Somogyi Hírlap, 1998. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-21 / 68. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGÉ 1998. március 21., szombat Búcsú a fegyverektől A későbbi Nobel-dijas - 1954-ben kitüntetett - amerikai író Ernest Hemingway harminc éves, amikor Párizsban megírja első világhírű regényét ,3úcsú a fegyverektől” címen. A mű saját első világháborús olaszországi élményei és sebesülése alapján született. Mindmáig a XX. századi regényirodalom talán legmeghatóbb szerelmi története. Elsősorban realista stílusa és az érzelmek tisztasága varázsolja azzá. A regény főhőse Henry hadnagy - azonos a szerzővel - rádöbben, hiába jelentkezett önként a háborúba, ahhoz még sincs igazán köze. Sebesülése, majd Catherine iránti szerelme az élet és halál kérdése elé állítja. Itt az egyén lázad a háború ellené s köt külön békét. A mű második része kezdetben gyönyörű szerelmi idillt ábrázol, majd a tragédia elől nincs menekvés, amikor előbb világra fogant kisfia, majd a felesége is meghal a szülés után. Figyelemre méltó a regény utóélete. Csakhamar számtalan nyelvre lefordítják, és mindenütt kitűnő kritikát kap, különösen a német író-óriás Thomas Mann nyilatkozott róla igen elismerően. Nálunk először 1934-ben adták ki. A regény Amerikában kétszer is mozivászonra került. Először a megjelenése után három évvel 1934-ben fordítják le a kötetet, 1932-ben Frank Borzage forgatott belőle filmet Gary Cooperrel a főszerepben. Másodszor 1957- ben a magyar származású, 1900-ben Budapesten született, és 1932-től Hollywoodban élő Charles Vidor adaptálta filmre, a később AIDS- ben elhunyt Rock Hudson és Jennifer Jones főszereplésével. Bányai János Andocson forgatott Karácsony és Znamenák Angyalok hozták a kegykápolnát Karácsony Tamás, a szerkesztő-rendező fotó: znamenák István Gothar Péter egyszer azt mondta nekem: az élet elmúlik anélkül, hogy történetté kerekedne. Én viszont egyre inkább azt érzem: az élet csupa történet, csupa mese. Ezekre a mesékre pedig szükségünk van. Karácsony Tamás, a kaposvári Csiky Gergely Színház színésze mondta ezt, aki a közelmúltban Znamenák Istvánnal forgatott filmet Andocson. A Somogyországi krónikák mini- atúráját látva kérte fel őket a TV1, hogy egy 25 perces filmet készítsenek a híres búcsújáróhelyről, ahol évente 13 búcsút tartanak. A legnagyobbat Nagyboldogasszony ünnepén. A szerkesztő-rendező Karácsony, az operatőr Znamenák volt. A televízióban március 24-én látható a film, amelynek Spindler Béla a narrátora. — Hihetetlen mesevilágba csöppentünk — állítja Karácsony Tamás. — A legenda szerint Kalocsáról „felső utasításra” angyalok hozták ide a kegy kápolnát 1520-1546 között, mert egy ottani parasztember beterelte az állatait a szent helyre, de ez ellen a „gyalázat” ellen kellett valamit tenni. Maries József berzencei plébános profánabb magyarázatot adott: szerinte a török elől menekítették. Darabjaira szétszedve került ide, s lett összeállítva a számozás alapján. An- docs ugyanis kívül esett a Buda felé tartó nagy hadi úttól. — Melyik a valószínűbb? — Elhatároztuk: nem véleményezzük, csak feltáljuk azt, amiről a nép mesél. Mindkét történet elhangzik, és csodás gyógyulásokról, a gazdag ruhagyűjteményről, és a Mária-kultuszról is beszámolunk a már felgyógyult Szabó Imre andocsi plébános segítségével. Napokon át beszélgettünk az öregekkel is. A 35 éve kántor Huszár Vendellel, aki kiváló ismerője a legendának, és feleségével Ténta Terézzel, aki a ruhaadományok történetéről szólt, de megénekeltettük Horváth Ferencnét is. — A levéltárban is kutatott. Miért vonzza a színészt a sárguló iratanyag? — A mese, a történet és a búvárkodás öröme miatt telepedtem be. Egyébként a színházban is mesét mondunk. Mesélni pedig nagyon jó. — Mi lesz a következő' vállalkozása? — Soha nem tudtam felfogni, hogy az emberek miért építettek kemencéket, ahova emberek tízezreit terelték be és rájuk nyitották a gázcsapot. Márton Eszter kolleganőmmel — akinek szintén van amatőrfilmes múltja — szeretnénk ezt feldolgozni, azt illusztrálva: hogyan lehet ember embernek a farkasa. Szeretnénk megkérdezni jógikat, szerzeteseket is, hogy ők miként vélekednek erről. Szomorú mese lesz ez a holocaustról. Lőrincz Sándor NYELVÜNK TISZTASÁGÁÉRT Közkeletű képzavarok Minden nyelv állományának része sajátos kifejezéskészlete, az állandósult, többé- kevésbé változatlan formájú szókapcsolatok összessége. Ezek a több szóból álló egységek zárt, kerek formájúak, s közismert alakjukban hordoznak meghatározott gondolatokat vagy érzelmeket. Közülük mai nyelvhasználatunkban már egy kissé visz- szaszorulóban vannak a sti- lisztikailag nagyon értékes szólások, közmondások, bár ötletes átformálásuk időnként szellemes és találó nyelvi megoldásokat eredményez. Egy rádióműsor szövegében például így alakult át az ellentétes érdekek megfelelő kielégülését jelentő „a kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad" szólás a rossz, mindkét fél számára előnytelen kompromisszum jellemzésére: „a káposzta is elfogyott, és a kecske sem lakott jól"-, így az eredetivel ellentétes értelmet kapott. Annál gyakrabban él spontán nyelvhasználatunk, valamint az írott és elektronikus sajtó az állandósult szókapcsolatoknak azokkal a példáival, amelyeket az átvitt értelmű (képes) kifejezések, továbbá a nyelvi klisék, közhelyek körébe sorolhatunk. Szükséges eszközei ezek mindennapi érintkezésünknek, bár gyakoriságuk folytán hangulatuk megkopik, sőt a gépies használatban képi tartalmuk sokszor úgy elhomályosul, hogy zavaros vagy éppen komikus hatású képpé keverednek össze beszélt vagy írott megnyilatkozásokban. Ilyen példákat idézek most az utóbbi időkben hallott-olvasott mindennapi és sajtónyelvi szövegekből: „Ez lehet az első' lépcső'” helyen: első lépcsőfok, illetve első lépés. „Fordítsunk nagyobb súlyt a jogszabály megtartására ” - hangzott el jogi riportműsorban. A súlyt helyez valamire és a gondot fordít valamire keveredett össze az idézett mondatban. Az arcpironkodás nélkül alakban az arcpirulás nélkül és a pironkodás nélkül a nem tekintették őket emberszámba mondatban az emberszámba vesz és az embernek tekint szószerkezetek keveredtek össze. A rányomja a jellegét a rányomja a bélyegét szólás elferdítése. A legendás hírű jelzős szerkezet nagy elismerést fejez ki; tehát a televízió híradójának munkatársa vagy humorosan kívánta magát kifejezni, vagy hibázott, mikor azt mondta: (a Vigadóban) „a régi, legendásan rossz akusztika megjavítására álmennyezetet tervetek”. Bizonyos, hogy az a politikus, aki a rádióban következőt mondta: „Egy párt halálos veszedelemre rohan” komolyan, hatásosan és erőteljesen kívánt szólni, de a szenvedély hevében nem gondolt arra, hogy a vesztébe rohan és a halálos veszedelemben van kifejezést vegyítette. Ugyancsak politikus szájából hangzott el, parlamenti felszólalásban: kétélű fegyver ez, könnyen visszafelé sül el. Nem is kell nagyon ismerni a fegyverek természetét ahhoz, hogy felfedezzük e mondat visszás voltát... Az olyan hibák, amilyeneket példáim illusztrálnak, a nyelvérzék elbizonytalanodását jelzik. Ha figyelünk, vigyázunk beszéd közben, könnyen kiküszöbölhetjük őket. V. Raisz Rózsa Nyitnikék A pártoldalon zöldellt már a fű, és a bokrok alján száraz gizgazok között fehérlettek a hóvirágok kelyhei; mint szemérmes lánykák hajtották le fejeiket, mintha azt vizsgálnák, hova tűnt a tavalyi hó s vele az elfelejtett álmok. Mert ugyan kinek nincsenek legalább be nem vallott vágyai, amik, ha a megkegyelmez a Mindenható és nyugodalmas éjszakát ad, velük megörvendezteti. A magasban ragyogott az ég, kékjében, mint oldott festékben, úsztak a villanószámyú madarak. Az erdőszélből egy lányka lépett elő, karján kosárka, benne fehérlettek a virágok, amikből koszorúba fonva fejére is jutott. Szöszke haja a széláramlatban homloka körül repkedett, s a kétágú varkocs kék szalagban találkozott, mint egy különleges füzér borult vállára. Színes belinerjének szárnyait meglebegtette a széláramlat, s topánja széleit sár keretezte. Egy pillanatra megállt. A széles mezőben nem messze tőle egy magas tölgy nyújtóztatta rügyező ágait, mintha magához akarná ölelni a melengető napsugarakat. Oly magányos volt, mint az öregek szoktak lenni, amikor már mindenki elköltözött mellőlük, kikkel egykor együtt éltek. Tetejében egy nagy madár gubbasztott, néha meglebbentette szárnyát és egyet rikkantott. Lehet, hogy a kikeletet köszöntötte, de az is, hogy messze repült társát szólongatta, ha egyáltalán volt neki. A lányka elindult, keresztül a mezőn, arra, amerre a távolban a templomtorony magasodott a faluszéli jegenyék fölé. Cuppogott a nedves talaj, s volt, ahol a fűcsomók között megcsillant a víz. S dalolt egy madár, egyre csak azt mondta nyitnikék, nyitnikék... Arra gondolt, milyen kár, hogy mindezt már nem láthatják azok, akik túl az akácoson nyugszanak a megsüppedt halmok, s a megdőlt keresztek alatt. Még az elmúlt évben is Nagyapóval mentek a patak felső kanyarulata fölé hóvirágot szedni. így volt ez minden évben, ahogy eljött a kikelet, csak akkor nagyobb volt a kosár, amit vittek, hisz ketten szedtek, s el is kelt mind a közeli nagyváros utcáin, terein. Jöttek az emberek, nézték és nevettek.- Hogy adod, kislány?- Olcsón, uram... S valóban, nem is tudta, mily olcsón adja a gyönyörű virágokat, miként majd adja perceit, múló életét. Csak még abból valakinek sok van hátra, nem gondol vele. Mint bőkezű adakozó, ki számolatlanul szólja aranyait. Aztán minél inkább közelít az akácoson túli kert, kezd zsugoriban bánni véle, de akkor már mindegy... Nagyapó mondta. Hitte is meg nem is, akkor rá se figyelt. De most, hogy már nem lépked mellette, s nem hallja mélyen vett lélegzeteit, visszacsengnek fülébe. Apját, anyját nem ismerte, az öreg nevelte. Amikor kérdezte, nevetve azt mondta, hogy a gólya költötte s tette egyenest kis batyuba kötve ajtaja elé, a testvérét máshova vitte. Pillantása a virágokra esett, fejeiket megadón hajtották a másikéra, s szirmaik, mint fáradt szempillák csukódtak. Ekkorra már sajnálta őket, hogy leszakította. De hát elhervadnának a bokrok alján is. Neki pedig ugyancsak szüksége van arra a pár forintra, hisz hajában a pántlika megfakult. Tavaly vette Nagyapó a városban, hogy eladták a virágokat. Minden évben ekkor kapott, s mindig kéket, ami a szeme színéhez igazodott. Sokat mesélt neki. Az erdőre járva menet közben vagy akár este, amikor a kis szobában elaludt a fény, s csak az alacsony ablakok spalettarésein szűrődött be az ezüstös holdsugár, s fent az ujjnyi hasadékon látszott egy távoli csillag, mintha egy aranyos szeg lenne szúrva a sötét, bársonyos égboltra.- Egyszer még nagyon régen, amikor jobb napokat éltem - mondta Nagyapó -, a borbély üzletéből a kávéházba mentem. S mielőtt beléptem, a csillogó kirakatüvegben újra megnéztem, miként igazították meg szakállamat. Mondhatom, tetszett, s ahogy végigsimítottam, egy mély hang szólalt meg mellettem: „Mondja, uram, de őszintén, igaz lelkére, a szakállas emberek tényleg intelligensek...” Egy csavargó volt. Szakadt ruhájú, borostás és szürke szeme mint az oldalba rúgás elől ugró kutyáé. Mit mondhattam volna neki mást, mint hogy nem hiszem. Mire azt felelte: „Pedig ezt Hemingway írta a Búcsú a fegyverektől könyvében... Persze, lehet csak azért, mert ő is szakállas volt... Ne nézzen így rám! Tizenkét éve élek az utcán, nekem tényleg nincs semmim...” Meghívtam ebédre. A kávéházban az emberek fintorogva elfordultak, bántotta a kényes orrukat..., mert nekik éppen volt mit a tejbe aprítani. Én se gondoltam, hogy egyszer karomon kosárral járom a tereket, s piaci kofák között őgyelegve kötök üzleteket pár fej hagymára, arasznyi szalonnára...- Nagyapó, ki az a Hemingway? Nem kapott feleletet. Nagyapó csak ment lehorgasztott fővel, és zsíros kalapkarimája alól előgyűrűző ősz tincsein megvillant a napsugár. így látja most is, lehajtott fejjel, mintha menne előtte és azon gondolkodna egyre, vajon ki is az az ember, akinek a nevét kérdezte. A villamos fülsiketítő csörömpöléssel zakatolt el mellette, s mindjárt követte a másik, eszeveszetten csilingelt, mintha üldözte volna, s az menekülne előle. Szaladt a szűk bejárón a föld alá, hogy majd kibukkanjon a túloldalán, a nagy épület előtt, aminek homlokán nagy, aranyos betűkkel az áll, hogy Universitas, s kapuján állandóan ifjú emberek jönnek s mennek, gondtalanul nevetgélve. Legalábbis ő így látta, mert mi baja lehet annak, ki a másikba karolva, arcát a fénybe tartva indul előre. Virágot csak egyszer vettek. A csokrot mindjárt kioldották és a fehér harangfejecskéket szétosztották, mindenkinek jutott egy a gomblyukába, és indultak tovább. Másfelé kellene próbálkoznia - gondolta, amikor a járdasziget előtt a tátongó kapualjú házsorok felől egy hasonló korú lány jött elő. Ahogy meglátták egymást, megtorpantak, és egymásra meredtek. Mintha tükörbe nézett volna, ugyanaz az arc tekintett rá vissza, de mégis más volt. Haja, mint neki, de fésületlen, félhosszú, s a pulóver ujja, mely nagy volt és avítt, arasznyira lógott keze alá. Miként a keki színű térzsebes katonai gyakorlónadrág, miben elveszett csípője. Hátizsákja hasonlóan, a három rekesz lapossága mutatta, nem sok lehet, ami benne van, s nyakán összecsavart kifakult kendő. Mellette lépkedett egy rövid szőrű, bánatos szemű kutya, nyakörv helyett ugyanolyan kendővel. Látszott, hogy összetartoznak.- Te... ki vagy? - szólalt meg, hogy a másik feléje lépett. A kutya hozzászaladt, végigszaglászta, és szaporán csóválni kezdte farkát.- Ezt nem szokta - felelte a másik, a kutyára mutatva. - Amióta velem van, csak akkor közelíti meg az idegent, ha hívom...- Ki vagy te, és hol laksz? - kérdezte újra.- Különös... éppen olyan vagy, mint én - felelte a másik. - Nem lakom sehol, csavargók, hogy a nevelőszüleim- től megszöktem, de az már nagyon rég volt... S anélkül, hogy összebeszéltek volna, elindultak a tér felé, s leültek egy padra, lábuk elé tette a lány a kosarat, mellé telepedett a kutya. De épphogy megszólaltak volna, jöttek az emberek, s vitték a virágokat, egymás után a csokrokat, s csengtek az érmék, amint hullottak a szurtos markokba. A virágok az utolsó szálig elfogytak, és közben kisütött a nap.- Most hová mész? - kérdezte a másikat. Az megvonta a vállát, s megveregette kutyájának nyakát.- Akár maradhatok is... Ismerted anyádat?- Csak a nagyapámat, ő nevelt. A télen meghalt..., de lehet, hogy nem volt az igazi...- Mikor születtél?- 1983 májusában...- Én is... M egszólaltak a téren az utcai zenészek hangszerei. De most nem a lüktető déli ritmusok járták, hanem a cselló és a hegedű hangja, s Haydn melódiája szólt. Kezük összefonódott, s a szélmarta ujjak egybekapcsolódtak. A szemsarkokban gyémántcseppek növekedtek, s gördültek alá az arcokra. Fent a magasban a szél egy felhőből rajzolt az égre, s két oldalán ősz fürtöket, mintha egy kalap karimája alól folynának a kékségbe. Ujkéry Csaba
