Somogyi Hírlap, 1999. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1999-04-03 / 78. szám

Marton Frigy* Megpróbálom megfejteni, hol élek Azzal áldott meg az Isten, hogy mindent a fonákján látok Marton Frigyes kabarészer­kesztő, rendező hetven éves. A Magyar Rádió pago­dájában — ahol beszélgetni ültünk le — a születésnapi gratuláció félúton a levegő­ben maradt.- Meg vagyok sértve, ha már a születésnapomról van szó — huppant a nyűtt bőrfotelba. Uj­jal között parázslóit a követke­ző, ki tudja hányadik cigaretta. — Tíz éve a televízióban volt egy négyórás portréműsorom, mely­ben a riporter, Verebes István azt kérdezte: mit szeretnék még megélni? Azt feleltem, hogy éle­tem koronája lenne, ha a szülő­falum, Magyaratád díszpolgárá­vá választana. Néma csönd kö­vette a bejelentést: nem néztek tévét a magyaratádiak, vagy nem működött rendesen a ta­nács, mert az elnököt is Igáiban kellett keresni. Tavaly, a 70. év­fordulóhoz közeledve a rádió embere törte azon a fejét, hogy mivel köszöntsenek. Akkor is azt mondtam: nem kell nekem kitüntetés, kereszt meg pláne nem. Ha lehetne, intézzék el a magyaratádi „önfertöző” kor­mányzatnál a díszpolgárságo­mat. A válasz az volt: nekik eb­ben nincs gyakorlatuk. Lecsúsz­tam a dologról. Amaz nem kel­lett, ez meg nem jött be! Nagyon padlón vagyok. — Fiatalok, tapasztalatla­nok. — Ez nem életkortól függ. Nem beszélve arról, hogy sokan élnek még a régiek közül. Ami­kor a portréfilmet forgattuk, s éppen a tanácselnököt üldöz­tük, megláttam a Vbíi Janit. Olyan jó balhé lett volna... — Hány éves koráig élt Mag- yaratádon? — Tizenegy és fél évig. Akkor jött az első zsidótörvény, s a Bartha-féle földbirtokot, ahol apám sofőrként dolgozott elvet­ték. Ott álltunk a szakadék szé­lén. Édesanyám a halálán volt. Hihetetlenül nehéz körülmé­nyek között, ripsz-ropszra hagy­tuk ott a falut. Sajátos, meghatá­rozó légköre volt annak a falu­nak. Nem tudom őrzi-e még? A zömmel jobb módú, református parasztok mellett az uradalom­hoz kötött katolikus cselédség, tisztviselők élték mindennapjai­kat. A hatalmas református templom, a lakótelepi lakás nagyságú kápolna s a gyönyörű­en gondozott kert zegzugaival, a titkok titkát rejtette. Vastag fa­törzsekből faragott székek, asz­talok tették barátságossá. Utób­biban őriztük a dugi cigarettát. Emlékszem: egy tojásért a han­gyaszövetkezetben két Hunnia cigarettát lehetett kapni. Az a sor, ahol a mi házunk volt, koló- niaszerűen elszigetelődött. A kerítésünk előtt mentek iskolá­ba a gyerekek, tanárok. A hat osztály egy terembe zsúfoló­dott: legtöbb gyerek Tátom- pusztáról járt be. Az első szerel­mem is közülük való. Egy tüne­ményes, szőke, kék szemű, pi­ros arcú kicsi lány volt. — A nevére is emlékszik1 — Nem, de én nagyon szerel­mes voltam. Édesanyámnak ret­tentő jó humora volt és a kislány neve napján azt mondta: lepd meg! Mivel? — kérdeztem. — Vi­rággal. - felelte és csinált egy rózsacsokrot, leszedte a töviseit, s amikor jöttek a gyerekek az is­kola sarkán, kirohantam a kis­lány elé. Lángot vetett a fejem az izgalomtól, ledobtam a lába elé a csokor rózsát és elszaladtam. Ez volt az első, nagy szerelmi kalandom. Emlékszem még a Fűszegi fűszeresre és egy Mol­nár nevű kocsmárosra is. Az már az iskolában kiderült, hogy nem én vagyok a falu bolondja. Kern János tanító úr —, akinek én nyújtottam át a névmagyaro­sítást engedélyező borítékot és akit később csak Hárságyi Já­nosként ismert a környék —, ajánlotta, hogy érdemes lenne tovább taníttatni. A kaposvári MÁV nevelőotthon légköre el- borzasztott. A szüleimnek azt mondtam, hogy én oda nem me­gyek, mert se bakter, se kalauz nem akarok lenni. Apám 12 test­vére közül az utolsó előtti foga­dott be: pesti villamoskalauz volt. így kerültem a László gim­náziumba. Lőrincen, a börtön, a gyűjtőfogház és a temető mellett volt a telep ahol éltem. Regge­lente a temető és a fegyház kö­zött, villamoskalauzok, fegy- őrök társaságában jártam iskolá­ba. — Nyomasztó élmény lehe­tett. — Egy cseppet sem. A temető nekünk átjáróház volt. Emlék­szem egy sírra, azt vésték rá: A krémes áldozata. Egy hölgy nyugodott alatta. A börtönbe meg a borbélyhoz jártunk: mar­ha olcsó volt. — Jó eszű, „jó’’ magaviseletű gyermek volt? Befogadták a vá­rosi srácok? — Nagyon rossz voltam. Rá­adásul azt a marha jó somogyi akcentust beszéltem. Bekerül­tem a kőbányai úrifiúk közé, akik halálra röhögték magukat, ha megszólaltam. Egyetlen vé­dekezési eszközöm maradt, az öklöm. Vézna, hitvány gyere­kek voltak, úgy vertem őket, mint szódás a lovát. Annyira, hogy az öcsémet egyik főnöke mindig azzal nógatta: kérdezze meg már tőlem, miért vertem meg mindig, amikor meglát­tam. — Sikerült elfelejteni az ak­centust? — Viszonylag gyorsan, de az izgágaságot tovább őriztem. — A humorérzéke honnan jött? — Apámat igen jó humorral áldotta meg az ég. Sofőrként gyakran hozta haza a vicceket és igen jól elő is tudta adni. Kez­detben színésznek készültem, s Kovács Aladár magyartanárom, aki a rádió irodalmi osztályának volt a szerkesztője m^r gimna­zistaként bevont a munkába. Az illusztrációkat nekünk kellett el­mondani egy lánnyal és a tár­sammal, akit Vámos Lászlónak hívtak. Leventeszolgálatosként a felvidéki Nyitrakéren is szer­veztünk egy műsort Virágvasár­napra. Őrjítő sikere volt. A be­lépti díj a kaja volt, de pechünk- re mindenki tortával fizetett. A kis pénztárfülkében egy halom torta rohadt de nem volt egy fa­lat zsíros kenyér sem... Később kultúrcsoportokat, zenekart szerveztem. Doboltam, zongo­ráztam az akkor divatos táncze­nét: Kolombusz fölfedezte Ame­rikát... — A Nemzeti kamara- színházában hallottam először Törzs Jenőtől Csehov: A do­hányzás ártalmasságáról című monológját. Teljesen elvará­zsolt. Megtanultam és hakniz­tam vele. Ez már olyan siker volt, ahol a humornak is ki kel­lett csiholni a közönséget. — Mégis rendező lett... — Abba a nagy, legendás év­folyamba vettek föl, amelybe So- ós Imre, Horváth Teri, Várady Hédi, Psota Irén, Búss Gyula is járt. Annyian voltunk, hogy két felé kellett osztani az osztályt. Pártos Géza lett az osztályfőnö­köm, de elfelejtett órákra járni. Közeledett az év végi rostavizs­ga és nem voltak vizsgajelenete­ink. Én rendeztem meg a kis etűdöket. Az osztály levizsgá­zott. Behívtak az igazgatóiba. Ott ült az egész „galeri”: Simon Zsuzsa, Gellért Endre, Nádasdi Kálmán. Javasolták, hogy men­jek át rendezői szakra. — Diplo­mamunkáját és közel két tucat darabot rendezett Pécsett. — A Szendrő József vezette le­gendás társulat szétbomlása után kellett fölhozni a színhá­zat. Szerveződött egy jó társulat és Lendvai Ferenccel megcsinál­tuk az első vidéki kamaraszín­házat. Rengeteg munka volt. Az­tán egy szép este, a szokásos habzó, szezonvégi örömködésen hidegre ittam ma­1999. április 4. 1 K z e 1 V rw O 1 HHHHHHHMBHHBRt''7 - Hetedik oldal gamat. Tudja milyen az amikor az ember hidegre issza magát? — Nem. — Itt alul, minden műanyag­ból van és elolvad. Itt meg — mu­tat a fejére - szikrázó, jéghideg van és hihetetlenül működik az agy. Nos, ezen a szép estén egy pillanatra megállt bennem min­den és egy ollóval elvágtam a szálat... Másnap bementem és közöltem: - Fiúk, itt a pózna vé­ge, elmentem. - Ne hülyéskedj, fáradt vagy, pihenj egy kicsit — csitítgattak, de én már megren­deltem a kocsit Budapestre. Per­sze kicsit felforrt az agyvizem is, mert beígérték a Jászai-díjat, de végül az igazgatónak adták. — Mindig ilyen hideg fejjel döntött? — Mindig. így mentem nyug­díjba 57 évesen. Visszatérve: Harminc éves voltam amikor el­jöttem Pécsről. - A Rádió az otthona lett... — Itt vagyok a falakban. En­nek a háznak atmoszférája van. — Melyik volt a legsikere­sebb rádiós korszaka? — A hatvannégyes szilvesz­ter, amit a tévével közösen csi­náltunk, öt órás siker lett. Akkor „született” a Majoros Tamás bá­csi és ott volt Gobbi Hilda is... — Hová lettek a zajos kaba­résikerek? A világ változott meg ennyire? — Nem szeretem a felszínes poénkodást, a műtapsos talk show-kat, ahol gimnazista kis­lányok harsogva vihognak. Az én hitvallásom az, hogy a neve­tés a kabaré zenéje. Minden ne­vetésnek karaktere van: más­ként nevetnek egy pikáns, más­ként egy meghökkentő vagy egy politikai poénon és másként amikor kapcsolnak. — A nagy egyéniségek is el­tűntek. — Mert ki lehet irtani a nagy egyéniségeket. — Hol nevelik az új generá­ciót? — Nem tudom. — Lehet tanítani ezt? — Lehet. A tévében most mu­tattam meg Hofi első lépéseit: a táncdalparódiától hosszú út ve­zetett az érett Hofiig. Az egyéni­séget meg kell keresni és mene­dzselni kell. A bohózat és a blőd szóviccek, amit ma angol humor néven szellemi fogyatékosok, műkedvelő csoportja csinál, nem műfaj. Kikérem magamnak. — Vidám Színpad, Mikro­szkóp Színház, havonta egy rá­diókabaré és a szilveszterek. Megszületett és virágzott a pes­ti Brodway. Harminc év telt el azóta. A sikerről a közönség adott visszajelzést. A kitünteté­sek mit közvetítettek? — Két vödörrel gyűjtöttem be. Az igazi örömök azonban — ahogy mondani szoktam - a borravalóim. Az, hogy amikor 11 évig Jugoszláviában dolgoz­tam, és a röszkei határőrök meg­nézték a csomagtartómat, azt mondták: - Köszönöm, lehet tovább utazni... Ismertek, sze­rettek. Ezek a kis napi örömök az igaziak. — Mégis van egy, amit büsz­kén visel: Báró Marton Frigyes Lovag. Kapja is érte a leveleket rendesen. — Király Jancsi barátom aján­dékozta a kocsmában. Akkori­ban akadt meg a szemem a 168 órában megjelent báli listán, ahol Nemeskürthy csak egy mezitlábos volt a különböző rendű-rangú vendégek sorába. — Akarsz báró lenni? — kérdezte Király Jancsi. — Akarok — mondtam. — Akkor fizess egy kisfröccsöt. Azóta viselem büsz­kén a rangomat. — A lelke mélyén milyen em­ber Marton Frigyes? — Azzal áldott meg az Isten, hogy mindent a fonákján látok. Vannak teóriák, melyek szerint csak akkor jó a kabaré, ha ellen­zéki. Az én hitvallásom: a humor­nak nem valami ellen, hanem va­lamiért kell szólnia. Ennek az or­szágnak az egyik legnagyobb rák­fenéje az, hogy hiányzik a folyto­nosság. Kiirtották. Mindig jön egy macskajancsi és... — Mit csinál, ha véget ér a 30 éves... sorozat? — Megyek Leányfalura. Van egy kis kertem, kevéske szőlőm a hegytetőn. Mindenem a szép, zöld fű. Svájcban lát hasonlót az ember. — És a rádió, a pagoda? — A csúcsidőszakban bejön­ni, nyolc napon túl gyógyuló lel­ki sérülés. Csak akkor jövök, ha elkerülhetetlen. — Ali kellene a rádiókabaré újjáélesztéséhez? — Oxigéndús levegő, félelem nélküli légkör. Szabad óráimban történelemkönyveket olvasok. Megpróbálom megfejteni: hol élek? Ebben az országban egy do­log épült be a zsigerekbe: a túl­élés technikája. Állítom: ezt a vi­lágon egyedülálló módon tudjuk. Nem véletlen, hogy van magyar humor. Ettől maradtunk meg eb­ben az iszonyatos ellenséges kö­zegben. Valahogy túl kell élni a dolgokat. Ebben segít a történe­lem. Fölébred éjjel kettőkor a pénzügyminiszter és fölkiált: Anyukám mi jutott eszembe?! Hozunk egy törvényt, ami ki van találva. Még le sem írta, de akiket érinteni fog, hajszál pontosan tudják, hogy lehet kijátszani. — Szívesen jönne haza a szülőföldjére? — Hajaj! Pár éve kaptam va­lakitől egy képet. Kicsi gyerek vagyok rajta és mellettem áll ő, a hajdani kislány, most már öreg­asszony. Azt írta: jó volna, ha megvenném a romos családi há­zat. A „brigádom” tagjainak, ha arra járnak mindig meg kell áll­ni a szülőházam előtt és meg­nézni, milyen állapotban van. Ezt meg is teszik és jelentik, hogy ott voltak. Tavaly amikor ott jártam már elég rozoga volt, s félek már nincs is, letarolták. Várnai Ágnes Békés szezonra készülnek a hajósok A budapesti Pásztor Mária volt a hajó első utasa KOVÁCS TIBOR Papp László hajóskapitány vezet­te tegnap a Mahart Balatoni Ha­józási Részvénytársaság idei el­ső menetrend szerint közlekedő hajóját, a Dörgicse vízibuszt Sió­fokról Balatonfüredre. Az első utasa a budapesti Pásztor Má­ria volt, aki két hete készült arra, hogy hajóval ellátogasson Tihanyba. A hetven év felettiektől és a hat éves­nél fiatalabbaktól a Mahart nem kér pénzt az átkelésért. A szezon jól kez­dődött; a komp forgalma tíz-tizenné- gy százalékkal meghaladja a tavalyi évét. Mostantól napi négy járat közle­kedik Siófok-Balatonfüred-Tihany il­letve a Fonyód- Badacsony útvona­lon. — A hajósok a békére, sikeres sze­zonra készülnek — mondta dr. Horváth Gyula igazgató az ünnepségen, ame­lyen számos polgármester és ország- gyűlési képviselő is megjelent. (Czene) Csinos tábor, gyorslábú lakók Frissen festett házakkal, kor­szerűsített konyhával, száz új ággyal és szekrénnyel várja az első vendégeket a 18 hek­táron fekvő fonyódligeti gyer­mektábor. A felújításokra az idén 6,5 millió forintot költöttek a fonyódligeti tá­borban. Szekrényeket maguk gyártottak, megtakarítva ezzel másfél millió forintot. Korszerűsí­tették a zuhanyozókat és a faháza­kat, kicserélték az elavult villany- vezetékeket, s felújították a nyá­ron folyamatosan használt gépe­ket. Csupán a 18 hektárnyi zöldte­rület átgereblyézése több hétig tartott. Az első fecskéket Berlinből várják már áprilisban, negyven német általános iskolás focista je­lentkezett edzőtáborozásra. A sportoláshoz kiváló adottságokkal rendelkező táborban 2 nagy és 10 kicsi labdarúgó-pálya, röplabda-, tenisz-, kosárlabda- és 40 méteres futópálya van. Teremi József tá­borvezető szerint versenyképesek az árak; a rendre érkező jelentke­zések bizonyítják ezt. A német di­ákok után, az érettségi szünetben már magyar középiskolások fog­lalják el a faházakat és számos ki­rándulócsoport is érkezik. Évek óta hagyomány a somogyi bentla­kásos intézményben élő gyere­keknek tartott gyereknap, melyre 300 fiatalt várnak. (Izményi)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom