Somogyi Hírlap, 1998. március (9. évfolyam, 51-76. szám)
1998-03-14 / 62. szám
Kisdiákok a nagy célokról A haza minden előtt? Nemzeti ünnepünk küszöbén két kérdést tett fel hatodik és nyolcadik osztályos diákjainak házi feladatként Farkas Jánosné vízvári magyartanár. A két kérdés így hangzott: Mit Jelent neked a haza? és Mit jelent neked március 15-e? A válaszadók hatodikos és nyolcadikos vízvári diákok. Én egy hatodik osztályos tanuló vagyok. Egy kis faluban élek a Dráva- folyó partján. Itt, nálunk tiszta a levegő, a folyók, tavak nem olyan szennyezettek, mint a nagyobb városokban. A közbiztonság nálunk sem jó. Sőt, egész hazánkban nem. Sok a bűnözés, a lopás, a gyilkosság. Ebben az országban viszont sok szép nevezetesség is van. Rengeteg emlék maradt fenn a szabadságharcokról, forradalmakról, háborúkról, mivel mindegyik elég sok volt hazánkban. Magyarország, bizony, nagyon sok viszontagságot megélt. Ilyen például az 1848-as forradalom és szabadságharc, melynek 150. évfordulóját ünnepeljük már. Ebben az időben, 1848 körül, a politikusok még komolyan gondolták, amit csináltak, és tettek is valamit hazájukért. Március 15-én mi az iskolánkban mindig ünnepélyt szoktunk tartani. Itt az általános iskolás gyerekek verseket mondanak. Én is mondok. Idézek belőle: „AranyJánosiPacsirtaszóthallok megint Pacsirtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már Dalolj, tavasznak hírmondója, te, Dalolj, te kedves kis madár. ” Nálunk és a környező falvakban ilyenkor az utcán zászlókat tűznek ki. Azok a gyerekek, akik az iskolában verset mondanak, a művelődési házban is előadják műsorukat. Ezen a napon emlékezünk március 15- éről és a márciusi ifjakról. Ez nemcsak nálunk van így, hanem egész Magyarországon. Ilyen az én országom. Vannak jó és vannak rossz tulajdonságai, de én azért nem cserélném el egyik országra sem a hazámat. Hatodik osztályos tanuló vagyok. Egy kicsi faluban élek a Dráva-part mellett. A vízvári általános iskolába járok tanulni. Magyarországon a környezet sem valami elfogadható, mert az emberek megszennyezik a Földet, ahol mi élünk. A mi hazánkban is van sok alkoholista, drogos. Majdnem minden házban nagy gond a pénz, mivel a gyerekeket is iskolába kell járatni, és ehhez is elég sok pénz kell, és ez is a szülők, gondja, hogy előteremtsék. Az iskolás gyerekek verssel készülődnek március 15-re, például egy idézet Petőfi verséből: „Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag.” Éz az ünnep az országnak is elég nagy. Az utcák kis zászlókkal vannak tele március 15-én. Versekkel emlékezünk meg Petőfi Sándorról, Jókai Mórról és a többi személyről. Ha volna választásom, hogy elmenjek-e idegen országba vagy itt maradjak, akkor az utóbbit választanám. Hatodik osztályos tanuló vagyok. Egy kis faluban élek a Dráva folyó közelében. A környezet és a levegő nagyon jó, már amikor nem füstölnek az utcán. Magyarország városai szennyezettebbek, mint a falvak. Hiszen ott gyárak működnek, és sokkal több ember él ott. A családokban az örökös téma a pénz. Minden nagyon drága, és egyre többe fog kerülni. A mi hazánk már nagyon sok háborút megélt. Mi is nemsokára megemlékezünk az 1848-as forradalomról. Március 15- én mindenki ünneplőbe öltözik. Az utcákon zászlók díszlenek. Mi, gyerekek nagyon készülünk az ünnepélyre. Versekkel emlékezünk meg Petőfiről, Jókairól és a többi személyről. „Minden szavuk égzengés volt.” Magyarország nekem nagyon sokat jelent, hiszen itt születtem, és itt is fogok meghalni. Hatodik osztályos tanuló vagyok, egy kis faluban élek. Bár nem sokat értek a politikához, annyit igen, hogy nem minden van rendben ebben az országban. Most készítettek egy felmérést, hogy egyre több a fiatal korú alkoholista, és egyre szegényebb hazánk. Míg a politikusok bezsebelik a milliókat, addig százak halnak éhen. Mi még csak elvagyunk valahogy, de mi van azokkal, akiknek nincs mit enniük, és nincs hol aludniuk? Ez a nagy kérdés, amire, persze, a választ még nem tudjuk. Ne csak mindig a szomorú dolgokról beszéljünk, közeledik egy ünnep. Egy ünnep, amelynek következménye 150 évvel ezelőtt vérfürdő volt. Ez az ünnep március 15- e, egyben vidám, de szomorú nap is. Vidám, mert nyertek a föllázadók, akik egy jobb hazát szerettek volna, és szomorú, mert a csatatereken ezrek haltak meg a hazáért, a szabadságért. Most már nemzeti ünnep ez a nap, az emberek megemlékeznek róla. Az iskola is megemlékezik, a gyerekek pedig verset mondanak, így fejezve ki hálánkat azoknak az embereknek, akik meghaltak a hazáért. Végül idézek egy versszakot, melyet Petőfi írt: „Könnyű bánni külső ellenségeinkkel, ha kivesznek belső bitangok... félre most, lant... futok a toronyba megkondítom azt a vészharangot!” Hatodik osztályos tanuló vagyok. Sok háborút, harcot élt már meg hazánk. A közbiztonság akkor sem, és most sem a legjobb. Petőfi, Vörösmarty, és a többiek ennek érdekében megfogalmazták a tizenkét pontot. Kölcsey Ferenc megírta a Himnuszban, hogy mennyi keserűség volt. „Most rabló mongol nyilát zű- gattad felettünk, majd töröktől rabigát vállainkra vettük” - írta. Most is sok nyomorúság van. Gyerekeket rabolnak el, ölnek meg. Ez sok rosz- szat tesz március 15-ének. De azért ez mindannyiünk ünnepe. Az emberek gyászolják a márciusi forradalomban elesetteket. Öltönybe öltözve gondolnak arra, hogy talán egyszer rájuk is ez vár. Nem tudni. 1-50 év után lehet, hogy még rosz- szabb lesz a helyzet. Nem lesz pénz, mert a pénzért egyes emberek ölni képesek. Lehet, hogy nem is lesz 150 év múlva Magyarország. Az emberek elmennek más országokba. Nem akarnak ilyen veszélyes hazában élni. Én nem megyek el innen soha. Ha harcolni kell, hát harcoljunk. Előre magyarok! „A síkra magyarok, fegyvert ragadjatok, hazánkat újra meg kell váltani. E drága föld színét ' borítsák szerteszét ' 'pártütők véres csontjai (Vörösmarty Mihály: Harci dal) Mit jelent nekem a haza? Szinte semmit. A haza egy olyan fogalom, mely az embernek olyan helyet jelent, ahol szívesen látják, szeretik és ahol boldog. Ez a magyarok 99,9 százalékáról nem mondható el. Hiszen az emberek nagy része munkanélküli, csavargó, alkoholista. Ezen nem is lehet elcsodálkozni, hiszen ilyen árak, adók és fizetések mellett nem nagyon lehet jól élni. Magyarországon már szinte mindenért fizetni kell. (Lehet, hogy jövőre már a levegőért is!) Az emberekből már kihalt a hazaszeretet, pedig nem a hazát, hanem a politikusokat kellene utálni. 1848. március 15-én már valakik megpróbáltak javítani az ország helyzetén, sajnos, nem sikerült nekik. Hol van manapság „egyenlőség, testvériség?!” Vagy például: „a cenzúra eltörlését” - ez még 150 év után sem teljesült. Én nem tudom, de néha úgy tűnik, hogy az úrbéri viszonyok egy része még mindig érvényben van. Azt nem tudom, milyen magyarnak lenni, mert nem éltem még más országban, ezért nem tudok viszonyítani máshoz. De biztos, hogy vannak jobb és rosszabb helyek is. Minden magyar hazája ez a kis ezeregyszáz éves ország Európa közepén. Ez az ország Magyarország. De nem mindegyik magyar szereti a hazáját. Ezért sokan, mert nem látva jövőt ebben a kis országban, más jövőt keresvén, új országokba vándoroltak. S azok, akik itthon maradtak és vállalták a következményeket, ma csalódással élnek a hazában. Mert a történelem során országunk sok sérelmet szenvedett. Mindig a gonoszok mellé álltunk, s mellettük harcoltunk. Aztán, amikor a gonoszok ellenünk fordultak, mert mi jók akartunk lenni, és a jók pártjára akartunk állni. De ez mind csak akarat volt! A jók minket gonosznak tartván elutasították a nekik nyújtott kezünket. így a gonoszok mellett kellett harcolunk és sokezer ember életét sikerült kioltanunk. Ezért a jók nem szeretnek minket. Még ma is érződik ez a helyzet, hogy a mi országunk a rossz oldalon harcolt. Ezt a súlyos terhet hazám, a mi hazánk még sok száz évig a lelkén fogja cipelni. Én egy nyolcadik osztályos lány vagyok. Magyarországon élek, Somogy megyében. Távol a zajos és veszélyes nagyvárostól. Ez a környezet nekem nagyon tetszik: csendes, szép, tiszta. El sem tudnám képzelni az életem máshol; főleg más országban. Ez a falu nem nagy, de lakosai békében élnek, az én családom nem gazdag, de szegénynek sem mondható. Mindennap van az asztalon kenyér és étel, de amikor nincs, akkor is összetart a család. Az itteni emberek jóra- valóak. Az én életcélom az, hogy sikeresen el tudjam végezni azt az iskolát, amelyet választottam. Ha ez megvan, akkor szeretnék egy biztos, és jól fizető állást magamnak, ha lesz családom, akkor biztos hátteret tudjak biztosítani gyermekeimnek és szeretteimnek. Nemsokára itt van március 15-e, és elgondolkodik az ember azon, hogy lesz-e még ilyen az életben. A régi időben, akik nagy embernek vallották magukat, azok is voltak, mert tettek valamit a hazáért. De a mai emberek, akik ugyanezt vallják magukról, azok nem tesznek semmit a hazáért. És még annyit, hogy nekem megfelel ez az ország és nem szeretnék máshol élni. Nyolcadik osztályos tanuló vagyok. Somogy megye déli részén, egy Vízvár nevű kis faluban élek, nem messze a Dráva folyótól. Életcélom az, hogy el tudjam végezni a magam által kijelölt iskolát. Ha pedig elvégzem azt az iskolát, egy jó munkahelyet szeretnék találni. Minden évben megünnepeljük március 15-ét. Talán a magyar események közül csak március 15-ét jegyezte föl a történelem. A magyar körülmények nem jók, mert Európa majdnem összes országban nem szívleli a magyarokat. Olyan országban szeretnék élni, ahol jók az életkörülmények és a munkahelyen kapott fizetés is megfelelő. Persze, abban az „álomországban” a természeti adottságok kitűnőek legyenek. Ehhez a képzeletbeli országhoz Magyarországot nem lehet hasonlítani. Hát én egy jobb, emberségesebb országban szeretnék élni. Én egy 14 éves nyolcadikos tanuló vagyok. Magyarországon, azon belül Vízváron lakom. Szeretek itt lakni, mert szép itt. Életcélom egyelőre az, hogy elvégezzem majd a szakmunkásképzőt. Felszolgáló szeretnék lenni. Azután pedig egy olyan állást szeretnék, ahol jól fizetnek. Manapság ritka az ilyen! Jó is, meg rossz is magyarnak lenni. Mert a körülvevő országok 90 százaléka utál minket. Alig tudunk kimenni külföldre, vagy ha mégis, akkor mindenhol megaláznak bennünket. Lehet, hogy a „múltban” rászolgáltunk erre. De ma már lehetnének „kedvesebbek” is velünk. Mert azt nem nézik, hogy mi mindenkit beengedünk az országba és eltartjuk őket, hogy itt mindenki azt csinál, amit akar. 1848. március 15.- ére szerintem az egész ország büszke. (Még jó!) Az a forradalom az igazságért küzdött. Akik ott voltak, büszkék lehettek magukra. Talán soha többé nem lesz ilyen. (Bár, ki tudja.) Olyan országban szeretnék lakni, ahol jó a fizetés, nincs munkanélküliség. Szóval: egy jobb országban jobb volna élni! Én egy 8. osztályos, Magyarországon élő gyerek vagyok. Somogy megye egyik kis falujában élek. Az életcélom, hogy hasonló faluban lakjam és legyen jó állásom, olyan, amit szeretek is. De kétlem, hogy ilyen lesz a mostani körülményekhez viszonyítva. Szerintem szép ünnep március 15-e, akkor legalább tettek is valamit az emberek. Az akkori politikusok jobban tudták a dolgukat, nem mint a mostaniak. Én olyan országban élnék, ahol a politikusok értelmesebbek, nem lenne annyi szenvedés. Hát nem csodálkozom, hogy annyi ország szid minket, magyarokat. Ez az ország már akkor tönkre lett téve, amikor mindenkit befogadtunk. Nagyon kíváncsi vagyok, lesz-e még arra példa, hogy tesznek valami értelmeset a politikusok a mi kis hazánkért. Én egy nyolcadik osztályos lány vagyok. Nagyon szeretek Magyarországon élni, hiszen itt a szülőhazám. Én egy egyszerű családi körben élek. Szüleim kissé vagyonos családból származnak. Életcélom az, hogy doktornő legyek, és segítsek a betegeken, na meg persze, hogy jó tanulmányi eredményt érjek el. Elvárásaim, hogy legyen munkahelyem és jó munkabért kapjak. Nekem nagyon sokat jelent március 15-e. Akkor a nép összejön, hogy legyen ünnep azokért, akik már meghaltak a háborúban. Hát, ha lesz még ilyen, akkor áldjon meg mindenkit az Isten! Én nem tudnék más országban élni, mert már megszokó tam és nem tudok elszakadni a szülőhazámtól. Én nyolcadik osztályos tanuló vagyok. Vízváron lakom, elég jó körülmények között élek. Életcélom az, hogy, aki tanul az általános iskola után 3-4 évet, annak legyen egy normális munkahelye, és ne az le-j gyen, hogy elvégzi az iskolát és ott! áll a nagy semmi közepén. Éhezik és a munkanélkülije még arra is alig elég, hogy az asztalra ételt tegyen. Főleg, ha van családja: 2-3 gyerek! Annak ruhát kell venni, vagy ha továbbtanul a kollégiumot, az iskolát is kell fizetni, ráadásul még zsebpénzt is kell neki adni. Március 15-é volt talán az a nap, amikor „az emberek harcoltak a hazáért”. Nem úgy, mint most! A politikusok egymást cibálják, mindenbe belemagyaráznak, nem érdekli őket, hogy az emberek munka nélkül vannak, éheznek, sőt egy csomóan kerülnek ki az utcára koldulni. Magyarország akármilyen is, de én szeretek itt élni. Hogy lesz-e még itt háború? Lesz-e itt még igazi forradalom? „A feladat csupán az volt, hogy vessék papírra azt, ami a jelzett témáról az eszükbe jut. Némelyik válasz megdöbbentő. Tisztelettel: Farkas Jánosné” Kisdiákok március 15-i emlékezése
