Somogyi Hírlap, 2001. július (12. évfolyam, 152-177. szám)

2001-07-28 / 175. szám

2001. Július 28., Szombat HÉTVÉGE 11. OLDAL Könyvolvasó nemzedéket remél Megírta a tizenharmadik könyvét is Szapudi András, aki huszonöt évvel ezelőtt költözött Somogy megyébe, Siófokra. Címe: Egy őske­resztény üzenete. Azt nyi­latkozta: még nem elégedett az életművével, rohan az idővel, s igyekszik papírra vetni megálmodott sorait.- Az új könyv több részre tago­lódik; az egyik Apor püspökről szól, akit a nyilasok is el akar­tak vinni, mert zsidókat mene­kített és végül az orosz kato­nák lőtték le nagypénteken, amikor nőket védelmezett - mondta. - Ennek a színházi bemutatójára is van remény. A másik fejezet III. Ottóról me­sél, akinek a római birodalom feltámasztása volt a terve, és pápává koronázta nevelőjét, Szilvesztert, Szent István kirá­lyunk koronájának a küldőjét. Meghalt fiatalon. Ezeken kívül a kötetben vannak rövidebb írások, nap­lójegyzetek is, melyek siófoki, Somogy megyei élményekhez, benyomásokhoz kötődnek, s egy részük megjelent a Somo­gyi Hírlapban.- Hatvankét éves vagyok, sajnos; itt az ideje, hogy össze­foglaljam mindazt, amit eddig megírtam. Nem vagyok elége­dett az életművemmel - vallot­ta meg Szapudi András. - Ha ad a Jóisten erőt, akkor még papírra vethetem a gondolatai­mat. Nem kedvez nekem a ke­reskedelmi televíziók, a szap­panoperák világa, de remélem, felnő majd egy olyan nemze­dék, amelynek tagjai a maiak­nál szívesebben veszik a ke­zükbe a könyveket. Az olvasás élménye még a legjobb filmnél is többet ad, mert a képzelet tá- gabb térben szárnyalhat. Szapudi megpróbált félre­vonulni a rossztól balaton- főkajári házába, de időközben rájött, hogy a remeteség nem neki való. Újságíróként ugyanis megszokta a nyüzsgést; e szak­ma vitte el egyébként a vers­írástól a próza felé.- Amikor Siófokra, Somogy­ba kerültem, úgy gondoltam, hogy nincsenek itt gyökereim, és ezt nehezen viseltem - emlé­kezett. - Azután kiderült, hogy az apai nagyanyámnak valaha Bogláron volt tóparti villája, s ezt később vállalati üdülőként hasznosították. Sok akvarellt fes­tett ott fiatal korában. Apám pe­dig aranyérmet nyert 34 évesen egy elsőként megrendezett dü- nántúli tárlaton, amelyet a Ber­zsenyi Társaság írt ki. A nagybá­tyám bencés tanár volt, ő érett­ségiztette Habsburg Ottót Spa­nyolországban, korábban ha­sonlóképpen szolgált a kaposvá­ri leánygimnáziumban is. A ne­gyedszázad alatt azonban e té­nyéktől függetlenül is egyre in­kább otthon érezhettem magam Somogybán. Megismertük egy­mást; máig őrzöm Tüskés Tibor­nak a Kufárok nyara című köte­temről szóló értékelését, amely­ben úgy fogalmazott: a Balaton­ról így, megfogva a lényeget még nem írt senki, mint én. Egyéb­ként volt egy isteni jel is még mindenekelőtt, ami arra muta­tott, hogy van nekem dolgom Somogybán - idézte föl Szapudi András. - Siófokon történt egy kirándulásunk alkalmával, hogy sorba álltam sült halért a vasúti átjárónál az üzlet előtt, amikor a feleségem váratlanul rosszul lett. Akkor, itt derült ki, hogy apa leszek. czene attila Országos sci-fi- találkozó A tudományos-fantasztikus tu­dományok, művészetek hazai alkotói, kedvelői részvételével pénteken Salgótarjánban meg­nyitották a 21. Országos Sci-fi- találkozót. Az országos Avana Egyesület rendezvénye ezúttal négy napon át zajlik. A szerve­zők szerint a tudományos-fan­tasztikus műfajnak nem csök­kent a hazai népszerűsége, bár megsínylette nyomtatott irodal­mának csaknem teljes megszű­nését. A résztvevők közül töb­ben elmondták; hiányzik a Ga­laktika folyóirat, mely hét éve anyagi okok miatt tűnt el az új­ságpiacról. Az irodalmi műhely­munkán túl a találkozó résztve­vői számos előadást hallgathat­nak meg, többi közt az egyipto­mi piramisok titkairól, a mester­séges intelligenciáról, illetve a fi­zikai kutatások modern útjai­ról. ■ „Erős varunk a nyelv” (Kosztolányi) Bornemissza Ivó Ugye milyen furcsa cím? Hát még milyen különös név! Amiről most írok, elsősorban ifjú és le­endő szülőknek szól, akik meg­született vagy születendő gyer­meküknek utónevet, keresztne­vet választanak. Javaslom, az utónév kiválasztásában ne csak az anyakönyvi szabályok betartá­sára, hanem arra is gondoljanak, hogy akinek nevet választanak, annak egész életében együtt kell élnie azzal a névvel, amelynek a kiválasztásában nincs, nem lehet beleszólása! A szülők tehát - a névviselő ér­dekében - feltétlenül gondolja­nak a vezetéknév (családnév) és a keresztnév (utónév) együttesé­nek kellemes hangzására, szép­ségére, ritmusára! Ne válasszanak például a csa­ládnévvel azonos utónevet: László László, Péter Péter! A név így egyhangúvá válik, és korholó hanglejtéssel viccelődésre te­remthet alkalmat. Ugyancsak ke- rülendőnek tartom a magán­hangzók azonosságát is: Kovács Orbán, Magyar Antal, Görög Ödön, Eke Ferenc. Legtöbbször komikus hatást kelt, ha a családnév és az utónév rímel: Vándor Sándor, Kaba Aba, Hamu Samu, Bende Kende, Bera Vera. A betűrím viszont (a vezeték­név és a keresztnév első betűjé­nek azonos volta) kellemes hatá­sú lehet. Gondoljunk csak Brigitte Bardot vagy Claudia Cardinale nevén kívül Balázs Bé­la, Bertha Bulcsú, Kós Károly, esetleg Lőrincz\László nevére! Egyértelműen kerüljük a csa­ládnév végének és az utónév ele­jének komikus vagy kellemetlen hatású összeolvashatóságát: An­gyal Oguz, Gábor Ivó, Várnagy Sára, Zsebe Márton! Nem is me­rem említeni a Vastag és Vékony családnevű gyereknek adott Béla keresztnevet. Képzeljék el azt a szegény ifjút vagy akár öreget is, akinek a neve Vastag Béla vagy Vékony Béla! Ide tartoznak azok a nevek is, amelyek összeolvasva ugyancsak egy életen át tartó él­celődésre adhatnak alkalmat: Bor Zoltán, Békés Csaba, Nagy Zol­tán. Lehetőleg arra is vigyázzunk, hogy a két név meglevő vagy lát­szólagos jelentése ne legyen ko­mikus kapcsolatban vagy ellen­tétben: Ágh Bogát, Bárány Far­kas, Fehér Piroska, Körte Alma, Szőke Barna, Futeki Bátor, Fekete Bors, Fehér Holló, Bús Vidor, Tö­rök Szegfű, Oroszlán Leó, Nemoda Buda.vE sőrba illik a címben szereplő Bornemissza Ivó név is, akivel - ha iszik bort, azért, ha nem azért - egy életen át lehet tréfálkozni. A szülők tehát ne a gyerme­kük rovására éljék ki játékos ked­vüket! Névadáskor jusson eszük­be, hogy akár egy életpályát is befolyásolhat a jól vagy rosszul megválasztott név! Képzeljék csak el azt a főnö­köt, akinek két új munkatársa így mutatkozik be: Tompa Zseni, Végh Béla! MIHÁLYFALVI LÁSZLÓ Minden huszadik nyer Júliusi hétvége. Késő délután ha­zafelé tekerek a forgalmas desedai kerékpárúton. Az asz­faltcsík szélén két srác ácsorog, egyikük sérült biciklire támasz­kodik. Amikor melléjük érek, megkérdezik, nincs-e véletlenül szerszámom. Véletlenül van. Mi­közben bütykölik a bringát, megtudom, hogy már vagy húsz arra járó kerékpárosnál próbálkoztak, de eddig csak nálam volt csavar­kulcs.- Vagy én voltam haj­landó megállni - gon­dolom magamban, ta­lán a huszadik század­ból átmentett cinizmu­sommal meg egy kis adag büszkeséggel. Az­tán eszembe jutott, hogy amikor „leszólítottak”, ne­kem is az volt az első gondola­tom: jó lenne már hazaérni, s ta­lán legjobb lenne egyszerűen úgy tenni, mintha nem hoztam volna magammal a szerszámtás­kát. Végül mégiscsak megálltam, s odaadtam, amit kértek, de alig­- 4> ha veregethetem meg ezért a vál- lam. Kicsit gyanús, hogy annyi úton járó közül egy ilyen semmi­séggel, mint egy csavarkulcs köl­csönadása, már ki lehet tűnni. Kicsit gyanús, és nagyon szomo­rú. Persze az is lehetséges, hogy rajtam kívül tényleg senki nem hozott magával egyetlen árva szerszámot sem. Ebben az esetben minden rendben van, és nem kell mindjárt afölött ke­seregni, hogy kiveszett a világból az emberi szolidaritás. Egyébként is: lehet, hogy aznap csak minden huszadik volt a nyerő. Én azért remélem, hogy a közeljövőben nem lesz hasonló problémám a kerékpárúton, mint most ennek a két srácnak. Azaz nem leszek mások segítőkészségére rászo­rulva. Mert az nagy pech lenne, ha akkor az a bizonyos „husza­dik” bringás egy másik úton menne haza. nagy zoltán Gyémántszemű madarak A hullámok piszkos szürkén szaladtak, fe­héres tarajt viseltek, mint a lompos szolgá­lók, kik ritkán mossák főkötőiket. Hábor­gott a víz, fütyült a szél, felkapta a tavalyi száraz leveleket, megszikkadt moszatszála- kat a homokkal vegyesen, bőviben terítette a világra. Hajladoztak a fák, szakadtak leve­lek, nyikorogva panaszolták a mostoha időt, pedig pünkösdtájt a ragyogó napban kellene fürdeni, madárdallal ébredni. S az alkonyi csendes szellőben, az aranyhídban gyönyörködni. Ézsiás arcát a szélbe tartva ment előre, fel­fogva az esőcseppekkel vegyes legyintéseket. Csikorgott lába alatt a nedves kavics, minek valamikor sárgaságát, nem csak az idei hóié marta s fagya szakasztottá. A nagy szomorú­fűz hajladozó ágai előtti pad piros festékkel mázolt támlája hámlott, mint napégett hát foltjai. S ülőkéjén sáros talpnyomok mállot- tak a záporban. Nem törődött vele, letelepe­dett, mint annyiszor, ha gondolataival magá­ra maradhatott. Az idő erre most kedvezett, ember nem járta a partot, még az örökké gubbasztó horgászok se áztatták reményte­len zsinórjaikat. Csak a sirályok a sivalkodó légben, ők nem adták fel örökös őrjáratukat. Szemben a párás túloldalon a koporsó­hegy, mint egy nagy nyomtató fogta a semmi­be veszni akaró túlpartot. S a többinek lankás lánca igazodott hozzá, örökkévalón, miként az éjszakai égen a göncöl számára a megha­tározó. A nagy víz egymást zavaró hullámai mint az évek szaladtak előre, tán egymás elől, hogy aztán mint egy utolsó kiáltás meg­törjenek, a part menti köveken. A mélyben fehér vitorla bukdácsolt, mintha csónakja nem is lenne, csak a vászon. Vajon hova igye­kezhet ebben az időben, hacsak nem Khároné, egy rövid víkendre... Ahogy nézte a háborgó képet, egyszerre lett az idő csende­sebb. S már ragyogott a nap, a tükörsima víz felett... A beszakadt partvédelem mögött kis öblök képződtek. Áttetsző vizükben ezüstös haltes­tek csillantak a napfényben. S a színes halak, mint a mesében, királyok voltak a vörös szár- nyúak között a naphalak. Bodzanyelekre kö­tött zsinegek, gombostűhorgokkal, s lúdtol- lakból eszkábált úszókkal, leselkedtek rájuk rakoncátlan hajú, napbarnított gyerkőc hor­gászok. S ha egy színeset kifogtak, mindjárt ástak egy kis öblöt karámnak. így gyűjtötték a szebbnél szebb halakat, s perceket a re­ményteli hosszú életnek. A kellemes meleg homokban bokáig süp­pedt, kezét mellén összefonta. Nézte a békés túloldalt, hogy a nagy vörös korong miként igyekszik a hegy mögé. Mögötte a nyárfacser­jék bokrai, leveleik mintha viasszal lennének bevonva, susogtak az esti parti szellő simoga- tásában. S a nagy fűz és égerfák nyarakkal vegyesen, mint elvadult park, térdig érő sá- sos fűben erikák virítottak. A nap éppen az utolsót pillantotta aranyló hídjára, amikor szétnyílt a bokrok sűrű fona­ta, s kilépett a lány. Átlábalt a kiöntésen, s megállt a szakadt betonszalagon. Lábát át­csapó hosszú hullám mosta. Kreol testén megcsillant az alkonyi sugár, s fekete haja ke­retezte arcában, mint kék lámpások, szemei-1 gyúltak, amint fejét feléje fordította. Hozzá lépett s kinyújtott kezét megfogta. Amint álltak arcukat az esti szélbe tartva, las­san felemelkedtek. S szálltak, körülöttük ki­áltozó sirályokkal, amerre a nagy vörös ko­rong, a hegy mögött lebukott. Lila felhők mö­gött, már az ezüsthidat ácsolta sok kis ko­hold, és a hold, lassan az ég aljára kúszott.- Barátom... betonos az egyenes - dülön­gélt társa, hogy egyensúlyát megtartsa, néha bele- kapaszkodott. A kocsma után a parti sé­ta, s a csillagos éjszaka, tovább részegítette az ifjakat.- Tudod, akkor is szeretem, ha nem csak én vagyok... az egyetlen...- Szép dolog - hagyta rá.- S elveszem. El én!- Jól teszed... A sétahajó bent a bársonyos sötétben, a túloldali fények előtt színes lámpagirlandjai­val zakatolt. S a Csokko, csokko, csokoládé... gramofon zenéjét, néha elnyomta a gépeké. De ők mindezzel nem törődtek. Egymás vál­lát ölelve, mint hosszú út után partra vetődőt tengerészek, a következő kocsmáig igyekez­tek előre. Az összes képet a veranda elé vitték. S a két tuja között, a homokos fövenyen, a lába­zatnak támasztották. Jutott az oszlopok mel­letti kőpárkányra is, sorjázott a különös tárlat. Büszkén, lábát napóleoni állásba, teste kis­sé féloldali tartásban hajolt meg enyhe ívben, ahogy képeit nézte. Látszott, hogy érzi a tem­pera s hígító szagát, ujjai közt az ecset raga­csát. Szemét a cigaretta kékes füstje csípte, s a hajnali fáradtságtól, ahogy megdörzsölte, nedves lett kézfeje.- Válasszál... - mondta. Ézsiás karba tett kézzel szemlélte a vász­nak sorát. Szabad-e komolyan vennie, s el­vennie a képet a festőtől. Kinek minden rez­dülése, lelkének gyűrődése benne vannak ezekben.- No bátran... - biztatta barátja. - Neked, s nem lelencbe adom. Túlél majd engem, meg­lásd. Ott lesz faladon, s legalább felidéz majd, akkor is, ha nem gondolod. Nem kérette magát tovább. Egy kis képet választott, amelyen két arc egybefolyva nézett szembe a világgal. Egyik oldalán a lány ében hajával. Másikon a fiú,fél arcával ölelte. Sze­mük sugara kék sodronyként kapcsolódott az örökkévalóságba. Évtizedek múltak, s ha nagy ritkán talál­koztak, felidéződtek az ifjú évek, korhely éj­szakák s tüzes ölelések. A csodálatos lányok, kik velük öregedtek. S a képek, amiket ő már nem festett meg, csak boltozatos homloka mögött léteztek.- Ha látni akarod még ebben az életben... siess...- hallatszott a távoli telefonból. Az alantas kór mint kapzsi vámszedő szedi áldo­zatait, oly hirtelenséggel, mintha lenne még egy halál, aki elcsenné előle. Hát lehetséges ez... A szűk lépcsőház dohos falai között félho" mály. A töredezett lépcsőfokok, hátukon hordták az évszázadot. Hóna alatt a becsoma­golt bor az utolsó koccintásra. Hihetetlenül hosszú az út, mellében a terméskővel, ami minduntalan húzná vissza, ki a napfényes tér­re. A csengő berregése mint felfordított, üres vödör alján pergő ujjak verése. S a feltáruló aj­tó mögül a szürkeség ráömlött egészen. Miért halkítja le a hangját az ember, ha a szomorú­ság szívét eléri? - akarta kérdezni, de aztán visszanyelte. Tüskés gombócként került gyomra mélyére. Hisz nevettek ők sokat, s táncoltak eleget a kék hegyek lankái alatt... A sárgás, ráncos arcból a nagy szemek lá­zasan világítottak. Mintha most is, a félho­mályban 3 formákat kutatnák. A ritkuló, gön­dörödő haj tövében verítékcseppek csillogtak. S a bal halánték előtt a két apró fekete pont a gyermekkori csaták tojásszén ütötte sebe, mint különleges ismertetőjel.- Hát eljöttél... - préselte ki a szavakat alig halhatón. Próbálta könnyedén, de torzóra sikeredtek a biztató szavak. S ahogy nézte a lecsukódó pillákat, mint a kivilágosodó mozi vásznán elevenedtek meg a képek. Nem kellett szót váltaniuk, mindketten ugyanazon dolgokra gondoltak. S csak bólintottak... bizony úgy volt. Verőfényben siklott a vitorlás át a hullámo­kon. S a lányok, a mindig változó, de örök utasok olajtól csillogó vállán táncolt a napsu­gár. A sztaniol a kockasajtról a vízbe hullott, s mint egy kis naszád, önálló útra indult. S a ki­áltozó sirályok becsapottan méltatlankodtak. A kerthelyiség élő sövénye felett bámész arcok lesték a placcot. S a szaxofon, a hörgő B tenor, s a rock and roll... kopogtak a cipősar­kak, felelgettek a kőkockákkal. Ők forgatták és kidobták a lányokat, hogy aztán újra ölel­jék az éjszakai nász előtt.- Vajon merre járhat - kérdezte halkan ba­rátja. S ő tudta, a lányra gondol, a fekete haty- tyúra, aki kék szemmel jött a világra.- Bizonyára tündérországba - felelte. A má­sik bólintott. Mert hiszen a szépségek gyé­mántszemű színes madarakká lesznek, s elre­pülnek a Felső-világba. Megfestette ő, nem­egyszer, így lopva el őket a földi létnek.- Ideadnád... - mutatott remegő kézzel az asztalra, ahol ezernyi dolog s kacat felett egy rajztömb feküdt. Amolyan spirálfüzet, csavart drótján megcsillant a napsugár, miként egy­koron a lányok olajos vállán. Aztán a szén után nyúlt, s keze oly könnyedén siklott a dorozmás papíron, mint kiült hajó a hullá­mok felett. A homlokára gyűrődött ráncok el­simultak, s szeme megtelt fénnyel. A papíron öblös amphora formázódott s két füle mint keruboknak szárnyai, amik a magasságba röpítik. Közöttük egy arc szénfe­kete gyűrűs hajjal, szemei árnyaltabban.- A gyémántok... - suttogta, - lent a mély­ben a kék hegyek alatt, ki hozza fel a mada­raknak... hisz vakon nem repülhetnek a Fel­ső-világba... Töltött a poharába, s a buborékok amint felszálltak, a széleken gyöngyöztek, mint ősszel forrásban. Lassan kortyolta, mintha ez lenne utolsó itala a vezényszó előtt. A lányok a csobogó parti hullámok felett a lejáró karfájának támaszkodtak. Szép ívű combjaik árnyéka a vízhagyott partvédelem fonnyadó, zöldes moszatjára hízó holdat raj­zoltak. A szepiüket nézték, s várták az estét, amikor a sötétben, a sátor félhomályában a gyémántok az ölelő karok felett kígyóinak. A nyárfák lombjai susogtak s a fogyó fény­nyel denevérek surrantak amikor megindul­tak. Ahogy távolodtak, alakjaik elmosódtak s a fekete égen csak a csillagszemek égtek. Ézsiás összetett kézzel állt, és nézte a tal­pas kereszt előtti urnát. Olyan volt, mint egy amphora, s rajta szárított virágkoszorú. A fü­lei közt reppenésre kész, gyémántszemű ma­dár emelte terrakotta színű szárnyát. Mögötte az egy szál gyertya lángja remegett a légáram­latban. Megtörölte nedves arcát s felállt. Az eső esett tovább. Ő az ég alját kutatta, a biztató fénysugarat, amelyet elküldenek majd a gyé­mántszemű madarak. UJKÉRY CSABA í 1 * k J *

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom