Somogyi Hírlap, 2000. december (11. évfolyam, 281-304. szám)

2000-12-16 / 294. szám

Somogyi Hírlap 2000. December 16., Szombat Hétvége ■■■ 9. OLDAL Tündérország-emberszemmel Hétország fejedelmei Ujkéry Csaba történelmi regénye az államalapítás koráról Ne kapjunk szívünkhöz, mert feles­leges. Daljátékot nézni Kaposváron nem jelenti azt, hogy valami silány produkciót láthatunk, ahol is népi- eschre vett figurák bohóckodnak a színpadon, mellékesen ellejtenek néhány csárdást, mindenki megta­lálja a párját, és mehetünk is haza. Itt kérem valami más van. Itt már ha­gyománya vannak az aktualizáló- politizáló daljátékoknak és operet­teknek. Réthly Attila János Vitéze az Asher Tamás és Mohácsi János által megkezdett úton halad. Vagyis: nem feltétlenül kell tökéletesen énekelni még egy daljátékban sem ahhoz, hogy az a produkció jó legyen. És a János Vitéz bizony az. Pedig ez nem kis teljesítmény. Kacsóh Pongrác műve nem műre­mek. Nem is lehet az, hiszen popu­láris műfajban nem túl gyakoriak a technikailag nehéz dalbetétek. Nincs aki elénekelje őket. A János Vitéz történetét alig egy mondat­ban el lehet mesélni. Na nem a Pe­tőfiét, hanem a megnyirbált és cu­kormázzal leöntött Kacsóh-félét. Jancsi vágyik Iluskára, Iluska Jan­csira, Jancsit elűzik, Iluska meg­hal, Jancsi megtalálja. Ennyi. Csak­hogy Réthly Attila rendezésében a dolgok nem ennyire egyszerűek. Réthly megpróbálja lekaparni a cu­kormázt. Az eredmény már-már operettparódia, amelyből Jancsi úgy tűnik el a szivárványon túlra, hogy egyszerűen szétcipzározza a függönyt és kisétál; a magyar törté­nelem zászlók képében úszik el az árral, s a francia hadsereg, a tiszte­ket is beleértve, gyerekekből áll. Azért kőkemény dolgok vannak ám itt: magyar emberekhez méltóan sírva vigadhatunk. A nyitóképben a tisza menti kis falu lakói az árvízzel küzdenek. Iluskáék háza mellett egy tanya akváriummá válik, egész egyszerűen úgy, hogy nem képes visszatartani a vizet, inkább meg­tartja. Az ablakból unott pontyok bámulják a nézőket, kicsit úszkál­nak - ők legalább megússzák a töb­bit. Persze nem ők az egyedüliek, akik a mára utalnak. Van itt szent jobb, meg korona is, melyeket biz­tonságos helyre kell szállítani. Vagyis kérem itt politizálás is folyik, no és az előadás megpróbál elmondani valamit egy habos-verbunkos daljá­ték segítségével. Ez talán nem is olyan nehéz, csak jól kell nekiállni. Mondjuk úgy, hogy kiválasztjuk az ideális Jancsit. Lehet, hogy Sarkadi Kiss János nem túl jó énekes, de. olyan, mint a magyar narancs: a mi­énk. Igazi sűrű, magyar legény, áb­rándos, de elszánt tekintettel. Hang­beli hiányosságait színészi eszkö­zökkel pótolja. Az azért a zenében kevésbé jártasoknak is feltűnik, hogy ha a színpadon két ember tá- tog és csak egy hangot lehet hallani, akkor ott valami nem stimmel. Csakhogy nem várhatjuk el egy álapvetően prózai színháztól, hogy pperettistákat teremjen. Neveljen olyan színészeket, akik jól játsza­nak, mellékesen még úgy-ahogy énekelni is tudnak. Az énektudás hi­ányosságai nem számítanak egy olyan produkcióban, ahol nincs har­mincfős tánckar meg húsztagú énekkar. Nem az a lényeg. Inkább az, hogy van egy színész, aki nem akar János Vitéz lenni, aki, mert ez a feladata, mindvégig Kukorica Jan­csi marad. Egy olyan magyar kis­ember, aki ugyan nyert egy csatát a franciák helyett, de nem tud mit kezdeni azzal a dicsőséggel, amivel ez jár. Ő menne már haza, az ő Al­földjére, ahol azt csinál amit akar, és senki nem mondja meg neki, hogy mit akarjon. Nem elhanyagolható az érzés, ami Jancsit hajtja. A rendezői szán­dék szerint nem sok tartja vissza at­tól, hogy otthagyja Tündérországot halhatatianságostól, Iluskástól, hogy visszamenjen oda, ahová tartozik. A honvágy majdhogynem erősebb a szerelemnél. Álljunk meg ennél az érzésnél egy kicsit. Ezzel az előadás­sal van egy nagy baj. Nevezetesen, hogy a mindent eldöntő ária (Kék tó, tiszta tó...) Körösi András szájá­ból hangzik el, tökéletesen. És ez baj. Mégpedig azért, mert innen kezdve az egész történet furcsa gel­lert kap. Biztos vagyok benne, hogy a nézők felének az előadás tétje már nem az, hogy Jancsi megtalálja-e Tündérországot és benne Iluskát. A kaposvári Kukorica Jancsi nem akar János vitéz lenni FOTÓ: TÖRÖK ANETT Ennek az előadásnak már az lesz a tétje, hogy Iluska kit választ: Jancsit, vagy a részeges, ámde időközben jó útra tért Bagót. És legyünk őszinték: ez a választás ebben az esetben na­gyon nehéz. Hiszen Sarkadi Kiss Já­nos Vitéze kitartó, de nem látszik különösen lelkesnek, Körösi Bagója meg bekötött lábbal, rongyos ruhák­ban bőg, mint egy gyerek. Melyik az az épeszű nő, aki a kettő közül az el­sőt választaná? Na ugye, hogy nem is olyan könnyű ez a dolog? Egyébiránt ez az Iluska nem egy házias teremtés. A ruháját például nem a friss patakba’ mossa, hanem egyszerűen a csónakban talált vízbe lötyböli, s azt sem tudja, hogy nem a ruhát kell a mángorlóhoz csapkod­ni, hanem fordítva. Node nézzük el neki, hiszen még olyan fiatalka. Nézzük el Nyári Szilviának is, hogy kilóg a sorból, s Iluskája nem azt a felfogást tükrözi, mint a többi alakí­tás. Réthlynek, aki a csoportos sze­replőket olyan jól mozgatja, igazán nem szabadott volna hagynia, hogy a fiatal énekesnő egy helyben lecö- vekeljen. Igazán kiváló, egyedi megoldást látunk az előadás végén. Tündéror­szágban fekete selyemfüggöny mö­gött gyászhuszárokként játszik a ze­nekar, a színésznők a karzatról vészjóslóan éneklik az utolsó dalt. Jancsi úgy issza a halhatatlanság nektárját, mintha méreg lenne. Nincs visszaút. S hogy a leeresztett vasfüggöny mögött mi vár rá? Ki tudja? KÓNYA ORSOLYA Vajúdó, viharos kor fényeit villantja föl Ujkéry Csaba új könyve, a Hétország fejedelmei: az ország születésének véres-valóságos és többféle emberi sors regényes tör­ténetét. Bőrpáncélos lovasok nyar- galását látjuk - ezer év távolából -, testvérharcot, Koppány és Vajk vi­szályát s a keresztény hit szárba szökkenését, mígnem István fejére teszik a tündöklő aranykoronát. Pej lován nyargalva Zerind visz hírt Koppány karhának; a nádren­getegen túl tajtékzik a Balaton, s már égnek a tüzek a Kupavár bás­tyáin. Az ifjú harcost három rabló támadja meg. Fegyverrel tör utat, hogy teljesítse küldetését. Koppány házasodik: mátkája a szép Premisz- la, Vlagyimir kijevi fejedelem lánya, és Tar Zerind ágának újabb re­ménységet ígér ez a nász... Geysa országosának évei ezek: Taksony fiáé, aki várat emeltetett Esztrigán magas hegyén. S fohász­kodik „az új istenhez”, Krisztus­hoz, és áldoz a régieknek; bocsána­tot kér az ősök szellemétől, de neki most és itt kell boldogulnia. Követei már jártak Quedlinburgban, s né­peinek, kik a bizánciak és germá­nok közé szorultak, „a békét vette meg”. Ez is törékeny; tudja, úgy jár­hat, mint a marokba szorított dió, mit összeroppantanak. Az Úr 985. évében kezdődik a regény, és többféle ember sokszínű kapcsolat­szövevényében, mintegy óriás-lép­tékkel, tizenöt évet fog át. Kardélen van a magyarság sorsa is. Nyuga­ton Henrik fenyegető fegyverei, a Kárpátokon túl a besenyők, délen bolgárok, bizánciak. Hétország urát, a nagyfejedelmet gyötri a gond: az „uruszágok” vezérei nagy önállóságra törekszenek, s ő csak a Duna-Tisza közét és Pannónia északi részét bírja. Egyetlen re­ménysége sudár fia, akire az ő meg­kezdett művének folytatása vár. Mintha szélesvásznú film pereg­ne előttünk, úgy elevenedik meg a régmúlt: nagyhatalmú vezérek pa­zar és fényes környezete, s a min­dennapok egy-egy mozzanata. A harcosok, Sebös vezetésével kísér­ve a vad szépségű és férfibátorságú Saroldot, aki fekete ménen vágtat urához, s mindenekelőtt, hogy újra láthassa Vajkot, serdülő fiát. Kupavár élete zajlik, s a nagyasz- szony körül feltűnő hajadonokon is megakad a fiatal vitézek szeme. Szerelem bontakozik ki Zerind és Habilán közt, a lányt azonban elra­bolják, s hosszú, keserves útra kényszerül a legény. Feltűnik néha ferde rúdú kocsijával Göncöl, a tál­tos is, aki „titokban ísznek, a sötét­ség fejedelmének áldoz, hogy meg­békítse” azért a sok bűnért, ami ter­heli a lelkeket. A másik, itt a balato­ni tájon még alig ismert világ: a ko­lostor csendes homálya, ahonnét Brúnót szólította el a fontos külde­tés. Pilligram, Adalbert és Otharik számvetése, s vigília előtt Astrik apát. Szőrcsuhás szerzetesek, akik határtalan hittel lerakják a rendház alapjait Szent Márton hegyén. Érdekfeszítő a regény, sokszínű, lebilincselő. Ujkéry Csaba mesteri módon bogozza a sorsokat. A sze­relmét kereső Zerind embert pró­báló küzdelmét, a szépséges Habi­lán hányattatásait. Elénk tárul a szegény halász élete, s tanúi va­gyunk a kemény ítélkezésnek is. Meghatározó a két főhős: a bizánci hitet követő Koppány és a latin rítu- sú keresztény István. Az ország sorsának cselekvő részesei. Meg- másíthatatlanok a tények. Ujkéry érdeme Vajk és Koppány emberi ar­cának megformálása, s mindkettő mellett ott áll igazi segítőtársa: sze­relmes asszonya. Teljesen új az a szemlélet, ahogy az író Kupavár urát, a somogyi duxot - a szűksza­vú források elfogult sémáját mel­lőzve - rokonszenves egyéniség­ként állítja elénk. S újabb színekkel gazdagítja a győztes István ember­ségét is a sorsfordító csata után. S egy ezredévet lépünk vissza, Esztrigán templomába, mikor ama havas karácsonyon mikor Domon­kos érsek és Astrik apát István ki­rály fejére tették az Szilveszter pá­pa ajándékát, a koronát. A könyvhöz Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát írt előszót. Szép ajándék ez a millenniumra. KURUCZFERENC Váratlan vendég y ygy látszott, hogy a nektárt csöpög- \ I tető szép, szelíd magyar, ősz ellop- U ta a forró nyártól tikkasztó mele­gét, ha csak néhány hétre is. Az előszüret már hordóba tette a ko­rai szőlők levét. A késő érésűek még nyelik a napot, s a szőlőcukor napról napra nagyobb teret kér a fekete bogyók­ban. A szőlőtermelő gazda, harmatveszített szeptemberi reggelen boldog bizakodással nézegeti a hallgatag sorokat, ahol a gálic- pöttyös levelek emberi fülnek hallhatatlan sóhajtásokat küldenek a kék égen diadalosodó Napkirály felé. A kertiposzáta a pinceelőtti kis asztalról kenyérmorzsát szedeget. Gyors szárnya­lással röppen fel a szőlőlugas tartó oszlo­pára. Kétszer, háromszor leguggol, fel­emelkedik. Aki e kedves ember közelségét kereső kismadár szokásait ismeri, kiolvas­sa belőle, érkezett valaki. Kasza és kapa­nyéltől kiizmosodott ember áll meg a pin­ce előtt.- Ülj le, megyek már!- Nem sokat kések. Megyek haza.- A gugyuló veréb jelezte, hogy jött valaki.- Tudod miért sietek haza?- Mondjad.- Ma van a születésnapom, meg a há­zassági évfordulónk is.- Sok szerencsét kívánok nektek.- Köszönöm, majd átadom az asz- szonynak is. Te, bajban vagyok. A Túrán már megforrt, szagos lett. Már kétszer megfejtettem, de most is büdös.- Az nem baj. Meggyógyítjuk. Van egy kis rézgálicod?- Nincs.- Adok. Százliterenként egy késhegy­nyit keverj bele. Utána szagold meg.- Te, nem lesz abból baj? Botjával piszkálgatja a pitypang rá­csos levelét.- Látom, bizonytalankodsz. Menj visz- sza, hozzál ide egy üveg bort, abból a be­teg borból. Már sarkon is fordult, ment szaporán. Nem kellett még egy negyedórácska sem, ott állt borús arccal, kezébe a vörös újbor.- Szagold meg, milyen büdös.- Undorító. Beleeresztik a csipetnyi gálicot. Össze­rázzák.- Szagolj bele.- Te, itt csoda történt! Ennek semmi szaga nincs. Örömében kacag, forgolódik. Hol az üvegre néz, hol a haverjára, akin a diada­los önteltségnek semmi nyoma nem lát­szott. Egy gépkocsi kanyarodik a pince elé. Nagy parolázás. Egy a három közül már viszi is a műanyag zacskót az asztal felé. Császárszalonnától a disznósajtig a kü­lönböző szalámifélék, sajtok úgy festet­tek az asztalra hajló diófa alatt, mintha nem is lenne igaz.- Egy pohár bor, azután meg nézzük a szőlőt! Egy pohárból kettő lett. A szőlősorok kö­zött már érezhető volt, van ereje az új bor­nak. Tíz perc múlva csak az öreg hallgatott, mindenki egyszerre beszélt. Szerették vol­na megsimogatni a Kékfrankos fekete bár­sonyát, a Merlot a levelek alól kacsintott a Bíborkadarka meg egyenesen megbűvölte őket. A Zweigeltre, Kabemetre még a sza­vuk is elállt.- Az enyém miért nem ilyen? - kesere­dik el a legidősebb. - Ez rettenetes. A délelőtti nap egyre emelkedik. Sugara­ival körültáncolja amit elérhet, hiszen tudja, hogy ebből az életteremtő szerelmeskedés­ből neki már nem sok van vissza. Ősz van. A gugyulóveréb elröppen az asztalról. - Nem hagyott nyomot, intelligens. - Tudja mi illik, mi nem. A vendégek nóta­határra értek. A magas szintű hangulatba belerobban az egyik figyelmeztető szava.- Mennyünk, kétórára Földváron kell lennünk!- Még egy pohárral ihattok, majd csak elpislogtok az autóban. - Mosolyodik el a gazda. Magukkal vitték a büdösboros szomszédot is. Rátelepedett az öregre a szőlőhegyi csönd édes igája, amit csak az tud igazán értékelni, aki soha nem éri el, de vágyódik utána. Dél körül járt az idő, amikor a hőmé­rő 29-et mutatott. Az asztalt rendbetette, lovát, kiskutyáját megetette, itatta, aztán lepihent. Kétszer zavarta föl kutyája he­ves ugatása. Kinézett, de nem látott sen­kit. Ingerült meleg van odakint.- Ez a meleg már ilyenkor nem ide va­ló. Nem is tett semmit. A szőlőbe most belemenni sem lehet. Keserűen nézeget­te, hogy egy-egy szőlőlevél már nem a nap felé fordítja fényes arcocskáját, ha­nem a föld felé néz fonnyadozva. Estefelé nyugat felől beborul. A fül­ledt alkonyatban, dörgés a távolban. A felhő egyre terül. A fényes villámkisülé­sek egymást érik, állandósuló morgás kí­séretében. Az ítéletidő egyre közeledik.- Ebben jég van. A környéken, kísér­teties szélcsend. Félek. - A földre egy vil­lám sem ér le, egymás ellen vívják harcu­kat odafönt.- Egy volt ilyen életemben. - Valamikor az ötvenes évek elején. Száz százalék jég­verés lett belőle. Egyre jobban megszállja a félelem. Ki is buggyan belőle.- Á katasztrófát már elkerülni nem lehet. Nagyanyám az ilyen veszedelmes viharok idején az úrangyalát imádkozta. - Az égi erőknek csak az égiek parancsolnak. Korunk emberei sok életveszedelmet él­tek át. A természet roppant ereje láttán érzi, hogy porbahullanak reményei, s megmen­tésükre az égiekben, földiekben való ka­paszkodást elfogadja még a legvadabb em­ber is. A meg nem szakadó morgás, vibráló fényei a telihold fényénél is jobban megvilá­gítják az ítéletre váró sorokat. Az öreg belső világában siralomházi hangulat. A lángszi­gonyok nem szúrják át a feketeszürke felhő­ket. A robaj erősödik. Hamarosan a szőlő­hegy fölé ér.- Óh, Uram! Nagy csöppökben esni kezd az eső. A villanó fényekben látható, hogy egy embe­ri alak tántorog a szőlősorok között.- Felé tart. - Megborzad. Észrevette az eresz alatt álldogáló öreget. A kutya a vihar ellenére erősen támadja.- Mit csinál ott?!- Van itt valaki?- Láthatja. Jöjjön ide! - Intett az öreg. Odaérve kisszékkel kínálja. - Üljön le.- Kicsoda maga? Én még magát soha nem láttam. Mi a neve?- Benő vagyok - mondja csendesen a szakálas ismeretlen.- Mit keres maga ilyenkor itt?- Ebből a faluból akartam menni a má­sikba, aztán idekeveredtem.- Maradjon nyugodtan a vihar végéig. Ne szóljon többet hozzám. Kis idő múlva megigazítja magát a szé­ken és csendesen mondja: - Látom, imád­kozik. Alig hangzott el a szó, egy ezergörbe fényostor átszórja a fekete felhőt és a föld­be fúródik, a dörrenéssel egyidőben. Benő felugrik.- Jaj, mi lesz itt?! Tanítson meg engem is imádkozni.- Csak annyit mondjon, Istenem, segíts. Hangosan mondogatta, de azt érezte az öreg, hogy amit mond, azt szívéből mond­ja. Még két órahosszat tartott az élet-halál mezsgyéjén való táncolása életüknek. Néhány másodpercre kimarad a mor­gás, a fények is ritkulnak. Az idős gazda na­gyon fáradtnak érezte magát. Jeges terhét a felhő továbbvitte dél felé, a váratlan vendé­get a szobába tessékelte.- Vacsorád volt?- Nem.- Most akkor beszélgessünk kicsit ar­ról, hogy mi a fenét akartál éjszaka a má­sik faluban? Vannak ott rokonaid?- Ne beszélgessünk. Adjon nekem egy kis ennivalót, meg háromliter bort, fize­tem. Én már megyek is. A gazda látja, hogy jobb lesz ettől az embertől minél előbb megszabadulni. A háromliteres műanyag kannából egy litert egy szuszra lenyelt.- Adja ide. Újra megtöltöm és mehet. a bor megártott neki. Dalolva vágott ne­ki a sötét éjszakának. Amelyik szőlősoron jött, azon is ment el. Egy kis ideig ott zör- gött a sorok között, aztán elcsendesedett. Másnap reggel jött a négykilométerre le­vő faluból a hír, hogy a rétszéli kanyarban az éjszaka halálra gázoltak egy ismeretlen férfit. Iratai nincsenek. Vászontáskájában egy feszítővas, egy nagy fogó, egy csavar­húzó. Mellette egy háromliteres műanyag kannát találtak. cséplő József ♦

Next

/
Oldalképek
Tartalom