is történt október 30-a, a forradalom győzelme óta? A Szovjetunió október 30-i nyilatkozatából úgy tűnt, hogy elfogadta a magyarországi változásokat. Valójában már előkészítették a fegyveres ellentáma­dást, hogy megakadályozzák a végleges ki­válást a szocialista táborból. És Amerika? A demokrácia mintaállama? Az ismert Szuezi-válság „lefoglalta”, és nem akart fegyveres konfliktust a Szovjetunióval... Somogyi Antal (archív felvétel) Mai diákjaink az iskola első és második emeleti lépcsőfordulójában naponta láthat­ják a koszorúval díszített emléktáblát, ame­lyet október 23-án élő virágok is ékesíte­nek, és rajta ezek a üsztelgő sorok állnak: Somogyi (Stier) Antal 1938-1956 Iskolánk volt diákja, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja emlékére intézetünk tantestülete és ifjúsága A fiúk á nemzetőrök kaposvári köz­pontjában minderről mit sem tudtak, mi­ként arról sem, hogy november 1-jén Ká­dár János és Münnich Ferenc - őket jelöl­ték ki a szovjetek a visszarendeződés ve­zénylésére - eltűntek Budapestről. Majd november 4-én hajnalban a recsegő szol­noki rádióadón keresztül Kádár János (aki soha nem beszélt konkrétan erről az útjá­ról) bejelentette az ellenkormány megala­kulását, s célul tűzte ki a munkás-paraszt hatalom megvédését, a reakció és a fasiz­mus!?!) előretörésének megakadályozását orosz segítséggel. Ugyanezen a hajnalon harcba szólította a törvényes hatalom vé­dőit Nagy Imre. November 4-én hajnali 5 órakor dördült el az orosz sortűz Kaposváron a park felől. Ezen az éjjelen a lövések előtt Nagy József és Pozsonyi Ferenc volt őrségben. Vegyes őrséget adtak: a diákok a pártház - ebben az időben a Megyei Forradalmi Bizottság székhelye - kapujánál, belül a lépcsőfeljá­rónál, a forradalom mellé állt katonák pe­dig az első emeleten, ahol a rádió- és a te­lefonközpont volt. A parkot körülvették a szovjet tankok. A kapunál őrt álló Somo­gyi Antalt és Szabolcs Istvánt, valamint Nagy Józsefet, Ökrös Jánost és még akiket találtak az épületben, ütlegelve lökdösték ki az épületből, és a fal mellé állították. Az épülettel szemben álló tankból egy golyó­szóró nézett velük szembe. Ma tábla és emlékoszlop őrzi a sortűz helyét. Hős Vértanúink Emlékére Fehér Imre, Köbl József, Karádi Lajos, Somogyi Antal, Kovács Rezső, Vígh Jenő Kaposvár, 1995. október 23. A Nemzetőr Bajtársak Nagy József: „Egy magyar katonatiszt - a rendfokozatára már nem emlékszem - vezette a pártház elé a szovjet alakulatot. Védtelenül álltunk ott, falhoz állítva, feltar­tott kézzel, szemben a katonákkal. Különö­sebb célzás nélkül indult a sortűz, de alul­ról kezdték. Mivel Somogyi Antal volt a leg­alacsonyabb, ő haslövést kapott, a másik golyó a gerincét érte. Ez volt számára a sú­lyosabb. Én mellette álltam, valamivel ma­gasabb voltam, engem comblövés ért. A sorban a következő Szabolcs István volt, ő elájult, így sértetlen maradt. Ökrös János a combján sérült, a parancsnok veselövést kapott, az egyik magyar sorkatonát lábán érte a golyó, a másikat a karján. Dominek Elemér és Pikler József volt a nevük. Hajnal öt órától körülbelül fél hétig hagytak bennünket a földön feküdni. Mi­vel alvásból felriadva, az alagsorból öltö­zetlenül felszaladva fogtak el, alsónemű­ben voltam. Nagyon véreztem. A tankok­tól körülvett parktól távolabb, egy ke­resztutcában magyar mentő állt, de nem jöhettek értünk.” Másfél órán át senki sem nyúlt hozzá­juk. Majd a sebesülteket felrakták egy szalmával leszórt teherautóra, és Taszárra vitték őket, ahol az oroszoknak egészség- ügyi bázisuk volt. Innen engedték el Sza­bolcs Istvánt, ő nem sebesült meg. Dr. Honfi Aladárné - Mária néni - szavaival élve: „Aztán az édesapja megfogta a ke­zét, és meg sem állt vele Amerikáig.” Ha­sonlóképpen döntött iskolatársa, Bőhm Gyula is. A nemzetőri szolgálatot vállaló többi cukoriparis szerencsére nem sérült meg. Boldizsár Attüa és Kovács Károly 1958-ban leérettségizett. A sebesülteket Taszáron az orosz or­vosok részesítették elsősegélyben. Nagy József: „Nagyon sok vért veszítet­tem a teherautón. Ha nem voltam eszmé­letlen, a kezemmel próbáltam összefogni a sebemet. Arra is emlékszem, hogy na­gyon fáztam. Ma is hálával emlékszem egy lullai katonára, aki Taszáron teljesített szolgálatot, és hálózsákját rám borította. Később tőle hallottak először hírt felőlem a szüleim. És innen engedték el azokat a tár­sainkat, akik nem sebesültek meg. ” A sérülteket orosz mentőbe tették át, újabb úti céllal. A négyágyas autóban Nagy József felett feküdt Somogyi Antal. Akkor még élt. Nagyon rosszul volt, több­ször hányt. Aztán egyszer elcsendesedett. Taszár és Pincehely között halt meg... 18 éves volt. Hőgyészen, a falujában te­mették el. Díszsírhelyet kapott, de senki nem látta többé eleven, mégis komoly gyermekarcát. Mi lett a sorsa a többieknek Pincehe­lyen, ahová a mentő megérkezett? A kis já­rási kórházban magyar orvosok gondoz­ták őket. Nagy József magyar hangra esz­mélt: „Dobják őt is a másik halott mellé!” Szólni akart, hogy ő még él, de nem tudott. Majd egy másik kemény hang hallatszott: „Vigyék csak fel a többi sebesülthöz!” Ez utóbbi egy fiatal orvosgyakornoké volt, aki később Kaposvárra került, és nagyon lelki- ismeretes orvosként ismerték. Nagy József: „Körülbelül egy hónap múlva - én ugyanis márciusig feküdtem Pincehelyen - a folyosóról ismerősnek ha­tottak egy férfi szavai. A nővér segítségével megtudtam, hogy ő volt az, aki korábban azt mondta, hogy halott vagyok. Később a lelkét kitette értünk, de én igazán soha nem tudtam megbocsátani neki. Az ottani orvosoknak köszönhetem, hogy a lábamat nem vágták le, pedig csaknem leszakadt, és elroncsolódtak az idegek is. Többször megműtötték, és megküzdőitek értem. Igaz, a lábam 15 centivel rövidebb lett, de életben maradtam. ” Együtt érzett a magyar sebesültekkel sok pincehelyi is. Azon a napon épp lako­dalom volt a faluban, s amikor a kórház egyik takarítónője, Petróné, Bözsi néni se­gítséget kért, szinte az egész násznép oda­ment, hogy vért adjon a sebesülteknek. Nagy József: „Literszám kaptam a vért. Egy öreg bácsi előbb azért megkérdezte, hogy biztosan magyar vagyok-e, mert orosznak nem ad. Pincehelyen mindenkit megmentettek, akit életben hoztak oda. Ökrös János iskolatársam is meggyógyult, Nagy József és Pozsonyi Ferenc mártírhalált halt osztálytársuk emléktáblájánál lassan mindenki elment, csak én marad- Szükség is volt erre, mert márciusban „jöt- tam márciusig. Szüleim már novemberben tek” az iskolába. „Többször érdeklődtek levelet kaptak a kollégium vezetőjétől - és utánunk. Ez volt a „Márciusban újra kezd- rendszeresen meg is látogathattak.” jük” (MŰK) mozgalom időszaka, amely Nagy József - ha mankóval is, de már- azonban nem valósult meg. Tanáraink ciusban bement az iskolába. Szíves szóval azért figyelmeztettek, hogy most „tűnjünk Kxár»a Ra*y Kurtára**I ártasitaa.hogr Jázal * **r*»S«r 4~i «*|;aoKaulóaoIc alkaiairal kozáaoa b»l»aodríd»tt aa u.fy»*y*z»tt »«B3«ti Jralakulatfca. A szovl*t osapatolc b.*o*u).ás* alkalmával írhalyá* volt.oaaa* altüiit. Ker«s«ae»r* ma raa*á*árt*süi£8 utjá* a«|rt;Uí5ttaa,ho*y Plioahalvaa i kár^á*|bl4*»'rals*:1 fcls«bl) sérüléssel.A hlrsk aaeriit láblBrése vau és a lóig* *«a veszélyes,d* icírházl ápolásra szorul. Kérem,aaeasylbeis aődjáha* áll.érdelclíjöm azietéa.Ml Itt azo* dolao- zu*k,ho*y * kaposvári kárházba szállíttassuk át,de kapcsolatai»k Plm- t*k*áth*z»-u* rosszak,fa aehealtl *«,ao*y eddi* míg «*m tud­Nyu*tasea ne* kedves f#iesé*ét,lio*y-* kalaad utá* Ilye* aaereiosésea sík forráfejfl *yerek,aki otthagyta é- 1aulmá»yaílüílíak,hef'’r e*yh*aar * kárházat és folytatja turné Plaoehely állomása a Budapest-dombdvárl voaaloa vas Sárboaárd téléké* Ka^avís kastélyba* va* eihely.zve. Kaposvár, 1956. meveiaber 10-4*. __ Köa»ö*tii {%■;% H V ) koll.liaaiatd. Fülöp János kollégiumigazgató levele egy sebesült nemzetőr ügyében hívta őt szeretett magyartanára és igazga­tója, Lőczy Zoltán. Pozsonyi Ferenc: ,(Én szerencsésebben jár­tam. November 4-e hajnalán első álmom­ból - négykor váltottak le, és azt követően aludhattam el-a tankok lánccsörgése, lö­völdözés riasztott fel. Égett a villany az alagsori hálókörletben, és nagy volt a nyüzsgés. A világítást eloltottam, hogy be ne lőjenek az ablakon. Felöltöztem és elin­dultam. Az*ajtón kilépve a lépcsőforduló­ban lefelé tartó - mögötte hosszú csövű pisztolyt szegezett előre egy tányérsapkás -, géppisztolyát lövésre emelő katona körvo­nalát láttam. így ösztönösen visszaléptem a hálóterembe, és behúztam az ajtót. Mivel sötét volt, elhaladtak az ajtó előtt. A benn­rekedt társaimmal lehettünk öten vagy ha­tan. Emlékszem Boldizsár Attila és Kovács Károly iskolatársaimra és egy lányos képű gimnazistára, aki később mellettem állt a falnál. Megvártuk, amíg teljesen kivilágo­sodott - féltünk, hogy a sötétben azonnal lelőnek bennünket -, majd feltartott kézzel felmentünk. Bennünket is a falhoz állítot­tak, és feltartott kézzel végtelennek tűnő ideig hagytak állni szemben a tankkal, raj­ta a golyószórós katonával... Nem tudom, akkor sem tudtam, hogy mennyi idő múl­va, de egyszer csak jött egy tiszt, majd elen­gedtek, elzavartak bennünket. Visszamen­tünk a kollégiumba -ez az iskola földszint­jén volt abban az időben -, ahol a többiek nem tudtak semmiről. A gondnok szobájá­ból felhívtam az öcsémet a tanítóképzőben, és nem értettem, hogy a gondnok úr miért próbál figyelmeztetni arra, hogy hallgassak inkább. Másnap már többen szóltak, hogy el kellene mennem. Szabolcs István apja te­lefonált, és elmondta, hol találkoznak, mi­előtt elindulnának a határ felé. Szabolcs István hívott engem is. Azt válaszoltam, hogy amíg nem köszönök a szüleimnek, addig nem megyek sehová. Stoppal, köl- csönkerékpárral hazatértem Kutasra, és nem mentem el... Igaz, nem mertem soká­ig otthon maradni, egy ideig egy másik fa­luban, a keresztszülőimnél tartózkodtam. Később visszamerészkedtem az iskolába. ” Nagy József és Pozsonyi Ferenc így új­ra az iskola „oltalmába” került. Úgy mond­ják, a tanári kar féltőn vette körül őket. el egy rövid időre" - emlékezik vissza Po­zsonyi Ferenc. Kényszerűségből ugyan, de sokat hiá­nyoztak. Az egész tanári kar és Lőczy Zol­tán igazgató megmozgatott mindent, hogy a félévi bizonyítvány hiánya ellenére Nagy József társaival együtt érettségizhessen. Nagy József kórházi kezelése még az érettségi után is folytatódott, most már Ka­posváron, a baleseti osztályon. Dr. Bódosi Mihály sokat küzdött azért, hogy betege járni tudjon mankó nélkül, és sok műtéttel próbálta megnyújtani a lábát. Másra is ügyeltek ott a baleseti osztályon 1958 tava­szán. Ekkor a felelősségre vonás újabb hul­láma kezdődött. Egy nyomozótiszt több­ször próbálkozott Nagy József kihallgatá­sával, akit ugyan senki sem adott fel, de azon a november 4-i reggelen ottmaradt az áruló jel - személyi igazolványa - a párt­házban. Kalandregénybe illő módon aka­dályozták meg a kihallgatást a kórház bal­eseti osztályának dolgozói. Ha jött a nyo­mozó, a portáról jeleztek, és a beteg már kapta is az altatóinjekciót. Végül mégis be­idézték az ügyészségre, akkor viszont tető­től talpig begipszelték. Nagy József: „Aztán visszaadták a sze­mélyi igazolványomat. 1958 májusában ki­jöttem a kórházból, és ősszel már Buda­pesten dolgoztam a sütőporgyárban, tech­nikusként.” Itt találkozott újra barátjával, Pozsonyi Ferenccel, aki közbenjárt érde­kében, hogy felvegyék a gyárba. Az igazga­tóról pedig kiderült, hogy 1955-ben a ka­posvári cukorgyár vezetője volt. A két barát később elvégezte a műsza­ki egyetemet... A hajdani diáksorsokról szóló krónika lapjai beteltek. Nézem a tablót, amely az 1956/57-es tanév végzős diákjairól ké­szült. Hiányzik onnan az osztályfőnök: Jánvári József, a kitűnő történelemtanár. A szóbeszéd szerint őt tartották felelősnek azért, hogy kollégiumi nevelőként kien­gedte a fiúkat. Bizonyára nagyon nehéz szívvel léphette át Barcsnál a határt. A nyakkendös fiatalemberek tablóké­pén viszont ott van középen egy kihajtott gallérú, szúrós tekintetű diák fotója. Lát­szik, hogy nem ballagási kép. De ott van! Ő volt Somogyi Antal. _______________■

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom