Somogyi Hírlap, 1999. május (10. évfolyam, 101-124. szám)
1999-05-29 / 123. szám
Közéből 1999. május 30. Negyedik oldal Otthont teremtő Nagyatád Garzonház és cserelakás Tíz napja írták ki a pályázatot — Nagy az igény az önkormányzat szociális bérlakásaira - mondta Zöldi Aranka, a nagyatádi városgondnokság vezetője. — Most 186 bérlakásunk van; ennyi maradt a korábbi 544-ből. Tavaly 15 honvédségi lakás bérlőkijelölési jogát is megvásárolta a város. A bérlakásban élők egy részének még a lakbérfizetés is gond. A lakás komfortfokozatától függően négyzetméterenként 76-114 forintot kér az önkormányzat. 58 családnak még 10-30 százalékos lakbértámogatást is adnak. Többen kérnek lakásfenntartási támogatást, s az 1997 előtti lakbérekből még most is több mint 3,5 millió forint a hátralék, az idei tartozás pedig 1 millió 687 ezer forintra rúg. Amikor lehet, támogatják az igényt, hogy a drága fenntartású lakást kisebbre, olcsóbbra cseréljék. Ehhez viszont cserelakás kell a városnak, és szükség van fejlesztésre is. — Nagyatád mostani három nagyobb beruházása közül kettő lakásépítés — mondta Svégel Gábor, az építési osztály vezetője. — A Széchenyi téren a volt pártházból idősek otthona lesz, két-há- rom ágyas szobákkal, a régi nőtlentiszti szállót pedig 26 lakásos garzonházzá alakítjuk át. Itt 14 lakást már új feltételekkel ad bérbe az önkormányzat. — Mit jelentenek az új feltételek? — Legalább tízezer forint havi megtakarítást kell vállalniuk a lakásra pályázóknak — mondta Perényi Miklósáé, a polgármesteri hivatalban. — A megtakarítás ötévi kedvezményes bérlet után már 1 millió 300 ezer forint, s alapja lehet az otthonteremtésnek. — Sokan érdeklődnek; tíz napja írták ki a pályázatot, s már több mint 120 igénylőlapot vittek el. A június 5-i határidőig még jó néhány beérkezhet. Közben kérelmezik az önkormányzat másik lakáscélú támogatását is. Építkezéshez és lakás- vásárláshoz kamatmentes kölcsönt nyolc család kapott. — Elsősorban a fiatalok letelepedését szeretnénk elősegíteni — mondta Ormai István polgármester. — Az a célunk, hogy a város biztos megélhetést, komfortot és új lehetőséget adjon lakóinak. Ehhez lakáskoncepciót és átfogó lakásépítési programot is kidolgozunk, amely a saját lakás szerzésének támogatása mellett tartalmazza a bérlakásépítés, az alacsonyabb komfortú szociális bérlakás és új családi házas, egybefüggő építési terület kialakítását is. Bíró Mária Ott ülnek a megszokott helyükön: a sétálóutcán, az áruház bejáratánál, a templomlépcsőn vagy a szökőkút mellett. Ha elviselhetetlenül szemükbe tűz a nap, áttelepszenek az árnyékba. Kalapjukat, sapkájukat teszik maguk mellé, vagy csak a kezüket nyújtják. A járókelők megszánják őket; nyílik a pénztárca, repül a forint, s már mennek is tovább. A halk kö- szönömöt talán meg sem hallják. FOTÓ: LANG RÓBERT Azt, hogy Somogybán hányán koldulnak, csak becsülni lehet. 25 és 50 között van azoknak a száma, akik rendszeresen próbálnak így pénzhez jutni. Kaposváron évszaktól függetlenül 8-10 koldus várja az alamizsnát, a Balaton parton főleg a főszezonban nő meg a számuk. Siófokon is vannak notórius kéregetők, akiknek nappal a Sió Áruház előtti rész a „felségterületük”, este pedig a hajóállomás. A rendőrök úgy tudják, hogy Barcson, Nagyatádon és Marcaliban nincs koldus; kukabúvárok járják inkább az utcákat. Fonyódon általában egy idős, rokkant férfit szoktak kitolni a piacra. A koldulás - állítják a rendőrök -, piti dolog a szervezett bűnözéshez képest. Ez utóbbi nem gúnyában, hanem általában fehér ingben, nyakkendőben zajlik. Különben is: a valutázás, a kétes ügyletek sora, a prostitúció sokkal több pénzt hoz. Somogybán talán ezért nem specializálódtak szervezett bandák a koldulásra. Nem úgy, mint a fővárosban, ahol a kéregetőnek csak a napi több ezres bevétel töredéke jut... Németh István, a kaposvári közterület-felügyelet vezetője szerint emberei keveset tehetnek a koldusokkal szemben. Amíg nem duhajkodnak, s nem vétenek a közrend ellen, nincs velük gond. A közterüle- teseknek már intézkedniük kellett egy ordító tolókocsis részeg nő ügyében is, akiről egyébként hamar kiderült: igazán nincs is kocsiba kényszerítve; rossz lábai ellenére remekül tolja maga előtt a kétkerekűt... Megesett az is, hogy a lakók jelezték: telepítsék el ablakuk alól az énekes-zenészt, mert éjszakáztak és nem tudnak aludni. Ekkor egy utcával odébb csendült fel a furűlya- vagy a harmonikaszó, merthogy az alkalmi zenészek ugyancsak várják a pénzt. A járókelők pedig adakoznak, hiszen jobb kedvre deríti őket egy szép népdal vagy egy világsláger. (Ez utóbbi meglehetősen szerény hangszerelésben.) Az utcazenészek - jóllehet általában illegálisan játszanak -, már hozzátartoznak a belvárosok hangulatához, és sokan hiányolják őket, ha a borongós időben nem teszik ki a harmonikatokot vagy a pénzes dobozt. Az viszont elég nagy visszatetszést kelt, amikor az ivócimborák a mise előtt fél órával a templom bejáratához tolják féllábú társukat, s miután kiemelik az aszfaltra, tüstént elinalnak. A hívek megszánják a mozgásképtelen embert. Igaz, nem tudják, hogy míg ők az igét hallgatják, az társaival féldeciket rendel a kocsmában, s a néhány perce szerzett pénzzel fizet. Több pap is elmondta: a plébánián működik szeretetszolgálat, hozzájuk küldjék a kéregető- ket. Ők majd segítenek. Ruhával, élelmiszerrel, de semmiképpen sem itallal. Fekete József, a Kaposvári Rendőrkapitányság bűnügyi osztályvezetője azt mondta: a rendőrök nem tudnak koldusokról, bejelentés nem érkezett hozzájuk. Közbiztonsági szempontból nincs velük probléma. Talán azért, mert a megyeszékhelyen nincs koldusmaffia. A koldusok egyébként szabálysértést követnek el, mert nyilvánosan koldulni, s házakat járva kéregetni nem lehet.- Feljelenthetnénk őket és bírságot róhatna ki rájuk az önkormányzat, de kifizetnék- e? - kérdezett vissza az osztályvezető. A kéregetés pedig - szabálysértés ide vagy oda - mindennapos. A krisnások is gyakran „letámadják” az embert, s főleg az ünnepek alatt csengetnek be idegenek. Mint pünkösd másnapján:- Mi vagyunk a szemetesek, a Jó Isten éltesse kedves családját, unokáit - mondták - és elhadarták a betanult szöveget. Aztán ha a házigazdák rájuk csukják az ajtót vagy az ablakot - mondván, hogy évente több ezer forintos szemétdíjat fizetnek - sértődötten, arcukon grimasszal mennek el. Püspök Rudolf, a Kaposvári Városgazdálkodási Rt elnökigazgatója szerint ezek az emberek nem az ő alkalmazottaik , hiszen akiről bebizonyosodik, hogy kéregetett, az búcsúzhat az állásától. Ezt mindenki tudja. Vele is előfordult a közelmúltban, hogy otthonában keresték fel, s közölték vele, hogy ők a szemetesek. Az igazgató faggatni kezdte őket: ki a főnökük? Mondtak egy nevet, aki valóban jó pár éve ott dolgozott, ám már nyugdíjas. Az álszemeteseket azzal fenyegette meg, ha nem hordják el magukat, kihívja a rendőröket. Kaposszentjakab közelében is egy időben sorra járták a házakat az ismeretlenek, mondván: a szemétdíjat szedik. Volt, aki befizette nekik, míg másokat azzal etettek: ha nincs pénzük, néhány liter borral is kiegyenlíthetik a számlát. A naiv házigazdák nyomban hozták a pincéből az üvegeket... Lőrincz Sándor így lett koporsó a Pajtás Emlékoszlop a balatoni Titanic áldozatainak A tragédiáról megmaradt kevés felvétel egyike Deák István hajóskapitány gyűjtéséből 1954. május 30-án 11 óra 35 perckor történt a balatoni gőzhajózás korának legnagyobb tragédiája Balatonfüred partjai előtt. Szoboszlai István az egyik túlélő. — Ifjú házas voltam, a hatéves kislányommal hajókáz- tunk volna át Tihanyba. Amikor észrevettem, hogy a hajó borul, a kislányomat a vízbe dobtam, és utána ugrottam. Csak arra emlékszem, hogy iszonyú sikoltozás kezdődött. A kislányom a nyakamba csimpaszkodott, valaki pedig a derekamat és a lábamat rángatta: iszonyúan nehéz volt távol kerülni a hajótól. A félelmemre jellemző, hogy még akkor is úsztam, amikor a víz már derékig sem ért. A parton állók szóltak, hogy nyugodtan álljak a lábamra. Amikor kimásztam a szárazföldre, akkor döbbentem csak rá, hogy nincs rajtam a nadrágom. Azt később egy halott nő kezében találták meg, azt szorongatta görcsösen. A Mahart Balatoni Hajózási Részvénytársaság és a Nők a Balatonért Egyesület közösen kíván emlékoszlopot állítani és kiállítást rendezni a tragédiához kapcsolódó tárgyakból a 45. évfordulón. Dr. Horváth Gyula, a hajózási cég igazgatója azt állítja, hogy az évszázaddal ezelőtti vízi tragédiákról is könnyebb dokumentumokhoz jutni, mint az 1954-es balesetről bármit megszerezni. Az Államvédelmi Hatóság, az ÁVH ugyanis teljes hírzárlatot rendelt el; a készült fényképfelvételeket elkobozta, s az újságok sem írhattak a drámáról. Sokan a Balaton Titanicjaként emlegetik a Pajtás nevű hajót, amely 200 utassal a fedélzetén indult útjára. A baleset közvetlenül azután következett be, hogy az utasok egyik oldalra tódultak, mert onnan jól lehetett látni az éppen induló vitorlásversenyt. A hajó felborult. Korábbi adat szerint legalább százhú- szan vesztek a hullámsírba, utóbb azt lehetett hallani, hogy huszonhármán haltak meg, ötvenhatan pedig megsérültek. Bozzay Istvánnak, aki abban az időben a Balatonon közlekedő legnagyobb hajó, a Beloannisz kapitányaként szolgált, a balesetet követően azonnal szak- véleményt kellett nyilvánítania. — Áteveztünk négy rendőrrel a hajóra — emlékezik. — Közben úszkáló rongycsomóra lettünk figyelmesek, amelyről kiderült, hogy nem más, mint pólya; még élt benne a kisbaba! A rémült fuldoklók az úszni tudókat is magukkal rántották a mélybe. Amire a Pajtáshoz értünk, a gépházból már hordták kifelé a holttesteket; mindegyiküket olaj és szénpor mocskolta feketére. A hivatalos szervek bűnbaknak a hajó kapitányát kiáltották ki, s azt várták tőlem, hogy véleményüket megerősítsem. Erre azonban nem voltam hajlandó. Szerintem ugyanis a nagyzási hóbort miatt történt tragédia; plusz tetőt építettek ugyanis a hajóra, hogy több utas férjen rá, s emiatt az eredetileg a Dunára épített csavargőzös dőlésszöge a megengedettnél nagyobbra változott. Higgye el, elátkozott hajó volt a Pajtás; egyszer már a második világháború utolsó pillanataiban is elsüllyedt, Budapesten. Nagy titoktartás közepette a hajó vezetőjét és a személyzet négy tagját összesen 33 év börtönbüntetésre ítélték. A fellebbvi- teli tárgyaláson viszont va- lamennyiüket felmentették. A személyzetből ma már csak a hajógépész él. A Pajtást egyébként a mentést követően visszavitték a Dunára, ahol Dömös néven még évekig szolgált. A cég és az egyesület kegye- letes hagyományt kíván teremteni: az emlékoszlop felállítását követően minden évben megemlékeznek majd a tragédia áldozatairól és tisztelettel adóznak a mentésben részt vevők előtt is. Czene Attila
