Somogyi Hírlap, 1999. június (10. évfolyam, 125-150. szám)
1999-06-19 / 141. szám
Mesék // • női táskában Mondhatni, a nőnek testrésze a táska, a retikül. Lehet kicsi, nagy, készülhet bármilyen anyagból: bőrből, textilből. Egyetlen közös tulajdonságuk, hogy soha semmit nem lehet bennük megtalálni, és mindig tele van. Ha a lakáskulcsot keressük, az a lista kerül a kezünkbe, amely tegnap kellett volna a boltban, de nem találtunk. Bármilyen aprócska retikült cserélünk egy jókora táskára, a nagy is pillanatok alatt megtelik. Kerül bele használt autóbuszjegy, lejárt bérlet, a gyerek fényképe, néhány soha semmire nem használható feljegyzés, papírzsebkendő, esernyő pénztárca, gyógyszer, kulcs, és az elmaradhatatlan pipereszerek. Beszáradt, avas rúzsok, kidobásra ítélt szemfestékek, néhány dezodor. A dolog érdekessége, hogy ha a nagyobb méretű táskáját cseréli kicsire egy nő, abba is belefér mindez. A táska képes belülről tágulni. Elképzelhetetlen, hogy mi nők miért ragaszkodunk apróságokhoz. Például kavicshoz vagy egy kabalához. A racionális férfi agy felfogni sem képes, hogy miért nem dobálunk ki bizonyos dolgokat a táskánkból. Hogy is várhatjuk el tőlük, hogy a bonyolult női lelket megértsék, amikor még a táskánkon- és nem a táskánkban- sem tudnak eligazodni. Pedig egy női táska mesél annak, aki ért a nyelvén. Viselőjéről mindent elpletykál. Ezért kell időnként cserélni. Még azelőtt, hogy túl sokat tudna. Szarka Ágnes 12“ ' • i 9 Hetedik oldal Fonó vágyak a telefonban 1999. júnis 20. Pikáns ajánlatot tett egy nő a kaposvári mentőügyeleten. Kedélyes hangnemben, de meglehetősen alpári stílusban közölte egyértelmű szexuális kívánságát. Két szóval elmondta vágyát, a magnófelvétel tanúsága szerint nem jött zavarba. Az ügyeletes először talán azt hitte: félreértett valamit. A kérdésfelelet azonban tovább tartott, a tegeződő stílusból egyértelműen kiderült: újabb telefonbetyár szórakozik a mentősökkel. Az ifjú hölgy nem számolt azzal, hogy a számítógépesített központban rögzítik a beszélgetést és telefonszáma megjelenik. A csevegés talán tovább tartott volna, ha ezt a fontos tényt nem közük. A bejelentés következménye jól hallható kattanás volt, a hangjából ítélve huszonéves a telefonáló. Természetesen visszahívták, de csak a hangposta jelentkezett. A mentősök hozzászoktak már a beugrató hívásokhoz. Sajnos egyre több a felesleges vagy téves riasztás. A névtelenséghez ragaszkodó telefonbetyár csak egy dologról feledkezik meg: miközben a mentőautó feleslegesen vonul ki, egy szülő nő vagy gyermek élete kerülhet veszélybe. Nem irigylésre méltó a tűzoltók helyzete sem: gyakran kapnak ők is kel- lemeüenkedő hívást, s kénytelen-kelletlen kifaggatják az illetőt, mert az nem fordulhat elő, hogy az ügyeletes lecsapja a telefont. Az iskolai szünidőben egyébként hirtelen megnő a rosszindulatú hívások száma, a kamaszok egyszerű csínynek tartják. Némelyik a tűzoltók segítségét kéri, mondván, ég a gyomra, más trágárságok özönét zúdítja az ügyeletesre. Ez ellen egyébként nem tudnak védekezni, legfeljebb végighallgatják a néhány másodperces monológot. A helyzetet nehezíti, hogy a segélykérőszám ingyen hívható. Mobiltelefonról és utcai fülkéből egyaránt. A dörzsöltebbek nyilvános készüléket használnak, ám a rohamos technikai fejlődésnek köszönhetően egyre több telefonbetyárt elkapnak. Ilyenkor nincs menekvés, az eljárást megindítják. (Harsányi) I I [ mmmMy I I 1 I I I t I I I Ma este vadászni megyünk, közli velem a ház ura, aki amúgy évek óta hódol ennek a hobbinak. Remek: szeretem a természetet, jó levegő, madárcsicsergés. Vadászni meg úgysem voltam soha. A gondok már az öltözködésnél kezdődtek, amikor azt a kis tüneményes piros sálamat és a körömcipőmet leparancsolta rólam. Miért? Nem kocsival megyünk? De mindez semmi sem volt a rám váró megpróbáltatásokhoz képest. Először is bokatörő úton (be kellett látnom a körömcipőt illetően igaza volt) eljutottunk egy közel három méter magas tákolmányhoz. Erre mondják: magasles. Ide kellett felmászni, lehetőleg csendben. Rettenetesen "kényelmes11 a dolog, két fatörzs az ülőke, a lábam nem ér le, csak kalimpálni tudok, hátradőlni sem lehet, mert nincs hova. Nem lehet beszélgetni, köhögni, rágyújtani. Elhelyezkedünk: távcső a szögre, puska betöltve a sarokba, elemózsia, tea kéz közeibe. A párom nagyon jól érzi magát, nézelődik, kiselőadást tart, hogy mi honnan jöhet ki, melyik madár micsoda. Itt tudtam meg, hogy az őz nem a szarvas menyasszonya, pedig olyan hercigek lennének. Végre megkapom a távcsövet, de nem látok semmi különöset. Várunk. Szépen csendben. Erdőlakó állat nem jön, csak szúnyog, de az rengeteg. Csapkodni sem lehet, a szúnyogriasztó pedig büdös. Most már komolyan kezdem unni az egészet. Erre közli kedvenc férjem, hogy még 1-2 órát maradunk, hátha mozdul valami. Ha más nem, akkor én kezdek el mozdulni, vagy inkább nyüzsögni, talán megunja és mehetünk haza. Jó kiadós esőért imádkozom, szélviharért, égzengésért, de semmi, csak a nagy csend. Figyeled? - suttog a párom- ott egy őz ! Persze, hogy figyelem, de nem látok semmit, különben is már majdnem elaludtam, és a kényelmes ágyikómról álmodtam. Végre, nagy nehezen szedelőzködni kezd, ezek szerint mehetünk haza?! Csak azt tudnám, hogy ebben a rendkívül férfias sportban mi a jó ? Erről tud órák hosszat, lelkesen magyarázni ? Ezért veszekszem vele, amikor vadászni indul? Legközelebb én viszem el Őt egy jó kis divatbemutatóra. Szarka Ágnes I I I Révmodor Arról is szerettük volna tájékoztatni olvasóinkat, hogy a kissé szeles, de napsütéses időben tegnap hányán választották közlekedési eszköznek a balatoni kompot. A szántódi rév telefonközeiben levő alkalmazottja azonban minősíthetetlen stílusban adta tudtunkra: nem tudja, sőt honnan a fenéből tudhatná, valamint nem kíván nyilatkozni. Különben is, mi közünk hozzá? Hogy minden további kérdést megelőzzön lecsapta a telefont. Köszönés nélkül... Sz. Á. Lányok, sufni - nosztalgia... A rendőrök is csodálkoznak, hogy eltűntek a szép leányok az utak mellől. Már csak a bala- tonkeresztúri szeméttelepnél látni néhány Sko- dás hölgyet, de ők megrendelésre, időre Jönnek ide. A szentgyörgyiek többféle magyarázatot is találtak erre a tényre. A Somos dombon aszfaltozták ugyanis az egyik sávot, és az útépítők zavarták a lányok megszokott munkáját. Persze a fonyódi rendőrök is szorgoskodtak, jó szokásuk szerint folytatták az útszéli hölgyek előállítását. A zalai kollégáik viszont piaci eszközökhöz nyúltak: olykor három-négy kocsival is kivonulnak, és nyakon csípik a szabálytalanul közlekedőket. A helyszíni bírság után a kuncsaftoknak nem marad „keretük” a lányok szolgáltatásaira. Újabban mégis a lányok, a drogok, és az idén is szaporodó vízbefúlások a főszereplői a balatoni tavasznak, nyárnak. Az ide látogatók többnyire azért nosztalgiáznak, mert nem találják a romantikus helyeket. Mára leszoktak róluk vagy leszoktatták őket? Egyre idegenebbek a nyarak. Holott nincs olyan ember e hazában, akinek ne lennének kötődései, meghitt emlékei a Balatonról? Akinek ne lenne legalább egy szerelmes nyara a tónál. Hol lehetnek együtt a fiatalok? A disco most a minden. Szinte az egyetlen lehetőség számukra. Ez azonban mindenre jó, csak az ismerkedésre, szórakozásra nem alkalmas. Az ifjúság mindig megtalálta a módját az együttlétnek, mondják a ben- fentesek, akik a régi nyarakra emlékezhetnek. Amikor a táborokban még legalább hetente egyszer tábortüzek gyúltak, körülöttük éneklő, gitározó gyerekekkel. Amikor hangulatos kerthelyiségekben le lehetett ülni kettesben és szólt a zene. Nem gépről. Ismerhették a zongoristát vagy az énekest. Néhány nevet még ma is emlegetnek. Eltűnt az élő zene, eltűntek a kis boxok, a romantikus helyek. A bogiáriak például hosszú évek óta figyelik a Kinizsi sörkertről szóló híreket, hátha feltámad újra. Ide jártak a szomszédos városokból is nyáresténként, hétvégeken. Most egyre jobban veri fel a gaz. Ha megkérdezzük az itt lakókat tízből kilencen ezt hiányolják. Nem tudnak jó helyet ajánlani a vendégeiknek és maguk sem járnak sehova. Ilyenkor kezdik a kipakolást a kisházba, aztán egész nyáron lefoglalja őket a vendégfogadás. Ősszel ott a szüret, s mire észbe kapnának, már zárva minden. Fásult, kettős életet élnek. Igazán már nincs örömük a vendégekben sem, de fogadni kell őket, mert nincs munka, nincs jövedelem. Keserű hangú utazási iroda tulajdonostól hallottam: a szállásadók annak örülnének a legjobban, ha a turista elkül- dené a szoba árát és otthon maradna. Tisztelet a kivételnek, de a vendéglőink a pénzköltésre rendezkedtek be: fogyasszon a vendég, aztán álljon tovább, mert másnak is kell a hely. A vendégfogadást a saját képünkre faragtuk, aztán csodálkozunk, hogy nem jön annyi, és nem költ annyit, amennyi elég lenne a jó jövedelemhez. Talán ha tudnánk mosolygósabban fogadni őket. Felélénkülne a fantázia. Ha képesek lennénk újraéleszteni azt, ami nekünk is örömet szerez, jól éreznénk magunkat a vendégeinkkel együtt. Ha. Gáldonyi Magdolna