Somogyi Hírlap, 1998. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14 / 62. szám
A forrásokért való tülekedés nagy vesztese a falu volt A vidék optimista tudósa Már az első pillanatban romba döntötte mindazt, amit jó előre elképzeltem egy nemzetközi hírű tudós kutatóról. Közvetlensége, előcsillanó humora, no meg az a mondat, hogy neki édes mindegy, minek titulálom, megteremtette beszélgetésünk oldott alaphangját. Nem állhattam, hogy meg ne kérdezzem:- Hogyan lehet valaki ilyen közvetlen természettel komoly, elmélyült tudós ember?- Szerintem, aki elefántcsont toronyba zárkózik, akinek nincs humorérzéke, annak nem elég mozgékony a szelleme sem. A kutató a „furcsát” keresi, és közben gyakran groteszk dolgokat is talál, amiken jót mulat. Ha pedig kudarcok érik, az önirónia sebgyógyító hatású.- Tekintsen bár újszülöttnek, de nem egészen értem, mit fed a szakterülete. Mit takar a társadalomföldrajz?- Megszoktam, hogy mindig magyarázkodásra kényszerülök, hiszen a szakterületem annyira összetett, hogy nem szorítható bele egyetlen hagyományos tudományág keretébe sem. Az egész életem ilyen sokrétű! Tősgyökeres budapesti létemre szinte mindig a vidék sarát dagonyáztam és vicsorgó kutyákat kerülgettem. Megelevenedni láttam Tömörkény István novelláit. Eredetileg közgazdászdiplomám van, tudományos minősítéseimet a földrajz területén szereztem. Nyolc évig a Nemzetközi Földrajzi Unió alelnöke voltam, jelenleg az ELTE szociológiaprofesszora vagyok, a Magyar Tudományos Akadémia jog- és közgazdaság-tudományi osztályán dolgozom. A településfejlődési kutatásokba negyvenöt éve vágtam bele, mert mindig izgattak a földrajzi-területi egyenlőtlenségek. x A falu és a város ellentétéről van szó?- Igen is, meg nem is. Pályám elején ezzel kezdtem, de az utóbbi másfél évtizedben a városrendszereken belüli egyenlőtlenség foglalkoztat. Mindig foglalkoztatta a tudósokat, mi a következménye annak, hogy az egyik falunak termékeny a földje, a másiknak sovány, az egyik város virágzik, a másik pedig hanyatlik. Bár a Föld minden pontján fellelhető az egyenlőtlenség, a dolog mégsem intézhető el ilyen egyszerűen. Régebben elvándorlással, új technikák bevezetésével, öntözéssel, hasonlókkal próbáltak segíteni, de csakis a gazdaságot tartották szem előtt, ami ugyan fontos, de önmagában nem elég. Gazdasági földrajzból így szélesedett ez a tudományág társadalmi földrajzzá.- Itt nem igaz a tétel, hogy mindenhez három dolog kell: pénz, pénz és pénz?- Csak részben! Magyarországon is sokáig minden attól függött, hogy egy-egy település milyen közel tudott férkőzni a költségvetés „pénztárcájához”. A tülekedés nagy vesztese a magyar falu volt. Az 1970-es évek végén az összes településfejlesztési forrásból tíz százalék jutott csak a falvaknak, közben a lakosság negyvenöt százaléka ott élt. Falvaink sorsa című könyvemben megírtam ezt. Ami azt illeti, nem csupán szakmai körökben keltett zajos feltűnést.- Jó, de mi van a jelenben?- Mára megváltoztak az egyenlőtlenség okai és mások a szereplők. Elsőrendű lett a települések versenyképessége. Most is tülekszenek a költség- vetési pénzekért, de ezek csak fillérek ahhoz képest, amit egy „ringbe szálló” település a maga erejéből és akarásából elérhet. Gondoljon bele: mikor jutott volna például Székesfehérvár annyi központi pénzhez, mint amennyit az odatelepülő tőkétől kapott?- Mitől függ egy település versenyképessége?- Ez nagy mértékben a helyi társadalom minőségén múlik! Kik élnek ott, milyen az iskolázottságuk, milyenek a helyi hagyományaik, felhalmozzák, összegyűjtik és befektetik-e a jövedelmüket, vagy az egészet megeszik, elszórakozzák. Az ott élők magatartásának különbözőségétől sok függ. Például Nyugat-Dunántúl sikere sem egyszerűen annak köszönhető, hogy Ausztria közel van! Ahol a város polgárságának hagyományosan fontos a gyarapodás, a család jövője, és igényli azt, hogy a főtér tiszta és virágos legyen, ott nagyobb az alkalmazkodóképesség, és ezáltal a fejlődés üteme is. Ez hosszú és többgenerációs folyamat, amit nem lehet felpörgetni. Nem mond igazat, aki gyors változást és gyors kiegyenlítődést ígér. Tudatosság és türelem kell, hiszen csak a munkaerő minősége vonzhat erőt és pénzt akár a városokba, akár a falvakba.- Hogy érzi magát a mai Magyarországon?- Mindig jól éreztem magam itthon, minden utamról hazatértem. Nem könnyű, de érdekes ordául nem tudna átruccanni a bécsi operába, megpróbálna barátkozni a debreceniek színitársulatával. Vagy megelégedne velük, vagy nem menne színházba, vagy igyekezne megtámogatni a debrecenieket, hogy felzárkózzanak a bécsiekhez.- Miért példálózik mindig Debrecennel? Talán a kedvenc városa?- Hét évig tanszékvezető voltam ott. Nem csupán én szeretem a várost, számtalan jelét kaptam, hogy Debrecen is szeret és elismer engem. Ott dolgoznak a régi tanítványaim! A másik „szívem csücske” Pécs, ahol 1983-ban megalapítottam az MTA Regionális Kutatások Központját. Nyolc évig éltem a városban, onnan nyújtottam ki csápjaimat, hogy létrehozzuk a regionális kutatóhálózatot, amely már az ország kilenc városában működik: Budapesten kívül Miskolcon, Győrben, Szombathelyen, Kecskeméten, Békéscsabán, Pécsett és Szolnokon.- Csavarintsunk a beszélgetésen: milyen érzés az, ha valaki a „Ki kicsoda?" lapjain a lánya mellett szerepel?- Nagyon jó érzés, bár azt röstellem, hogy az övé a rövidebb szöveg. Biztos lusta volt kitölteni a kérdőívet... Ma már nem ő az akadémikus Enyedi György lánya, én lettem Enyedi Ildikó filmrendező papája!- „Az én XX. századom” rendezőnője milyen családi indíttatást kapott az édesapjától? Milyen XX. századi képet?- Nem tőlem tanulta, amit a filmjeiben megfogalmaz. Ildikó nagyon önálló ember. Amit anyjától, apjától láthatott: az az a naivitás, hogy ha az ember keményen dolgozik, akkor sikert ér el; a szerencse is ahhoz szegődik, aki megdolgozik érte; és soha nem kell panaszkodni, mert az sehová sem vezet. Ildikó alig tízéves volt, amikor megtanítottam sakkozni, de „kegyetlen apaként” nem engedtem nyerni. Vásárolt egy sakk-könyvet, és nyitáselméleteket tanult, hogy megverhessen.- Unoka?- Kettő! Juli nyolcéves, II. György pedig három. Az íróasztalom tabu, egyébként felforgathatják a lakást, és rámászhatnak a nyakamra. Azt hiszem, nálam szentimentálisabb nagypapa nincs a világon, hiszen minden ésszerűtlen dologra rávehető vagyok. Múltkor például azt követelték, hogy repüljek! Mit volt mit tenni: megpróbáltam, de valahogy még nem volt az igazi. Hát nem borzasztó? Lelki szemeim előtt láttam: a tudós professzor, az akadémia rendes tagja, a nemzetközi szaktekintély, számos hazai kitüntetés tulajdonosa imádott unokái egyetlen szavára Ikaroszt játszik, és a dolgozószobájában repdesni próbál. Búcsúzóul megkockáztattam még egy kérdést, arra a fekete, fényes bőrű, láthatóan új, mégis régiesen „csatos” aktatáskára sandítva, amit lezseren a székre dobott:- Vajon a hagyományok tisztelete, hogy ilyet hord, nem pedig divatos, modem diplomatatáskát?-Arra céloz, hogy öreges? Megnyugtathatom: Ferenc Jóskát már nem láttam! - nevetett fel jóízűen. - Minek nekem egy merev doboz, amit nem lehet megpakolni! Látná, hogy ez milyen tekintélyes, amikor beletömködöm egész tudományomat! Somos Ágnes Dr. Enyedi György (68) a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a települések fejlődése közötti egyenlőtlenségek okait, szereplőit, következményeit kutatja. A tudománynak erre a területére hosszú ideig kevés figyelem vetődött, újabban azonban felismerték munkája fontosságát és aktualitását. szág a mienk, én pedig mindig optimista voltam. Változások között élünk, ezért rendkívül kíváncsi vagyok fejlődésünk irányára. Ez az út nem ázsiai vagy balkáni, kifejezetten nyugat-európai lehet. Két dolog viszont aggaszt. Az egyik: a sikeres városok társadalmi vájságokkal küszködnek, növekszik lakóik között a szegény emberek száma. A kisebb falvakban még működnek a családi vagy baráti, segítő kapcsolatok, a nagyvárosokban ilyen sajnos, sehol a világon nincsen. A siker nem jár együtt a gondtalansággal. A másik: minél jobban szalad egy város szekere, annál nagyobb benne a környezetszennyezés. De ha valahol megnő a teherforgalom, a lakók dühödten és joggal tiltakoznak, majd szétszélednek, és elpöfögnek az autójukkal. A saját járgány soha nem büdös!- Sokat beszélnek az ország kettészakadásáról...- Ezt nem fogadom el, ez rossz szlogen! Az ország keleti és nyugati térségei közt vannak különbségek, de nem általánosíthatók. A nyugaton lévő Ormánság fejlett? Vagy a keleti nagyváros, Debrecen talán elmaradott? Biztató, hogy az országrészeket egyre több szállal fűzi össze a gazdaság, és mivel tizenkilencből tizennégy megye határos a szomszédainkkal, ezek hídfőállásokká válhatnak. Szerintem inkább a falu és a város egyfajta hasonulása mutatkozik...- A fürdőszobás, autós, emeletes falvakra, és a zöldbe kikívánkozó városokra céloz?- A falu, főként a fogyasztási cikkekben és szokásokban, valóban utánozza a várost, de már vannak helyi újságok, rádióadók, felelevenítik a búcsúkat. A városlakók „ki a zöldbe!” vágyódása azonban nem a falvak utánzásából fakad, hiszen ott a zöld területnek nincs akkora értéke, mint a betonrengeteg közepén. Minden élőlénynek elegendő mozgástér kell, a katicabogárnak, a vakondnak is, miért ne igényelnék a városiak? A saját termésű saláta, körte vagy paradicsom pedig azért becsesebb a piacinál, mert a kezünk munkája van benne.- Játsszunk el a gondolattal: mi történne, ha egy napon kicserélnénk a keleti és nyugati országrészek lakóit?- Ez érdekes kérdés, de valóban csak a fantázia játéka lehet. Szerintem új lakóhelyén mindenki igyekezne úgy élni, ahogyan addig megszokta, de a környezetéhez alkalmazkodnia kellene. Ha pélEnyedi professzor (középen, szemüvegben) hajdani debreceni szobájában tanítványai és azok tanítványai között ... felhalmozzák, befektetik, vagy az egészet megeszik... yy t
