Somogyi Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)
2000-12-16 / 294. szám
Somogyi Hírlap 2000. December 16., Szombat Hétvége ■■■ 9. OLDAL Tündérország-emberszemmel Hétország fejedelmei Ujkéry Csaba történelmi regénye az államalapítás koráról Ne kapjunk szívünkhöz, mert felesleges. Daljátékot nézni Kaposváron nem jelenti azt, hogy valami silány produkciót láthatunk, ahol is népi- eschre vett figurák bohóckodnak a színpadon, mellékesen ellejtenek néhány csárdást, mindenki megtalálja a párját, és mehetünk is haza. Itt kérem valami más van. Itt már hagyománya vannak az aktualizáló- politizáló daljátékoknak és operetteknek. Réthly Attila János Vitéze az Asher Tamás és Mohácsi János által megkezdett úton halad. Vagyis: nem feltétlenül kell tökéletesen énekelni még egy daljátékban sem ahhoz, hogy az a produkció jó legyen. És a János Vitéz bizony az. Pedig ez nem kis teljesítmény. Kacsóh Pongrác műve nem műremek. Nem is lehet az, hiszen populáris műfajban nem túl gyakoriak a technikailag nehéz dalbetétek. Nincs aki elénekelje őket. A János Vitéz történetét alig egy mondatban el lehet mesélni. Na nem a Petőfiét, hanem a megnyirbált és cukormázzal leöntött Kacsóh-félét. Jancsi vágyik Iluskára, Iluska Jancsira, Jancsit elűzik, Iluska meghal, Jancsi megtalálja. Ennyi. Csakhogy Réthly Attila rendezésében a dolgok nem ennyire egyszerűek. Réthly megpróbálja lekaparni a cukormázt. Az eredmény már-már operettparódia, amelyből Jancsi úgy tűnik el a szivárványon túlra, hogy egyszerűen szétcipzározza a függönyt és kisétál; a magyar történelem zászlók képében úszik el az árral, s a francia hadsereg, a tiszteket is beleértve, gyerekekből áll. Azért kőkemény dolgok vannak ám itt: magyar emberekhez méltóan sírva vigadhatunk. A nyitóképben a tisza menti kis falu lakói az árvízzel küzdenek. Iluskáék háza mellett egy tanya akváriummá válik, egész egyszerűen úgy, hogy nem képes visszatartani a vizet, inkább megtartja. Az ablakból unott pontyok bámulják a nézőket, kicsit úszkálnak - ők legalább megússzák a többit. Persze nem ők az egyedüliek, akik a mára utalnak. Van itt szent jobb, meg korona is, melyeket biztonságos helyre kell szállítani. Vagyis kérem itt politizálás is folyik, no és az előadás megpróbál elmondani valamit egy habos-verbunkos daljáték segítségével. Ez talán nem is olyan nehéz, csak jól kell nekiállni. Mondjuk úgy, hogy kiválasztjuk az ideális Jancsit. Lehet, hogy Sarkadi Kiss János nem túl jó énekes, de. olyan, mint a magyar narancs: a miénk. Igazi sűrű, magyar legény, ábrándos, de elszánt tekintettel. Hangbeli hiányosságait színészi eszközökkel pótolja. Az azért a zenében kevésbé jártasoknak is feltűnik, hogy ha a színpadon két ember tá- tog és csak egy hangot lehet hallani, akkor ott valami nem stimmel. Csakhogy nem várhatjuk el egy álapvetően prózai színháztól, hogy pperettistákat teremjen. Neveljen olyan színészeket, akik jól játszanak, mellékesen még úgy-ahogy énekelni is tudnak. Az énektudás hiányosságai nem számítanak egy olyan produkcióban, ahol nincs harmincfős tánckar meg húsztagú énekkar. Nem az a lényeg. Inkább az, hogy van egy színész, aki nem akar János Vitéz lenni, aki, mert ez a feladata, mindvégig Kukorica Jancsi marad. Egy olyan magyar kisember, aki ugyan nyert egy csatát a franciák helyett, de nem tud mit kezdeni azzal a dicsőséggel, amivel ez jár. Ő menne már haza, az ő Alföldjére, ahol azt csinál amit akar, és senki nem mondja meg neki, hogy mit akarjon. Nem elhanyagolható az érzés, ami Jancsit hajtja. A rendezői szándék szerint nem sok tartja vissza attól, hogy otthagyja Tündérországot halhatatianságostól, Iluskástól, hogy visszamenjen oda, ahová tartozik. A honvágy majdhogynem erősebb a szerelemnél. Álljunk meg ennél az érzésnél egy kicsit. Ezzel az előadással van egy nagy baj. Nevezetesen, hogy a mindent eldöntő ária (Kék tó, tiszta tó...) Körösi András szájából hangzik el, tökéletesen. És ez baj. Mégpedig azért, mert innen kezdve az egész történet furcsa gellert kap. Biztos vagyok benne, hogy a nézők felének az előadás tétje már nem az, hogy Jancsi megtalálja-e Tündérországot és benne Iluskát. A kaposvári Kukorica Jancsi nem akar János vitéz lenni FOTÓ: TÖRÖK ANETT Ennek az előadásnak már az lesz a tétje, hogy Iluska kit választ: Jancsit, vagy a részeges, ámde időközben jó útra tért Bagót. És legyünk őszinték: ez a választás ebben az esetben nagyon nehéz. Hiszen Sarkadi Kiss János Vitéze kitartó, de nem látszik különösen lelkesnek, Körösi Bagója meg bekötött lábbal, rongyos ruhákban bőg, mint egy gyerek. Melyik az az épeszű nő, aki a kettő közül az elsőt választaná? Na ugye, hogy nem is olyan könnyű ez a dolog? Egyébiránt ez az Iluska nem egy házias teremtés. A ruháját például nem a friss patakba’ mossa, hanem egyszerűen a csónakban talált vízbe lötyböli, s azt sem tudja, hogy nem a ruhát kell a mángorlóhoz csapkodni, hanem fordítva. Node nézzük el neki, hiszen még olyan fiatalka. Nézzük el Nyári Szilviának is, hogy kilóg a sorból, s Iluskája nem azt a felfogást tükrözi, mint a többi alakítás. Réthlynek, aki a csoportos szereplőket olyan jól mozgatja, igazán nem szabadott volna hagynia, hogy a fiatal énekesnő egy helyben lecö- vekeljen. Igazán kiváló, egyedi megoldást látunk az előadás végén. Tündérországban fekete selyemfüggöny mögött gyászhuszárokként játszik a zenekar, a színésznők a karzatról vészjóslóan éneklik az utolsó dalt. Jancsi úgy issza a halhatatlanság nektárját, mintha méreg lenne. Nincs visszaút. S hogy a leeresztett vasfüggöny mögött mi vár rá? Ki tudja? KÓNYA ORSOLYA Vajúdó, viharos kor fényeit villantja föl Ujkéry Csaba új könyve, a Hétország fejedelmei: az ország születésének véres-valóságos és többféle emberi sors regényes történetét. Bőrpáncélos lovasok nyar- galását látjuk - ezer év távolából -, testvérharcot, Koppány és Vajk viszályát s a keresztény hit szárba szökkenését, mígnem István fejére teszik a tündöklő aranykoronát. Pej lován nyargalva Zerind visz hírt Koppány karhának; a nádrengetegen túl tajtékzik a Balaton, s már égnek a tüzek a Kupavár bástyáin. Az ifjú harcost három rabló támadja meg. Fegyverrel tör utat, hogy teljesítse küldetését. Koppány házasodik: mátkája a szép Premisz- la, Vlagyimir kijevi fejedelem lánya, és Tar Zerind ágának újabb reménységet ígér ez a nász... Geysa országosának évei ezek: Taksony fiáé, aki várat emeltetett Esztrigán magas hegyén. S fohászkodik „az új istenhez”, Krisztushoz, és áldoz a régieknek; bocsánatot kér az ősök szellemétől, de neki most és itt kell boldogulnia. Követei már jártak Quedlinburgban, s népeinek, kik a bizánciak és germánok közé szorultak, „a békét vette meg”. Ez is törékeny; tudja, úgy járhat, mint a marokba szorított dió, mit összeroppantanak. Az Úr 985. évében kezdődik a regény, és többféle ember sokszínű kapcsolatszövevényében, mintegy óriás-léptékkel, tizenöt évet fog át. Kardélen van a magyarság sorsa is. Nyugaton Henrik fenyegető fegyverei, a Kárpátokon túl a besenyők, délen bolgárok, bizánciak. Hétország urát, a nagyfejedelmet gyötri a gond: az „uruszágok” vezérei nagy önállóságra törekszenek, s ő csak a Duna-Tisza közét és Pannónia északi részét bírja. Egyetlen reménysége sudár fia, akire az ő megkezdett művének folytatása vár. Mintha szélesvásznú film peregne előttünk, úgy elevenedik meg a régmúlt: nagyhatalmú vezérek pazar és fényes környezete, s a mindennapok egy-egy mozzanata. A harcosok, Sebös vezetésével kísérve a vad szépségű és férfibátorságú Saroldot, aki fekete ménen vágtat urához, s mindenekelőtt, hogy újra láthassa Vajkot, serdülő fiát. Kupavár élete zajlik, s a nagyasz- szony körül feltűnő hajadonokon is megakad a fiatal vitézek szeme. Szerelem bontakozik ki Zerind és Habilán közt, a lányt azonban elrabolják, s hosszú, keserves útra kényszerül a legény. Feltűnik néha ferde rúdú kocsijával Göncöl, a táltos is, aki „titokban ísznek, a sötétség fejedelmének áldoz, hogy megbékítse” azért a sok bűnért, ami terheli a lelkeket. A másik, itt a balatoni tájon még alig ismert világ: a kolostor csendes homálya, ahonnét Brúnót szólította el a fontos küldetés. Pilligram, Adalbert és Otharik számvetése, s vigília előtt Astrik apát. Szőrcsuhás szerzetesek, akik határtalan hittel lerakják a rendház alapjait Szent Márton hegyén. Érdekfeszítő a regény, sokszínű, lebilincselő. Ujkéry Csaba mesteri módon bogozza a sorsokat. A szerelmét kereső Zerind embert próbáló küzdelmét, a szépséges Habilán hányattatásait. Elénk tárul a szegény halász élete, s tanúi vagyunk a kemény ítélkezésnek is. Meghatározó a két főhős: a bizánci hitet követő Koppány és a latin rítu- sú keresztény István. Az ország sorsának cselekvő részesei. Meg- másíthatatlanok a tények. Ujkéry érdeme Vajk és Koppány emberi arcának megformálása, s mindkettő mellett ott áll igazi segítőtársa: szerelmes asszonya. Teljesen új az a szemlélet, ahogy az író Kupavár urát, a somogyi duxot - a szűkszavú források elfogult sémáját mellőzve - rokonszenves egyéniségként állítja elénk. S újabb színekkel gazdagítja a győztes István emberségét is a sorsfordító csata után. S egy ezredévet lépünk vissza, Esztrigán templomába, mikor ama havas karácsonyon mikor Domonkos érsek és Astrik apát István király fejére tették az Szilveszter pápa ajándékát, a koronát. A könyvhöz Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát írt előszót. Szép ajándék ez a millenniumra. KURUCZFERENC Váratlan vendég y ygy látszott, hogy a nektárt csöpög- \ I tető szép, szelíd magyar, ősz ellop- U ta a forró nyártól tikkasztó melegét, ha csak néhány hétre is. Az előszüret már hordóba tette a korai szőlők levét. A késő érésűek még nyelik a napot, s a szőlőcukor napról napra nagyobb teret kér a fekete bogyókban. A szőlőtermelő gazda, harmatveszített szeptemberi reggelen boldog bizakodással nézegeti a hallgatag sorokat, ahol a gálic- pöttyös levelek emberi fülnek hallhatatlan sóhajtásokat küldenek a kék égen diadalosodó Napkirály felé. A kertiposzáta a pinceelőtti kis asztalról kenyérmorzsát szedeget. Gyors szárnyalással röppen fel a szőlőlugas tartó oszlopára. Kétszer, háromszor leguggol, felemelkedik. Aki e kedves ember közelségét kereső kismadár szokásait ismeri, kiolvassa belőle, érkezett valaki. Kasza és kapanyéltől kiizmosodott ember áll meg a pince előtt.- Ülj le, megyek már!- Nem sokat kések. Megyek haza.- A gugyuló veréb jelezte, hogy jött valaki.- Tudod miért sietek haza?- Mondjad.- Ma van a születésnapom, meg a házassági évfordulónk is.- Sok szerencsét kívánok nektek.- Köszönöm, majd átadom az asz- szonynak is. Te, bajban vagyok. A Túrán már megforrt, szagos lett. Már kétszer megfejtettem, de most is büdös.- Az nem baj. Meggyógyítjuk. Van egy kis rézgálicod?- Nincs.- Adok. Százliterenként egy késhegynyit keverj bele. Utána szagold meg.- Te, nem lesz abból baj? Botjával piszkálgatja a pitypang rácsos levelét.- Látom, bizonytalankodsz. Menj visz- sza, hozzál ide egy üveg bort, abból a beteg borból. Már sarkon is fordult, ment szaporán. Nem kellett még egy negyedórácska sem, ott állt borús arccal, kezébe a vörös újbor.- Szagold meg, milyen büdös.- Undorító. Beleeresztik a csipetnyi gálicot. Összerázzák.- Szagolj bele.- Te, itt csoda történt! Ennek semmi szaga nincs. Örömében kacag, forgolódik. Hol az üvegre néz, hol a haverjára, akin a diadalos önteltségnek semmi nyoma nem látszott. Egy gépkocsi kanyarodik a pince elé. Nagy parolázás. Egy a három közül már viszi is a műanyag zacskót az asztal felé. Császárszalonnától a disznósajtig a különböző szalámifélék, sajtok úgy festettek az asztalra hajló diófa alatt, mintha nem is lenne igaz.- Egy pohár bor, azután meg nézzük a szőlőt! Egy pohárból kettő lett. A szőlősorok között már érezhető volt, van ereje az új bornak. Tíz perc múlva csak az öreg hallgatott, mindenki egyszerre beszélt. Szerették volna megsimogatni a Kékfrankos fekete bársonyát, a Merlot a levelek alól kacsintott a Bíborkadarka meg egyenesen megbűvölte őket. A Zweigeltre, Kabemetre még a szavuk is elállt.- Az enyém miért nem ilyen? - keseredik el a legidősebb. - Ez rettenetes. A délelőtti nap egyre emelkedik. Sugaraival körültáncolja amit elérhet, hiszen tudja, hogy ebből az életteremtő szerelmeskedésből neki már nem sok van vissza. Ősz van. A gugyulóveréb elröppen az asztalról. - Nem hagyott nyomot, intelligens. - Tudja mi illik, mi nem. A vendégek nótahatárra értek. A magas szintű hangulatba belerobban az egyik figyelmeztető szava.- Mennyünk, kétórára Földváron kell lennünk!- Még egy pohárral ihattok, majd csak elpislogtok az autóban. - Mosolyodik el a gazda. Magukkal vitték a büdösboros szomszédot is. Rátelepedett az öregre a szőlőhegyi csönd édes igája, amit csak az tud igazán értékelni, aki soha nem éri el, de vágyódik utána. Dél körül járt az idő, amikor a hőmérő 29-et mutatott. Az asztalt rendbetette, lovát, kiskutyáját megetette, itatta, aztán lepihent. Kétszer zavarta föl kutyája heves ugatása. Kinézett, de nem látott senkit. Ingerült meleg van odakint.- Ez a meleg már ilyenkor nem ide való. Nem is tett semmit. A szőlőbe most belemenni sem lehet. Keserűen nézegette, hogy egy-egy szőlőlevél már nem a nap felé fordítja fényes arcocskáját, hanem a föld felé néz fonnyadozva. Estefelé nyugat felől beborul. A fülledt alkonyatban, dörgés a távolban. A felhő egyre terül. A fényes villámkisülések egymást érik, állandósuló morgás kíséretében. Az ítéletidő egyre közeledik.- Ebben jég van. A környéken, kísérteties szélcsend. Félek. - A földre egy villám sem ér le, egymás ellen vívják harcukat odafönt.- Egy volt ilyen életemben. - Valamikor az ötvenes évek elején. Száz százalék jégverés lett belőle. Egyre jobban megszállja a félelem. Ki is buggyan belőle.- Á katasztrófát már elkerülni nem lehet. Nagyanyám az ilyen veszedelmes viharok idején az úrangyalát imádkozta. - Az égi erőknek csak az égiek parancsolnak. Korunk emberei sok életveszedelmet éltek át. A természet roppant ereje láttán érzi, hogy porbahullanak reményei, s megmentésükre az égiekben, földiekben való kapaszkodást elfogadja még a legvadabb ember is. A meg nem szakadó morgás, vibráló fényei a telihold fényénél is jobban megvilágítják az ítéletre váró sorokat. Az öreg belső világában siralomházi hangulat. A lángszigonyok nem szúrják át a feketeszürke felhőket. A robaj erősödik. Hamarosan a szőlőhegy fölé ér.- Óh, Uram! Nagy csöppökben esni kezd az eső. A villanó fényekben látható, hogy egy emberi alak tántorog a szőlősorok között.- Felé tart. - Megborzad. Észrevette az eresz alatt álldogáló öreget. A kutya a vihar ellenére erősen támadja.- Mit csinál ott?!- Van itt valaki?- Láthatja. Jöjjön ide! - Intett az öreg. Odaérve kisszékkel kínálja. - Üljön le.- Kicsoda maga? Én még magát soha nem láttam. Mi a neve?- Benő vagyok - mondja csendesen a szakálas ismeretlen.- Mit keres maga ilyenkor itt?- Ebből a faluból akartam menni a másikba, aztán idekeveredtem.- Maradjon nyugodtan a vihar végéig. Ne szóljon többet hozzám. Kis idő múlva megigazítja magát a széken és csendesen mondja: - Látom, imádkozik. Alig hangzott el a szó, egy ezergörbe fényostor átszórja a fekete felhőt és a földbe fúródik, a dörrenéssel egyidőben. Benő felugrik.- Jaj, mi lesz itt?! Tanítson meg engem is imádkozni.- Csak annyit mondjon, Istenem, segíts. Hangosan mondogatta, de azt érezte az öreg, hogy amit mond, azt szívéből mondja. Még két órahosszat tartott az élet-halál mezsgyéjén való táncolása életüknek. Néhány másodpercre kimarad a morgás, a fények is ritkulnak. Az idős gazda nagyon fáradtnak érezte magát. Jeges terhét a felhő továbbvitte dél felé, a váratlan vendéget a szobába tessékelte.- Vacsorád volt?- Nem.- Most akkor beszélgessünk kicsit arról, hogy mi a fenét akartál éjszaka a másik faluban? Vannak ott rokonaid?- Ne beszélgessünk. Adjon nekem egy kis ennivalót, meg háromliter bort, fizetem. Én már megyek is. A gazda látja, hogy jobb lesz ettől az embertől minél előbb megszabadulni. A háromliteres műanyag kannából egy litert egy szuszra lenyelt.- Adja ide. Újra megtöltöm és mehet. a bor megártott neki. Dalolva vágott neki a sötét éjszakának. Amelyik szőlősoron jött, azon is ment el. Egy kis ideig ott zör- gött a sorok között, aztán elcsendesedett. Másnap reggel jött a négykilométerre levő faluból a hír, hogy a rétszéli kanyarban az éjszaka halálra gázoltak egy ismeretlen férfit. Iratai nincsenek. Vászontáskájában egy feszítővas, egy nagy fogó, egy csavarhúzó. Mellette egy háromliteres műanyag kannát találtak. cséplő József ♦