Somogyi Hírlap, 2001. augusztus (12. évfolyam, 178-203. szám)

2001-08-10 / 186. szám

6. OLDAL A L M A N A C H 1 5 9 2001. Augusztus 10., Péntek A GONDOS GAZDÁK A község irányítója és fejlesztő­je az önkormányzat. A polgármester: Csányi Jó­zsef. Az alpolgármester: Lancsák István. A képviselő-testület tagjai: Bangó Géza, Bíró Imréné, Pécsi Jenő és Zsoldos Józsefné. A jegyző: Csordásné Bakovics Klára. ■ Porrogszentpál A települést egy 1447-böl szárma­zó oklevél említi először Kyszenth- pal néven. Ugyan­csak ezzel a névvel került be , ?ORROG" az 1536. évi adó- széki pal lajstromba is. A XV. században előbb a híres Kanizsai család birtoka volt. majd a Himty család következett, ké­sőbb a berzencei uradalomhoz tarto­zott. Az 1565-66. évi török adólajst- romban már csak egy házzal szerepelt, majd elnéptelenedett. így a XVIII. szá­zad eleji összeírásban már meg sem említették. 1757-ből található a következő említés: akkor pusztaként emlékeztek meg róla. Később a Seger. majd a Zichy család tulajdonába került a vidék. Az 1848-as jobbágyfelszabadí­tás nyolc jobbágytelket érintett; a tele­pülés lakosainak száma akkor mintegy 200 volt. 1870-ben 34 házban 212-en laktak. 1900-ban 240-en. 1941-ben 243-an. Ma mindössze 108 lakosa van a falunak. Az egészségügyi szolgálatot a körorvos látja el a helyi rendelőben. A gyerekek a szomszéd faluba. Por- rogra járnak óvodába, az iskolásoknak pedig Csurgóig, illetve Porrogszentkl- rályig kell buszozniuk. A felnőttek a közeli városokban - Csurgón és Nagy­kanizsán - dolgoznak. Vacsorára hív a harang Nincs temploma a falunak, de a lakosság nem marad istentiszte­let nélkül. A falu lakóinak túl­nyomó többsége evangélikus vallású. Nekik a kultúrház ön- kormányzati helyisége, esetleg ritkábban egyes családok adnak helyet otthonukban a szertartás­nak. A néhány katolikus Somogybiikkösdre jár misére. Természetesen a búcsút min­denki megünnepli, függetlenül attól, melyik félekezet tagja. A község vallási jelképe, a hely­beliek büszkesége az 1895-1900-ban épült harangláb, amelynek három különböző méretű harangja naponta két­szer - este és délben - megkon- dul. Korábban kongatni kellett, ám három éve villamosították, s felújították az építményt is. A te­tején eredetileg pala volt, most vörösréz lapokkal borították. Fa­lán emléktáblába vésett nevek jelzik: Porrogszentpál lakói kö­zül is szedett áldozatokat az I. és a II. világháború. _________■ Az oldal elkészítését Penczinger László vállalko­zó, valamint a porrogszent- páli önkormányzat támogatta Az oldal cikkeit írta Varga Andrea Fotók: Varga György Aki Szentpálon született, visszahúzza a szíve Aki előre nézett, az mind elhagyta a falut. Sok az egyedülálló idős ember. A lakosság száma tíz éve nem változott: nem nőtt, de nem is csökkent - mondta Csányi Jó­zsef porrogszentpáü polgármes­ter. Hozzátette azt is, hogy kevés előnye van a kis falunak, talán nincs is. Ám a kultúrház udvaráról azonban - szavaira rácáfolva - büszkén tekintett végig a Szentpált övező erdős dombhátakon, amiket még nem háborított emberi kéz. - Ugye, szép? - kérdezte. A tavasz óta nyugdíjas polgármester min­den szabadidejét a település ügye­ire áldozza.- Soha nem voltunk vesztesége­sek; mindig úgy tervezünk - an­nak ellenére, hogy tetemes összeg­gel járulunk hozzá az iskola, az óvoda meg a körjegyzőség fenn­tartásához -, hogy elég legyen a pénzünk. Már régóta szeretnénk egy Zala megyével összekötő utat. A tervek is készen vannak, a tele­pülésfejlesztési tanács is támogat­ná, de a húszmillió forintos önerőt nem tudjuk előteremteni a 6,9 ki­lométeres út megépítéséhez.- Mi az, amit sikerült elvé­gezni1- Beázott a kultúrházunk, „át kellett forgatni” a tetőt. Az orvosi rendelő sem volt leválasztva a vá­rótól, s gyakran a várakozókat az utcára kellett kiküldeni, hogy az orvos nyugodtan vizsgálhassa a beteget. Leválasztottuk, sőt az aj­taját is szigeteltettük, bár a kis fa­luban amúgy is mindenki min­dent tud. Zsáktelepülés a miénk; itt semmi nem volt. Aszfaltoz­tunk, és autóbusz-fordulót építet­tünk, villanyt vittünk a temetőbe, a ravatalozóhoz előtetőt építet­tünk; nemrég kivágtuk a temető elöregedett fáit, 14 fenyőt.. Ez nem aratott osztatlan sikert, de nem te­hettünk mást, közel voltak a sír­emlékekhez.- Mennyire összetartó a lakos­ság?- “Nem különösebben, de nem is bántják egymást az emberek. Szemtől szembe megmondják egymásnak a véleményüket. Csányi József polgármestersé­ge már a harmadik ciklust érte meg. Amíg 1994-ben 60 százalé­kos, 1998-ban már százszázalékos bizalmat kapott a lakosságtól: a 78 választásra jogosult polgár közül 62-en szavaztak, s valamennyien őrá. Mosolyogva említette egyik hibáját: sokak szerint túl jószívű.- Bejárta az országot, de azt mondják, Szentpált nem hagyná el.- Aki itt született, azt vissza­húzza a szíve. Sokszor megmoso­lyogtam az elszármazó cimborá­kat, hogy visszajárnak, de a szülő­földtől, főleg harmincéves kor után, már nem lehet elszakadni. Magam is gondolkodtam rajta, jó döntés volt-e, hogy itt maradtam, de úgy gondolom: igen. Szeretem ezt a csendet, a nyugalmat. Csányi József polgármester Megélhetést adnak a fenyőfák Akár a többi szentpáli, Lőrinczék is sokféle növényt termesztenek, hogy kiegészítsék a fizetésüket. Igazi ritkaságok sorakoznak a kertjükben: luc-, ezüst- és különle­ges normand fenyők.- A lucfenyőt már háromévesen el lehet adni, de inkább négy-öt évesen, a normandot azonban tíz évig neveljük, mire piacra visszük. Igaz, akkor kétezer forint métere, a hagyományos fenyőfajtáké pe­dig csak néhány száz forint - mondta Lőrincz Jánosáé. Azt is elmondta: nem könnyű kenyérkereset a fenyő nevelése. Az ültetéstől számított három évig gondozni kell, s volt olyan év is, hogy hét alkalommal kapálták. Ha már nagyobbra nőtt, csak akkor lehet fűnyíróval „gazolni”. A csa­lád három generációja dolgozik csaknem tíz hektáron, a középko­rú asszony még gyerek volt, ami­kor szülei fenyővel kezdtek foglal­kozni. Húsz éve árulnak a pécsi pi­acon, három éve egy debreceni ke­i málnaszezon után a fenyőfa ad munkát a családnak reskedö is hordja tőlük a fenyőt karácsony előtt. Olyan sok fájuk volt, hogy nem tudták mindet ma­guk értékesíteni, ezért újsághirde­tésben kerestek vállalkozót. A ha­szon így kisebb, bár Lőrinczné szerint igazán sehogy sem éri meg. Ha a téli fenyőárusítás után pihen is a család, tavasztól kora őszig várja őket a 200, illetve a 150 négyszögöl málna és szeder, amit most cserélnek újfajtákra. _____■ Is ten őrizz a költözéstől > A 88 éves Oskola József szerint akkorát változott a világ, hogy még neki is furcsa. Ő a falu leg­idősebb embere, bár ez a cím - mint mondta - nem illeti meg: anyósa, aki a gyékényesi idősek otthonának lakója, már százegy éves. Oskola József - egykori le­venteoktató, gazdálkodó, később téeszelnök - mindig Szentpálon lakott, és mindig a földből élt.- A harmincas években keser­ves állapotok voltak, de a hábo­rúra készülődés lendített a gaz­daságon; lovakat, marhákat tar­tott mindenki a faluban, én húsz holdon gazdálkodtam. Ennek a II. világháború vetett véget; kétévi katonáskodás kö­vetkezett, ám hazakerülve foly­tatta a gazdálkodást. A faluban egy ló sem maradt, csak Oskoláéknál volt két csikó. Csak későn, 1959-ben alakult a téesz, az öregek emlékezete szerint ak­kor sem egyszerűen. A módo­sabb gazdákat összehívták, majd sorshúzással eldöntötték, ki lép­jen be elsőnek, a többiek pedig követték.- Az apósom kulák volt, én osztályidegen; soha nem gondol­tam volna, hogy téeszelnök le­szek. Egyik nap láttam, hogy a já­rási párttitkár megy be az istál­lómba; nem akármilyen, hanem törzskönyvezett lovaim, tehene­im, tenyészbikáim voltak. A párt­titkár nagyon méltatta ezt, azután hama­rosan én let­tem az elnök, s az is maradtam tizennyolc évig, majd az összevonás után két évig elnökhelyettes Gyékényesen. Hogyan élek most? Telnek a na­pok, hol így, hol úgy; van egy kis málnám, szedrem, háztájim. A gyerekek Bogláron élnek, de én Isten őrizz, hogy elköltözzem Szentpálról. Csak ünnepekkor megyek el látogatóba. ________■ Ré gi szőttes a padláson Szabó Józsefné negyven éve nem használja azokat a vá­szontörölközőket és abro­szokat, amiket még fiatalon készített. S nem is hiányolja, mert a durva vásznat nehéz volt mosni, és a nagyobb fol­tokat még a hamus lúg sem vette ki belőle.- Mégsem válnék meg ezektől a daraboktól, hiszen magam szőttem-fontam, sok fáradsággal készültek. Itthon termesztettük a kendert; mi­kor megérett, nyűttük, kévé­be kötöttük, s vittük az árok­ra kiáztatni, majd kitereget­tük. Amikor megszáradt, el­vágtuk, tiloltuk, utána fon­tuk, szőttük, telente ez volt a főfoglalatosságunk. Nehéz munka volt, s folyton szá­molni kellett a szemeket is, hogy kialakuljon a minta - emlékezett. Megvan még a stafírungja: szalvéták, lepedők, abroszok, törölközők. Amit használtak, abba bordó, piros, fekete fo­nallal csak egy-két mintát szőt­tek, amit ünnepre tartogattak, az díszesebb volt. Most a pad­láson várnak szebb napokra, mert a fiataloknak nem kellet­tek.- Nyáron nincs rá időm, de télen hímezek „riseliős” térítő­két, ezeket legalább használ­juk. Kérdik is a fiatalok, hogy a régi darabokat miért rakosga­tom, csak a helyet foglalják, de arra gondolok, hátha születik egy lányunokám és színdarab­hoz jó lesz neki a régi kasmír­kendőm meg a szoknyám, mert az is megvan ám! ____■ A s zövőszék után a himzöcérnával Is megtanult bánni Versmondó lány hét macskával Sokan gratuláltak Csók Nikolettá­nak a millenniumi zászlóátadás után, mert a másodikos kislány bátran szavalta el a hosszú ünne­pi verset, ami a nála idősebbeket is próbára tette volna. Többen is megállították a faluban, hogy megdicsérjék az ügyes kislányt.- Jobban izgultam, mint az Apáczai Csere János megyei versmondó versenyen, pedig ott több verssel kellett készülni, és végül is harmadik lettem - mesél­te Nikoletta. Azt is elárulta: a ver­seknél jobban szereti a meséket. Büszkén mutatta legújabb és leg­kedvesebb szerzeményét, a Bam­bi gyermekei című könyvet: az is­kolában kapta jutalmul egész évi munkájáért. Nikoletta önként jelent­kezett a versmondó versenyre, s részt vett a hittan- és a rajzversenyen is. Otthon sem kell no- s z o g a t n i, hogy tanul­jon. Azt mondta: várta már a nya­rat, de sokallja a szünetet, szeret­ne már iskolába menni. Unja a vi­deózást, és az olvasás sem szóra­koztatja, sőt hét kedvenc macs­kájának és két papagájának is szívesen hátat fordít, ha megkez­dődik az iskola. ■ Apáról fiúra száll a gazdaság Tizenkilenc éve, mikor Szabó János vállalkozó lett, a hozzá hasonlók még fe­hér hollónak számítottak. Egy kapálógéppel és egy 15 lóerős géppel kezdte egy hold földön. Kitartása má­ra meghozta a gyümölcsét: a Szabó család vállalkozá­sában minden olajozottan működik. Negyvenöt hek­tár - többségében saját tu­lajdonú - szántón kukori­cát, búzát, árpát termeszte­nek, s a környéken ritka­ságnak számító takar­mányborsót, ezt az állataik számára maguk darálják s tápkeverővei keverik. Pá­lyázaton gépvásárlási tá­mogatást nyertek, a szán­tástól a betakarításig min­denféle munkára vannak gépeik. Szabó János el­mondta: a fia is mezőgaz­dásznak tanult, némi bizonytalan­kodás után nem volt kétséges, hogy folytatja a családi vállalko­zást, s fiatal menye is hamar bele­tanult a munkába.- Az Európai Unió országaihoz képest háromgenerációnyi a lema­radásunk, ezt nehéz pótolni. Új, most épülő ólainkban 300 disznót tudunk elhelyezni, az etető- és Szabó János ma is minden gépét meg tudja javítani itatóberendezést Németországból hozatjuk. Hullámvölgyek mindig voltak a gazdaságban, de soha nem voltunk veszteségesek. Talán azért, mert mindent magunk ter­melünk, és nincs adminisztrációs költségünk. Még egy terménytáro­lót szeretnénk, és jó lenne kihasz­nálni, amit a kormány ígért: a csa- ládi gazdaságok támogatását. ■ Vadászház a falu szélén A falu tímerében látható ezüst­szarvas - ami a falut valaha birtok­ló Himfy családtól származik - ékesen bizonyítja a község és a vadászat évszázados kapcsolatát. A falu szélén lankás dombok sűrű erdejére néz egy mutatós vadász­ház. A kétszintes épület, mint a tulajdonosa elmondta, baráti ösz- szejövetelek és üzleti megbeszélé­sek színhelye.- Egy igazi, isten háta mögötti faluban szerettem volna fölépíteni a házat, hiszen aki vadászni, pi­henni vágyik, szívesebben tartóz­kodik itt, mint valami zajosabb helyen. Megfogott a porrogszent- páli szép környezet, és a térség­hez köt a faipari vállalkozásom, valamint a gyékényesi Csokonai Vadásztársaság, amelynek a má­sodik ciklusban vagyok elnöke. A zsáktelepülésen nem dübörögnek autók, ugyanakkor jól megköze­líthető, és megvan az infrastruktú­ra is - mondta Penczinger László, aki keveset tartózkodik itt, de bi­zonyos alkalmakkor vendégektől hangos a ház. - Ide jönnek szusz- szanni a vadászcimborák, mint ahogy én is hozzájuk megyek, ha kikapcsolódásra vágyom.______■

Next

/
Oldalképek
Tartalom