Somogyi Hírlap, 1999. június (10. évfolyam, 125-150. szám)

1999-06-19 / 141. szám

Mesék // • női táskában Mondhatni, a nőnek test­része a táska, a retikül. Lehet kicsi, nagy, készül­het bármilyen anyagból: bőrből, textilből. Egyetlen közös tulajdonságuk, hogy soha semmit nem lehet bennük megtalálni, és mindig tele van. Ha a lakáskulcsot keressük, az a lista kerül a kezünkbe, amely tegnap kellett vol­na a boltban, de nem ta­láltunk. Bármilyen ap­rócska retikült cserélünk egy jókora táskára, a nagy is pillanatok alatt megte­lik. Kerül bele használt autóbuszjegy, lejárt bér­let, a gyerek fényképe, né­hány soha semmire nem használható feljegyzés, papírzsebkendő, esernyő pénztárca, gyógyszer, kulcs, és az elmaradhatat­lan pipereszerek. Beszá­radt, avas rúzsok, kido­básra ítélt szemfestékek, néhány dezodor. A dolog érdekessége, hogy ha a nagyobb méretű táskáját cseréli kicsire egy nő, ab­ba is belefér mindez. A táska képes belülről tá­gulni. Elképzelhetetlen, hogy mi nők miért ragasz­kodunk apróságokhoz. Például kavicshoz vagy egy kabalához. A racioná­lis férfi agy felfogni sem képes, hogy miért nem dobálunk ki bizonyos dolgokat a táskánkból. Hogy is várhatjuk el tő­lük, hogy a bonyolult női lelket megértsék, amikor még a táskánkon- és nem a táskánkban- sem tud­nak eligazodni. Pedig egy női táska mesél annak, aki ért a nyelvén. Viselő­jéről mindent elpletykál. Ezért kell időnként cserél­ni. Még azelőtt, hogy túl sokat tudna. Szarka Ágnes 12“ ' • i 9 Hetedik oldal Fonó vágyak a telefonban 1999. júnis 20. Pikáns ajánlatot tett egy nő a kaposvári mentőügyeleten. Ke­délyes hangnemben, de megle­hetősen alpári stílusban közölte egyértelmű szexuális kívánsá­gát. Két szóval elmondta vá­gyát, a magnófelvétel tanúsága szerint nem jött zavarba. Az ügyeletes először talán azt hit­te: félreértett valamit. A kérdés­felelet azonban tovább tartott, a tegeződő stílusból egyértelmű­en kiderült: újabb telefonbetyár szórakozik a mentősökkel. Az ifjú hölgy nem számolt azzal, hogy a számítógépesített központban rögzítik a beszél­getést és telefonszáma megjele­nik. A csevegés talán tovább tartott volna, ha ezt a fontos tényt nem közük. A bejelentés következménye jól hallható kattanás volt, a hangjából ítél­ve huszonéves a telefonáló. Természetesen visszahívták, de csak a hangposta jelentke­zett. A mentősök hozzászoktak már a beugrató hívásokhoz. Sajnos egyre több a felesleges vagy téves riasztás. A névtelen­séghez ragaszkodó telefonbe­tyár csak egy dologról feledke­zik meg: miközben a mentőau­tó feleslegesen vonul ki, egy szülő nő vagy gyermek élete ke­rülhet veszélybe. Nem irigylés­re méltó a tűzoltók helyzete sem: gyakran kapnak ők is kel- lemeüenkedő hívást, s kényte­len-kelletlen kifaggatják az ille­tőt, mert az nem fordulhat elő, hogy az ügyeletes lecsapja a te­lefont. Az iskolai szünidőben egyébként hirtelen megnő a rosszindulatú hívások száma, a kamaszok egyszerű csínynek tartják. Némelyik a tűzoltók se­gítségét kéri, mondván, ég a gyomra, más trágárságok özö­nét zúdítja az ügyeletesre. Ez