Somogyi Hírlap, 1999. március (10. évfolyam, 50-75. szám)
1999-03-20 / 66. szám
A diák szidja a menzát, hogy ehetetlen, az üzemi konyhára járó a szakácsot, hogy ellopja a húst, a vő az anyóst, hogy zsírosán főz. Egyszóval: mindenki mindent kifogásol, és mégis mindenki mindent eszik. Ma vasárnap van. A menetrend szerinti rántott hús ideje. Azt is szidják sokan, hogy száraz vagy túlságosan zsíros, hogy unalmas - és mégis jóízűen megeszik. Azt mondják a szakemberek: egészségtelenül étkezünk, mert kevés zöldséget, gyümölcsöt eszünk és sok zsírosat. Azt is: kapkodva, habzsolva, mert rohanunk. Mert a kollektív szerződésben húsz percet, fél órát szabnak ki az ebédre, s mert otthon mindig késve kerül asztalra a párolgó leves és a menzán mindig sorba kell állni. Állítják: a kulturált étkezés fél egészség. Nekünk ebben a rohanó világban csak az egészség fele jut. A zsíros koszt, az ebéd helyett elfogyasztott szendvics, a hamburger, meg a sült krumpli. Úgy látszik, nem változik semmi. A ráolvasás sem, hogy miként kellene étkezni. Láttam a népkonyhán, hogyan falnak azok, akiknek csak egy tál étel jut. Azt is, hogy dermesztő télben miként állnak sorba a meleg levesért. És annak örülnek, ha egy kicsit zsírosabb. A szakemberek szerint a jövőnk a tét: korszerűen kell étkezni. Az étkezés azonban csak része az életünknek. Azt gondolom, korszerűen kell élni. A fotoriporter, ha elindul, nem csak néz, esetenként lát is. Azt figyeli - s örökíti meg -, hogy megvan- e a lehetősége a korszerű étkezésnek. Ma, így eszünk, ahogyan a képen látszik, s azt, amit megszoktunk, amit nagyanyáink, anyáink is főztek, meg a feleségek is. És az üzemi konyhán ettől nem javul a koszt, a menza is pocsék marad, mert a menzához és az üzemi konyhához is ez a jelző társul még akkor is, ha kaviárt tálalnak föl. És a gyerek akkor is üvölt az utcán, ha otthon a legkorszerűbb étel várja, mert inkább hamburgert enne. Van vendéglő Kaposváron, ahonnan „kitiltották” a belsőséget. Nem lehet például májat kapni sem sütve, sem pörköltnek. Velőt sem. A bélszínt meg a hátszínt viszont sokan nem kedvelik, bármilyen előkelő is. Járt itt nemrég egy külföldre szakadt hazánk fia. Bement ebbe a vendéglőbe és kérte az étlapot. A pincér - látva, hogy külföldről jött, meg hát pénze is van - ajánlgatni kezdte a finom falatokat: a bélszínt gombával a sült húst valamilyen módra... Emberünk hallgatott egy ideig, aztán megkérdezte:- Pörkűtt nincs?- De van - felelte a pincér.- Akkor miért nem azt kínálja? Bélszínt a világon mindenütt ehetek, de pörköltet csak Magyarországon tudnak készíteni. Én évtizedekig külföldön éltem, nem jártam itthon. Nekem pörkűttet hozzon. Persze, van másfajta vendéglő is, ahol ízlésesen, ízletesen készítik el a hagyományos ételeket úgy, hogy nem csöpög a zsírtól, de mégis jó ízű. Télvíz idején betértem egy falusi vendéglőbe - ez nem a reklám, helye, de mégis leírom - a lábodi Ce-Ma vendégfogadóba, ahol a különlegességek mellett ott volt egy nagyon hétköznapi és nagyon egészséges étel is: a rántott vargánya. Azt mondja a vendéglős, Czeglédi László, hogy a környező erdőkben gyűjtötték és fagyasztó szekrény őrizte a minőséget egészen a felhasználásig. Alighanem mindenkinek ínyesfalat ez, aki szereti a gombát. Pedig hát az erdőt-mezőt járó ember konyháján ősidők óta ott van. Bizonyítva: nem minden rossz - ételben sem ami régi. fotók: ung Róbert 1999. március 21. Harmadik oldal PÁR LÉPÉS A HATÁR Őrizetben egy életen át- Ne menjen oda fiatalember, meglövik a határőrök. Arra nekünk tilos a járás. Az öregasszonyon látszik: komolyan aggódik. Bizonygatja: ő ugyan semmi pénzért meg nem mutatja, hogy merre laknak Mikicsérék. Pedig nem is kellene messzire mennie, alig kétszáz méterrel odébb él a keresett család. Az újságíró tehát fölkerekedik, és egyedül teszi meg ezt a távot az erdőn át. Várakozáson felül gyorsan megtalálja a házat, és a ház előtt a méter széles határárkot. Kiabálni kezd, és a kiabálásra nagy sokára elő is kerül néhány kutya és a gazda. Letelepednek; az újságíró a határ innenső oldalán, a riportalany a határon túl. Kezdődhet a beszélgetés. „Országjáró” Mikicsér A királyi Jugoszláviában született, évekig Magyarországon élt, és most Horvátországban lakik. Pedig egy percre sem hagyta el a lakhelyét Miklosics „Mikicsér” István. A szülei 1882-ben Barcsról költöztek az akkor még Bolhóhoz tartozó tanyára. Jött Trianon, s a földjük jugoszláv, majd Jugoszlávia szétesésével hor- vát terület lett. Ma Bolhótól elzárja őket a határvonal, Horvátországtól pedig Dráva. A folyón ugyanis az év nagy részében lehetetlen átkelni. Hiába van pár lépésre a magyar falu, ha vásárolni akarnak, vagy terményeiket, állataikat eladni vinnék, azt csak Horvátországban tehetik. Ehhez azonban meg kell várniuk azt az egy-két hetet az évben, amikor ki tud kötni náluk a komp. Villanyuk nincs, a rádió elemmel, a tévé akkumulátorral működik. Horvátországban élő lányaik kéthetente hoznak nekik friss kenyeret. A látogatás a következőképpen történik: a komp az alacsony vízállás miatt a Dráva közepén megáll, ott az elszánt utas gumicsizmát húz és gyalog éviekéi tovább a folyón a partig. — Mindkét országnak mostoha- gyerekei vagyunk — mondja Miklosics István. — Már rég elmentünk volna, de ideköt a birtok, a gazdaság. Ez az örökségem. Eladni nem tudom, ebek harmincadjára pedig nem hagyhatom. A ferdinandovaci erdészet és tanács egyszer - úgy 12 éve — fölajánlotta, hogy megveszi, de olyan alacsony árért, hogy inkább nemet mondtam. — Évtizedeken át arra vártam, hogy történjen valami — fakad ki az öreg. — Vegyék már észre, hogy milyen helyzetbe kerültünk. Hiába. Csak egy kis jóakarat kellene, semmi több. Már az is megkönnyítené az életünket, ha ellenőrzés mellett bejárhatnánk a bolhói boltba. Másutt, a szlovén és az olasz határon is élnek ilyen helyzetben emberek. Ők kaphattak határátlépési engedélyt, nekem nem adnak. Tőlem akarják megvédeni Magyarországot? Tito kémei Gyerekként Mikicsér István és testvérei Bolhóra járhattak iskolába. — A hatóságok akkor még nagyvonalúbbak voltak, átléphettünk a határon. Azt mondták: ez a néhány gyerek nem veszélyezteti Jugoszláviát. Később aztán kutya idők jöttek. Napnyugta után ki sem léphettünk a házból, mert ránk fogták, hogy Titonak kémkedünk. Amikor meghalt a testvére, ebbe a földbe temették. Sok bolhói szívesen eljött volna a temetésre, de nem léphették át a határt. így az árok egyik oldalán állt a koporsó és a család, a másikon pedig a gyászolók tábora. Miklosicsékkal eddig két alkalommal tettek kivételt a határőrök. Vajúdott az asszony és sürgős orvosi segítségre volt szükség. A férfi addig kö- nyörgött a határőrparancsnoknak, amíg átengedte hozzájuk a barcsi mentőt. A másik kivételes eset két éve történt. Átmehetett az állatorvos. A gazda most 79 éves. Jól tartja magát. — Muszáj egészségesnek lennem, hiszen rossz rá gondolni is, hogy mi lenne velünk itt, ha elérne a betegség. A bolhói orvoshoz nem fordulhatunk, Ferdinandovac felé pedig ott a Dráva. Hogy meddig mehet ez így? Hiszen ők sem lesznek fiatalabbak. — Jobb nem gondolni a jövőre — legyintenek Miklosicsék. — Tesszük a dolgunk, ellátjuk a jószágot, és várjuk a csodát. Utójáték Végszóra reccsent egy ág és kutyás határőrjárőr bukkant elő. Nem véletlenül tévedtek arra, a „határsértőért” jöttek. Szerencsém volt, hogy az árkon innen maradtam, bár — mint kiderült — az átkiabálással is szabályt sértettem. Máig nem tudok rájönni, hogy honnét tudták meg a jövetelemet. Azt viszont a lefülelésem világossá tette, hogy Miklosicsék miért nem próbálkoznak soha az illegális határátlépéssel. N. L. Tolvajszerencse Van gazda, aki nem takarította még be a kukoricát. Most azt várja, hogy mikor mehet majd rá a földjére. Van azonban olyan gazda is, aki hiába tervezi már a kukoricaszedést: nincs ugyanis mit zsákokba raknia. Valakik megelőzték. Ilyenkor nem marad más, mint a rendőrségi feljelentés, s gyakran az eredménytelen nyomozás, meg a keserű tapasztalat.... Egy kaposvári férfinak, aki szülei rinyakovácsi birtokán gazdálkodik, nem kellett a rendőröknél kopogtatni: ölébe estek a tolvajok. Áldja is az eszét, hogy kiment a faluszélre megnézni: tör- heti-e már a kukoricát. Meglepve látta, frissek a nyomok és a föld szélén húsz gondosan bekötözött teli zsák sorakozik. Valaki leszedte a kukoricát. Hazasietett, kerített egy fogatost... A lovat már szerszámozta is a gazda, és vágtában hajtott végig az úton. Á zsákok szerencsére még érintetlenül ott voltak. Rakódtak már, amikor egy pótkocsis autó lassított a dűlőn, s amikor vezetője észrevette - hátra hagyva „munkájuk” gyümölcsét -, .gyorsan fordult meg és elhúzott a helyszínről. A kukorica gazdája pedig kaján mosoly- lyal adogatta föl a zsákokat. A „napszámosok” ingyen jöttek a betakarításhoz. Meg lett húsz új zsákja is (Lőrincz) cz^
