Somogyi Hírlap, 2000. április (11. évfolyam, 77-100. szám)

2000-04-22 / 95. szám

2000.Aprilis 22., Szombat

E M L É K E Z E T

Somogyi Hírlap - 13 oldal

Egyetlen áldozat is több, mint ami elfogadható

Pokorni Zoltán oktatási miniszter

56 éwel ezelőtt ezekben a napokban kezdődött meg azoknak a csurgói magyaroknak, zsidó magyaroknak a vesszőfutása, akiket a 20. század szörnyű diktatúráinak egyike, a fasiszta diktatúra, nem másért, mint származásuk miatt halálra ítélt, mindegy, nők voltak, vagy férfiak, aggastyánok vagy csecsemők. 1944 áprilisának második felében a német és a magyar katonai hatóságok 22 ezer zsidót gyűjtöttek össze gettókba vagy gyűjtőtáborokban Dél-Magyar- országon. A csurgói zsidókat - mintegy háromszázan éltek ebben az időben a községben - egy használaton kívüli barcsi malomépületbe zsúfolták össze a barcsi és csurgói járásból, illetve Szigetvárról származó sorstársaikkal. Július elején a kaposvári gettóba, majd a vasútvonalhoz közeli tüzérségik laktanyába vitték őket, július 6-án pedig megindultak a vonatok Auschwitzba. A deportáltak közül szinte senki nem tért visz- sza. Ezzel elszáradt a község történetének egyik gazdag ága, megszűnt a több mint száz éves csurgói zsidó közösség, amely olyan neves tudóst választott ki rabbijának, mint Veneüaner Lajos, a magyar zsidóság nagynevű történésze, aki csurgói évei alatt - 1893-1896-ig - egyben a gimnázium magyar és német tanára volt.

Az, ami a magyar és az európai zsidósággal a nácizmus éveiben történt, a józan emberi gondolkodás számára máig felfoghatatlan. A világháborús zsidóüldözések sosem tűnő sebet ütöttek a modern civilizáció képén. Hiszen az az ideológia, amelynek nevében a felfoghatatlan számú áldozat hidegvérű, bürokratikusán megtervezett és iparszerűen kivitelezett meggyilkolása végbement, a modem Európa szívében született meg. A nácizmus az európai kultúra egyik középpontjában, Goethe és Beethoven földjén - Németországban - kaparintotta kezébe a politikai hatalmat, hogy azután ideig-óráig meghódítsa a földrészt, és végrehajtsa a modern történelem egyik legszömyűbb tettét: azt európai zsidóság meggyilkolását.

A modem európai civilizáció hozta létre azt a barbár ideológiát, amelynek nevében a csecsemőtől az aggastyánig mindenki halálra ítéltetett, akinek nagyszülei között

(Folytatás a 12.oldalról)

A nemzetiszociaíista Új Európában nem a német nép, hanem néhány százezer fekete egyenruhába bújtatott kommandós uralkodott több száz millió ember felett Norvégiától Ukrajnáig, néhány ezer SS-szolgálatos végezte el a hóhérmunkát a haláltáborokban, mindössze néhány ember tervezte el mintegy 40 millió európai - zsidó, lengyel, balti, belorusz, ukrán, orosz - kiirtását, további milliók Szibériába történő „kiszorítását”, és újabb milliók élettartamának megrövidítését gondosan mérlegelt intézkedésekkel.

Magyarországon vannak egyesek, akik a korabeli propagandára emlékezve azt hiszik, hogy a magyarok mindenesetre az őrzők és nem az őrzöttek csoportjához tartozhattak volna. Ők valószínűleg nem tudják, hogy a magyar politikai vezetők annak idején másként látták a helyzetet. Ciano naplója szerint Horthy Miklós „brigantiknak és bohócoknak” tartotta a nácikat, neki pedig egy alkalommal kijelentette, hogy a néakadt két zsidó, és az ítéletet modern, racionálisan működő, hatékony állami intézmények hajtották végre. Mindez együtt teszi a holocaustot a történelem egyszeri és egyedi tragédiájává.

A holocaust példátlan volta nem kisebbíti a 20. század többi rémtettének - a szovjet Gulagnak, a kommunista Kínában és Kambodzsában zajlott tömeggyilkosságoknak, Szarajevónak - a szörnyűségét. Hát- borzongatók azok a viták, amelyek során a század különféle genocídiumainak, az áldozatok számának összeméricskéléséből próbálnak bármilyen tőkét kovácsolni. Mintha ötmillió halott száma az egyik oldalon csökkentené hatmillió vagy húszmillió jelentőségét a másikon, vagy a harmadikon. Hiszen egyetlen ártatlan áldozat is több, mint ami elfogadható. S a számok elkendőzik a lényeget. Ahogy egy 14 éves kislány mondta egy megrázó holocaust kiállítás megtekintése után: „most döbbentem csak rá, hogy nem számokról van szó. Minden egyes áldozat különálló emberi lény volt, családdal, reményekkel, érzelmekkel, álmokkal - akárcsak én” - s akárcsak azok a csurgói zsidó polgárok, egykori játszótársak, iskolatársak, szomszédok és barátok, akik 55 évvel ezelőtt indultak el a gázkamrák felé.

A zsidókon elkövetett gyilkos erőszak, a tömeggyilkosság kapcsán a leggyakrabban felvetett és vitatott kérdés: ki a felelős azért, ami történt? Nekünk, magyaroknak is szembe kell néznünk a kérdéssel: mennyiben volt felelős a magyar állam, az állampolgárok közössége a magyar zsidók elhurcolásáért, tragikus sorsáért?

Történelmi tény: a holocaust, az európai zsidók tömeges meggyilkolása a német nácizmus hatalomra jutása és háborús győzelmei nélkül nem ment volna végbe. Mindez azonban nem szabad, hogy elfelejtesse velünk, hogy az antiszemitizmus nemcsak Németországban fertőzte meg a társadalmat. A zsidóságra hosszú történelme során gyakran méretett bűnbak szerep - Magyarországon is. Itt, Csurgón, az 1919- es Tanácsköztársaság után, amikor először szabadult el Magyarországon az erőszakos antiszemitizmus, a garázdálkodó különítenetek „gonoszok”, a római magyar követ kifejtette, hogy német győzelem esetén végveszély fenyegetné egész Európát, Teleki Pál e győzelemtől úgy félt, mint a pestistől, és Hitlert gengszternek tartotta, Bethlen István pedig leír- hatatlannak nevezte a német beavatkozás erőszakosságát.)

A náci vízió totális megvalósulása valóban a történelem végét prognosztizálta, és egy olyan vegetatív tenyészhelyet ígért amely az európai méretű hierar- chizált koncentrációs tábor képét öltötte magára

Mindent összevéve azt gondolom, hogy a választóvonal meglehetős világossággal rajzolódik ki ahhoz, hogy választani lehessen az emberbarát és az emberellenes elméletek között, és hogy el lehessen dönteni, vajon szabad-e, le- het-e hazugságokkal védeni, mentegetni egy rendszert és egy Weltanschauungot, amely semmiről sem tudott, ami az emberek életében szép és felemelő, és ami egyúttal az iga- zi megtartó erő.

__________________■ ■

mé

nyesek hét zsidó embert gyilkoltak meg, úgymond megtorlandó a kommunisták tetteit. Néhány héttel korábban viszont innen nem is olyan messze, Csornán, kommunista terrorlegények akasztottak a főtéren zsidót, szabotázs vádjával. Magyarországon is jelen volt tehát az antiszemitizmus, és társadalmi és politikai válsághelyzetekben szélsőséges mozgalmak szélsőséges követői éltek is vele, céljaik elérése érdekében. Kétségtelen, ha Magyarország 1944 márciusában nem veszti el függetlenségét, ha a német Wehrmacht nem szállta volna meg az országot, akkor nem következett volna be a tragédia, nem került volna sor a magyar zsidók meggyilkolására. De mindez nem jelent felmentést a történelmi felelősség alól, hiszen tudjuk, hogy a zsidók összegyűjtése és deportálása magyar szervek és személyek tudtával, sokszor aktív közreműködésével történt. És sokan voltak azok is, akik behunyták szemüket, mert féltek, vagy tehetetlennek érezték magukat, vagy egyszerűen közömbösek voltak honfitársaik iránt, sőt, egyetértettek az: zal, ami történik. A magyar társadalomnak ezért az állapotáért - mint Bibó István írta - elsősorban azok a felelősek, akik a huszas, harmincas években a zsidók ellen való törvényhozás szószólói voltak, amely „...nem kifogta, hanem dagasztotta a jobboldal vitorláiban a szelet, s nem elhárította a véres zsidóüldözés veszélyét, hanem 'legális' formák között hozzászoktatta a magyar társadalmat a zsidóknak az emberi méltóság sáncaiból való kirekesztéséhez”.

A zsidóellenesség, az antiszemitizmus a közbeszéd, a politikai retorika természetes részévé vált a két vüágháború közötti Magyarországon, és ez megakadályozta, hogy elegendő ellenanyag termelődjék ki a társadalomban ahhoz, hogy a többség szembeszegüljön a gyilkos antiszemitizmussal, amelynek a magyar kultúra olyan nagyjai estek áldozatul, mint Radnóti Miklós, Szerb Antal, Halász Gábor, vagy az olimpiai bajnok Petschauer Attila.

A történelmi kép azonban sosem egyszínű. Az is történelmi tény, hogy jó néhá- nyan voltak olyanok - egyszerű emberek, egyházi tisztségviselők, katonatisztek, állami tisztviselők, mint maga Bibó István, vagy idősebb Antall József, a néhai miniszterelnök édesapja, - akik segítették az üldözötteket: élelmet dobtak át a gettó falán, bújtattak, hamis papírokat szereztek, menedéket nyújtottak, sőt ellenálltak, megtagadtak embertelen parancsokat. Mipt a kereszténydemokrata Weizsäcker, a volt német államelnök mondotta, nem lehet egy egész nemzet teljesen ártatlan vagy teljesen bűnös. A bűnösség nem kollektív, hanem személyes. Azoknak, akik már akkor is éltek, ezzel a személyes felelősséggel kell szembenézniük, arra kell válaszolniuk - legalább maguknak -, hogy megtettek-e mindent, ami lehetséges volt a szörnyűségek ellen. Ha viszont üyen messziről tekintünk vissza feltétlen jogos a kérdés: mennyiben kell bűnösnek érezniük magukat Auschwitzért a mai nemzedékeknek, azoknak, akik még nem is éltek a háború idején? Nyüvánvaló: a mai generációk nem vehetik magukra a korábbiak bűneit, nem tehetők felelősség értük. De azt, ami történt, meg kell őriznünk a kollektív emlékezetben, és ahogy büszkék lehetünk nagy magyarok történelmi tetteire, ugyanúgy szégyellhetjük is magunkat történelmünk sötét korszakai - közöttük 1944 - miatt.

A szégyen mellett azonban felelősségünk is van. De nem a több mint fél évszázaddal ezelőtt elkövetett bűnökért. Mi azért vagyunk felelősek, hogy szembenézzünk a múlt tanulságaival. Aki elfordítja szemét a múlttól az a jelent sem látja. Aki nem akar emlékezni az embertelenségre, az kiteszi magát a megfertőződés veszélyének. Ma már tudjuk, hogyan lett az „ártatlan” antiszemitizmusból tömeggyilkosság. Tudjuk, hogy az előítéletesség hogyan bénította meg az egészséges erkölcsi érzéket a kritikus pillanatokban. Ezért kell felemelnünk a szavunkat a legártalmatlanabbnak látszó zsidózás, cigányozás és az összes többi faji, nemzeti, vallási előítélet ellen. Olyan világban élünk, amelyben ma is gyilkolnak meg embereket pusztán származásuk, vallásuk miatt, amelyben a kisebbségekhez tartozók - és ezt mi magyarok tudjuk és érezzük - gyakran szenvednek el életüket megnyomorító hátrányokat csupán azért, mert nem többségi családokban születtek. És tudjuk, a megkülönböztetéshez, a diszkriminációhoz és az üldöztetéshez vezető úton az első lépés a hangosan kiejtett becsmérlő szó. A holocaust leckéje nem csupán holt történelmi anyag,

hanem a mai életről is szól. Mert a holocaust történelmünk kitörölhetetlen része, a bűnösökkel és az áldozatokkal is nekünk kell elszámolni.

Mit jelent ma ez a lecke? Először is azt, hogy nem lehet kibújni a felelősség alól, ha borzalmas események zajlanak le környezetünkben, vagy bárhol a világban. A holocaust borzalmai és az ellenállás hősiessége azt jelzik számunkra, hogy a jó és a rossz lehetősége egyszerre van jelen az emberben. Még a legnehezebb körülmények között is van választás, és felelősséggel tartozunk azért, mit választunk: a jó vagy a rossz oldalára állunk. A holocaust története arra tanít, hogy akkor is sok út volt: lehetett aktív bűnrészes vagy passzív szemlélő valaki, de szembe is szállhatott a rosz- szal, mint Apor Vilmos püspök, Bajcsy- Zsilinszky Endre, vagy a névtelen zsidómentők százai.

A holocaust egy totalitárius rendszer tette volt, amelynek bukását Magyarországon csakhamar egy másik totalitárius rendszer, a kommunizmus berendezkedése követte. A kommunista rendszerek elleni felkeléseket nem véletlenül nevezték az emberi méltóság forradalmának. A kommunista diktatúrával való szembeszegülés ugyanabból az erkölcsi forrásból eredt, mint a holocausttal való szembeszállás. A diktatúrákkal, a totalitarizmusokkal szemben a leghatékonyabb fegyver az autonóm, hajlíthatatlan gerincű egyén, aki tudatában van morális felelősségének mindenért, amit támogat, vagy akár csak pasz- szívan eltűr. Egy olyan kormány számára, amely a diktatúrák hosszú évtizedei után az emberi méltóság és a társadalmi demokrácia eszményeinek meggyökereztetésére törekszik, ez a múlttal való szembenézés alapvető tanulsága.

Ebből a tanulságból adódik, mi a kötelezettsége az iskolának és oktatásnak. Ez a kötelessége a történelmi emlékezet fenntartása a ma érdekében, azért, hogy mindenfajta embertelen ideológiával szemben kitermelődhessen, megfelelő és elegendő ellenanyag, hogy az iskolákból olyanok lépjenek ki, akik a kor követelményeit nemcsak a tudás, hanem az erkölcsi minőség terén is teljesítik. Az antiszemitizmussal, a cigányellenességgel, az idegengyűlölet valamennyi formájával való szembeszállás a kor üyen követelménye. „Ha érvek nélkül is rombolhat a szó, nem térhetünk ki a kötelesség alól, hogy meghazudtoljuk” - mondta Babits Mihály. Ez a felelőssége a politikának, az iskolának, a sajtónak - az egész mai nemzedéknek.

E felelősség tudatában kezdeményeztem a holocaustról való megemlékezés emléknapját.

Talán semmikor máskor nem kaptam annyi levelet, mint a holocaust emléknapjával kapcsolatos bejelentést követően. Ezek a levelek nagyon különbözőek voltak, sokan gratuláltak, mások segítségüket ajánlották fel, volt, aki Isten áldását kérte a fejemre, ám be kell vallanom, nem egy levél írója elégedetlenségének adott hangot. A legáltalánosabb kifogás így fogalmazható meg: minek újra és újra felhánytorgatni a múltat, mi értelme van bűntudatot gerjeszteni a felnövekvő nemzedékben?

Ezek a levélírók, azt hiszem, alaposan félreértették az emléknap célját. A nevelés és oktatás - még ha olykor a múltba is tekint - mindig a jövő érdekében tevékenykedik. Nem bűntudatot, de felelősségtudatot akarunk ébreszteni minden egyes diákban, olyat, amely a jövőre irányul. Célunk, hogy minden korosztályban létrejöjjön az az erkölcsi tartás, egyéni morális felelősségtudat, ami nélkül sohasem lehetünk biztosak abban, hogy a holocaust vagy ahhoz hasonló népirtáshoz vezető politikai folyamatokat, társadalomlélektani helyzeteket el tudjuk kerülni. Ennek a felelősségtudatnak a kialakítása jól körülírható, ám nagyon nehezen megvalósítható pedagógiai feladat. Sokakat arra csábíthat az emléknap, hogy - hasonló bizonyos ünnepekhez - formális ünnepéllyel letudják, mások talán tartanak egy témába vágó történelemórát. Pedig itt egyszerre kell szólni szívhez és észhez, olyan dolgot kell építeni, amihez nem elég egy történelemóra vagy formális ünnepély. Többen - talán nem alaptalanul - még attól is félnek, nehogy éppen a kívánttal ellenkező hatást váltson ki egy üyen megemlékezés. Mindez arra figyelmeztet minket, hogy a holocaust emléknapjának megtartása nagy szakmai körültekintést igényel.

A pedagógiai eredményesség érdekében az Oktatási Minisztérium különböző módokon segíti az emléknap megtartását az iskolákban. A holocaust-oktatásban eddig felhalmozódott külföldi és hazai tapasztalatok felhasználásával megkezdődött egy módszertani segédanyagokat és egyéb segédleteket tartalmazó kiadvány összeállítása, amelyet ősszel minden középiskolába eljuttatunk. Pályázatot írunk ki a témával foglalkozó tanári segédkönyv kiadására, és támogatjuk egy a holocaust-oktatással foglalkozó konferencia megrendezését. Több szervezet és magánszemély ajánlotta fel, hogy kiadványokkal, rendezvényekkel, túlélők beszámolóival járul hozzá az iskolai emléknaphoz. A minisztérium abban is segítséget nyújt, hogy ezek a kezdeményezések és az iskolai igények találkozni tudjanak.

Számos szakember, tanári szakmai egyesületek és egyéb szervezetek (Auschwitz Alapítvány, MAZSIHISZ, MAZSIKE, Wallenberg Egy.) működnek közre abban, hogy a 2000/2001-es tanévben az ideinél több iskolában, felkészült pedagógusok vezetésével, hatékony programok alapján kerülhessen sor az emléknap megtartására.

A holocaustra való emlékezés, a felelősségtudat kialakítása kikerülhetetlen morális követelmény önmagunkkal és minden olyan embertársunkkal szemben, akit elért vagy fenyegethet bármely hasonló tragédia. Ugyanakkor nem csak morális feladat, de társadalomfejlődésünk nagy leckéje is ez, hiszen csak felelős polgárok alkothatnak erős és önbizalommal rendelkező nemzetet.

(Erről, a hazafiság és antiszemitizmus összefüggéséről van Jókaitól egy jó mondata, de sajnos nem sikerült a pontos szöveget megtalálnom. A lényege: más nemzeteknél is embertelenség az antiszemitizmus, nálunk ráadásul még hazafiatianság is.)_______________________________■

Ormos Mária történész