ellen egyébként nem tudnak védekezni, legfeljebb végighall­gatják a néhány másodperces monológot. A helyzetet nehezí­ti, hogy a segélykérőszám in­gyen hívható. Mobiltelefonról és utcai fülkéből egyaránt. A dörzsöltebbek nyilvános ké­szüléket használnak, ám a ro­hamos technikai fejlődésnek köszönhetően egyre több tele­fonbetyárt elkapnak. Ilyenkor nincs menekvés, az eljárást megindítják. (Harsányi) I I [ mmmMy I I 1 I I I t I I I Ma este vadászni megyünk, közli velem a ház ura, aki amúgy évek óta hódol ennek a hobbinak. Re­mek: szeretem a természetet, jó levegő, madárcsicsergés. Vadász­ni meg úgysem voltam soha. A gondok már az öltözködésnél kezdődtek, amikor azt a kis tüne­ményes piros sálamat és a kö­römcipőmet leparancsolta rólam. Miért? Nem kocsival megyünk? De mindez semmi sem volt a rám váró megpróbáltatásokhoz ké­pest. Először is bokatörő úton (be kellett látnom a körömcipőt ille­tően igaza volt) eljutottunk egy közel három méter magas tákol­mányhoz. Erre mondják: magas­les. Ide kellett felmászni, lehető­leg csendben. Rettenetesen "ké­nyelmes11 a dolog, két fatörzs az ülőke, a lábam nem ér le, csak ka­limpálni tudok, hátradőlni sem lehet, mert nincs hova. Nem lehet beszélgetni, köhögni, rágyújtani. Elhelyezkedünk: távcső a szögre, puska betöltve a sarokba, elemó­zsia, tea kéz közeibe. A párom nagyon jól érzi magát, nézelődik, kiselőadást tart, hogy mi honnan jöhet ki, melyik madár micsoda. Itt tudtam meg, hogy az őz nem a szarvas menyasszonya, pedig olyan hercigek lennének. Végre megkapom a távcsövet, de nem látok semmi különöset. Várunk. Szépen csendben. Erdőlakó állat nem jön, csak szúnyog, de az rengeteg. Csapkodni sem lehet, a szúnyogriasztó pedig büdös. Most már komolyan kezdem un­ni az egészet. Erre közli kedvenc férjem, hogy még 1-2 órát mara­dunk, hátha mozdul valami. Ha más nem, akkor én kezdek el mozdulni, vagy inkább nyüzsög­ni, talán megunja és mehetünk haza. Jó kiadós esőért imádko­zom, szélviharért, égzengésért, de semmi, csak a nagy csend. Figyeled? - suttog a párom- ott egy őz ! Persze, hogy figyelem, de nem látok semmit, különben is már majdnem elaludtam, és a kényel­mes ágyikómról álmodtam. Vég­re, nagy nehezen szedelőzködni kezd, ezek szerint mehetünk ha­za?! Csak azt tudnám, hogy ebben a rendkívül férfias sportban mi a jó ? Erről tud órák hosszat, lelke­sen magyarázni ? Ezért veszek­szem vele, amikor vadászni in­dul? Legközelebb én viszem el Őt egy jó kis divatbemutatóra. Szarka Ágnes I I I Révmodor Arról is szerettük volna tájé­koztatni olvasóinkat, hogy a kissé szeles, de napsütéses időben tegnap hányán válasz­tották közlekedési eszköznek a balatoni kompot. A szántódi rév telefonközeiben levő al­kalmazottja azonban minősít­hetetlen stílusban adta tud­tunkra: nem tudja, sőt hon­nan a fenéből tudhatná, vala­mint nem kíván nyilatkozni. Különben is, mi közünk hoz­zá? Hogy minden további kér­dést megelőzzön lecsapta a telefont. Köszönés nélkül... Sz. Á. Lányok, sufni - nosztalgia... A rendőrök is csodál­koznak, hogy eltűntek a szép leányok az utak mellől. Már csak a bala- tonkeresztúri szemétte­lepnél látni néhány Sko- dás hölgyet, de ők meg­rendelésre, időre Jön­nek ide. A szentgyörgyiek többféle magyarázatot is találtak erre a tényre. A Somos dombon aszfaltozták ugyanis az egyik sávot, és az útépítők zavarták a lányok megszokott munká­ját. Persze a fonyódi rend­őrök is szorgoskodtak, jó szokásuk szerint folytatták az útszéli hölgyek előállítá­sát. A zalai kollégáik viszont piaci eszközökhöz nyúltak: olykor három-négy kocsival is kivonulnak, és nyakon csí­pik a szabálytalanul közleke­dőket. A helyszíni bírság után a kuncsaftoknak nem marad „keretük” a lányok szolgáltatásaira. Újabban mégis a lányok, a drogok, és az idén is szaporo­dó vízbefúlások a főszereplői a balatoni tavasznak, nyár­nak. Az ide látogatók több­nyire azért nosztalgiáznak, mert nem találják a romanti­kus helyeket. Mára leszoktak róluk vagy leszoktatták őket? Egyre idegenebbek a nyarak. Holott nincs olyan ember e hazában, akinek ne lennének kötődései, meghitt emlékei a Balatonról? Akinek ne lenne legalább egy szerelmes nyara a tónál. Hol lehetnek együtt a fiatalok? A disco most a min­den. Szinte az egyetlen lehe­tőség számukra. Ez azonban mindenre jó, csak az ismer­kedésre, szórakozásra nem alkalmas. Az ifjúság mindig megtalálta a módját az együttlétnek, mondják a ben- fentesek, akik a régi nyarakra emlékezhetnek. Amikor a tá­borokban még legalább he­tente egyszer tábortüzek gyúltak, körülöttük éneklő, gitározó gyerekekkel. Amikor hangulatos kerthelyiségek­ben le lehetett ülni kettesben és szólt a zene. Nem gépről. Ismerhették a zongoristát vagy az énekest. Néhány ne­vet még ma is emlegetnek. Eltűnt az élő zene, eltűntek a kis boxok, a romantikus he­lyek. A bogiáriak például hosszú évek óta figyelik a Ki­nizsi sörkertről szóló híreket, hátha feltámad újra. Ide jár­tak a szomszédos városokból is nyáresténként, hétvége­ken. Most egyre jobban veri fel a gaz. Ha megkérdezzük az itt lakókat tízből kilencen ezt hiányolják. Nem tudnak jó helyet ajánlani a vendége­iknek és maguk sem járnak sehova. Ilyenkor kezdik a ki­pakolást a kisházba, aztán egész nyáron lefoglalja őket a vendégfogadás. Ősszel ott a szüret, s mire észbe kapná­nak, már zárva minden. Fá­sult, kettős életet élnek. Iga­zán már nincs örömük a ven­dégekben sem, de fogadni kell őket, mert nincs munka, nincs jövedelem. Keserű hangú utazási iro­da tulajdonostól hallottam: a szállásadók annak örülnének a legjobban, ha a turista elkül- dené a szoba árát és otthon maradna. Tisztelet a kivételnek, de a vendéglőink a pénzköltésre rendezkedtek be: fogyasszon a vendég, aztán álljon tovább, mert másnak is kell a hely. A vendégfogadást a saját ké­pünkre faragtuk, aztán cso­dálkozunk, hogy nem jön annyi, és nem költ annyit, amennyi elég lenne a jó jöve­delemhez. Talán ha tudnánk mosolygósabban fogadni őket. Felélénkülne a fantázia. Ha képesek lennénk újra­éleszteni azt, ami nekünk is örömet szerez, jól éreznénk magunkat a vendégeinkkel együtt. Ha. Gáldonyi Magdolna

Next

/
Oldalképek
Tartalom