Somogyi Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-24 / 20. szám

1998. január 25., vasárnap Eddig csak Zalaegerszegen állították fel Gellér felemelte a kezét Gellér Sándorral, a Kaposvári Klíma-Vili Purina SE NB I férfi „A” csoportos ko­sárlabda-csapatának vezetőedzőjével a hét elején szerződést bontottak. Az egyesület elnöksége és az edző csendben, „sárdobálás” nélkül akart elválni egymástól. Nem egészen így történt... Erről beszél Gellér Sándor. Mágus, nagy varázsló, kiváló szakember, ért a szakmához, színész, bohóc. Ezeket mind Gel­lér Sándorra mondták, amíg itt dolgozott Ka­posváron. Melyiket vállalja? — Mindegyik jól esik. Nem kell magyaráz­nom, hogy az első négy miért. Játékos ko­romban mondták rám a bohócot; én nagyon szeretem és tisztelem őket, de a ripacsokat nem! A színész jelzőre is büszke vagyok, hi­szen egészen más jó színésznek lenni, mint színészkedni. — Kováts Imre - akiről most már végképp nem tudni, hogy milyen szerepkörben tényke­dik az egyesületnél - azt mondta: Gellér Sán­dor nagy színész. — Őszintén örülök, ha ezt mondta. Ebben legalább meg tudtam előzni. Másban sajnos nem... — Legenda az Önök „kapcsolata". — A napokban „ünnepeltük” egy éves jubi­leumát ennek a Kováts Imre, Gellér Sándor féle kapcsolatnak. Amikor tavaly januárban le­győztük Kaposváron a Szolnokot, akkor hoz­tak össze Kováts Imrével. Könyörögtem Kása Sándornak, hogy ezt az embert ne engedjék se a csapat, se az én közelembe. Nem vagyok hajlandó vele beszélni, és nem akarok vele egy asztalhoz leülni. Ezt akkor meg is ígérték. Azóta ez az ember Gellér Sándor üldözési mániában szenved. — Ismerték egymást korábban is? — Annak idején mint az NB I-es férfi liga el­nökét ismertem meg. — Az Ön kálváriája tavaly januárban kez­dődött. — Kováts Imre haragtartó ember; nem felej­tette el — és nem emésztette meg — azt, amit róla mondtam. Már akkor elhatározta, hogy mindenáron megnevel. A régi rendszerből is­mert tipikus „majd én rendet csinálok és megmutatom ennek az embernek” jelszóval akarta bizonygatni, hogyan működik a Kováts Imre-féle kosárlabda. — Kováts Imre szerint komoly gondok van­nak Önnel. Hosszan sorolhatnánk Gellér Sán­dor szakmai és emberi hibáit, de helyette na­gyon röviden elég legyen csak annyi: Zalaeger­szegről, Székesfehérvárról, Sopronból és most Kaposvárról is idény közben búcsúztak el tőle. — Miután a Honvéddal vagy 15-ször nyer­tem bajnokságot meg nyolcszor kupát, 1980- ban kezdtem el edzösködni. Két és fél évig voltam a Honvéd játékos-edzője. Ezután 1986 és 1988 között Zalaegerszegen dolgoztam. Ne vegyék nagyképűségnek, de mindent meg­nyertünk akkor, amit csak lehetett: a bajnok­ságot, a Magyar Kupát, a Felszabadulási Ku­pát, a nemzetközi Duna Kupát, s mellesleg az év edzőjének választottak, ami azért azt hi­szem, nem kis dolog. A következő szezonban ismét a Honvédnál voltam edző; a bajnokság­ban bronzérmesek lettünk, a kupát pedig el­hódítottuk. Ezután két évre Ausztriába, Welsbe költöztem, ahol az első évben a női csapattal veretlenül lettünk bajnokok, a má­sodikban pedig az akkor másodosztályból fel­került férfi csapattal a negyedik helyen zár­tunk. Olyannyira „gyűlöltek” Ausztriában, hogy ott is megválasztottak az év edzőjének — pedig külföldről, Magyarországról érkeztem —, s mind a mai napig hívnak vissza. Év köz­ben keresett meg az akkor „B” csoportban szereplő Alba Regia, amelyiket úgy vettem át, hogy a nyolc meccsből hét veresége volt; egyedül csak azt a Szegedet verték meg, ame­lyik abban a bajnoki szezonban egyetlen csa­patot sem tudott legyőzni. Furcsa módon még abban az évben feljutottunk az „A” csoportba, s nagyon marasztaltak. De nyugodtan kérdez­zék meg erről Nagy Gábort, az Albacomp el­nökét, hiszen Kováts Imre szerint biztos most is hazudok. Hogy mégis elmentem Székesfe­hérvárról, annak az volt az oka, hogy hívtak korábbi sikereim helyszínére, Zalaegerszegre. Négy hónapig dolgoztam Zalában: összeakad­tam a vezetősséggel, ezért felállítottak. Engem olyan emberek ne oktassanak ki a szakmáról, akik soha életükben nem kosárlabdáztak! Ez volt az első — s a mostani kaposvári szerző­désbontásig az utolsó — olyan eset, amikor nem a bajnokság végén köszöntem el a csa­pattól, hanem menet közben távolítottak el. Csak zárójelben: az ezt követő munkaügyi pert mind a négy fokon megnyertem, amire a félreértések elkerülése végett egyáltalán nem vagyok büszke. Menet közben hívtak a Zala Volán női csapatához is, amellyel — először a klub történetében — feljutottunk a legjobbak közé, az „A” csoportba. 1994 novemberében Sopronba is a bajnokság közben hívtak. Akkor 12 vereséggel és egy győzelemmel állt az együttes. Az utolsó 13 meccsből 12-tőt meg­nyertünk és csak egyet veszítettünk el, s sike­rült megkapaszkodni az „A” csoportban. Olyan szerződést tettek elém, amely sokkal előnyösebb volt, mint ez a kaposvári. Mégsem írtam alá; itt sem a játékosokkal, hanem né­hány nagyon okos elnökségi taggal kerültem összetűzésbe. Aztán ez a két „úriember” a ka- tasztrófális bajnoki rajt után két hónappal ott­hagyta annyira „szeretett” csapatát. Ezután fél évig ismét Ausztriában, Mattersburgban dol­goztam, ahová megint csak szezon közben hívtak. Onnan sem kergettek el, miután 10 meccsből kilencet csak megnyertünk vala­hogy. Szerették volna, ha továbbra is mara­dok, de akkor halt meg édesapám, s anyukám is nagyon beteg volt. Ezért döntöttem úgy, hogy hazaköltözök. Aztán 1996 szeptemberé­ben megkerestek Kaposvárról. „Dióhéjban” ennyit arról, hogy mindenhonnan páros láb­bal rúgtak ki. — A múlt vasárnap megjelent cikk szerint Ön kiváló tűzoltó. — Tévedés: már gyermekkorom óta nem tűzoltó, hanem mozdonyvezető szerettem volna lenni. Sajnos, végül csak egy rossz ko­sárlabdaedző lett belőlem. — Ennyire nem tudják egymást elviselni? — Ez az ember úgy viselkedik, mintha egy személyben ő lenne az atyaúristen. Hat hóna­pig nem írtam alá a szerződésemet, mert fél­tem, hogy visszahozzák Kováts Imrét. Aztán októberben a Debrecen elleni mérkőzés heté­ben egy keddi napon aláírtam. Rá három napra visszahozták... Azt az embert, aki sze­rint én egy szakmai nulla vagyok. Tanú előtt nevezett szemét alaknak; fröcsögő szájjal üvöltötte, hogy ki vagyok én, mit tettem a ma­gyar kosárlabdáért? En ajánlottam fel, hogy közös megegyezéssel bontsunk szerződést és engedjenek el, mert ilyen körülmények között sem én — de az elmúlt évek azt igazolták, hogy mások sem — nem tud dolgozni Kapos­váron. Takarodj ki az irodából, szerdán ke­zedbe nyomom a rendkívüli felmondásodat! — üvöltötte. Majd azt is hozzátette: ha te itt maradsz Kaposváron, kiürül a nézőtér. De azért hadd kérdezzem már meg; hogyan ítél­kezhet felettem egy olyan ember, aki arra nem vette a fáradságot, hogy a csapat egyetlen egy edzését végignézze. — Csak Kováts Imrével, vagy az elnökség többi tagjával is volt nézeteltérése? — Nekem senkivel semmi gondom, egyedül csak a Kováts Imrével! Az elnökség azt vál­lalta, hogy megteremti a klub biztos anyagi hátterét, s ezt korrektül be is tartja. Nagy kár, hogy egy valóban profi elnökség létrejötte ilyen kínos szituációval esik egybe. Őszintén remélem, hogy továbbra is maradnak a ka­posvári kosárlabdasport mellett. — Kovács László volt az, aki Önt Kaposvárra hívta. Állítólag vele is annyira megromlott a vi­szonya, hogy már csak a „k... anyád” megszólí­tás szintjén érintkeztek egymással, amelyet persze elhallgatott a T. tömegkommunikáció. — Az lett volna a nagy meglepetés, ha erről ír; ugyanis ez egyszerűen hazugság. Igaz, én meg a Laci csak egyszerű NB I-es játékosok voltunk, akiket időnként odaengedtek a válo­gatott közelébe, ő pedig Európa hírű szakte­kintély. Nem személyes, haneíh munkaprob­lémánk volt Lacival. Sokan azt hiszik, hogy a nyári átigazolások miatt kaptunk össze, de ez nem így van. A játékosok pénzéről volt szó, amin ő megsértődött, s lemondott. De hát er­ről sem ő tehetett, hiszen akkor napi gondjai voltak az egyesületnek. Csak a városhoz, Szita Károlyhoz és Kása Sándorhoz tudott fordulni. Ha volt is vitánk egymással, az soha nem fa­jult el, nem szidtuk egymás felmenőit. Sőt, bármennyire is hihetetlen Kováts Imre szá­mára, mind a mai napig beszélünk egymással, tartjuk a kapcsolatot. Köszönettel tartozók neki, hogy Kaposvárra hozott. Arról pedig, hogy a négyszemközti beszélgetéseket leta­gadom: egyet valóban szeretnék letagadni — hogy valaha is szóba álltam Kováts Imrével. — Azt mondják, a játékosokkal sem tudott kijönni. — Ha voltak is összetűzéseink, az csakis a kosárlabda miatt történt. Nekem sajnos (?) ilyen a mentalitásom, én mindig győzni aka­rok. Nem tudom azt elfogadni, ha egy magát profinak valló játékos nem rendel mindent alá a kosárlabdának, ha nem azzal a céllal jön le edzésre, hogy újra és újra legyőzze önmagát. — Volt egy kezdőötöse, amelyben nagyon — mondhatni vakon - megbízott. Még akkor is, amikor Turcsán például egyetlen pontot sem szerzett, a következő mérkőzésen mégis ismét a kezdőcsapat tagja volt. — Ez így igaz, s talán ebben hibáztam. De hát hogyan hagyjak ki egy olyan Farkast, aki ha nincs ott a pályán — még akkor is, ha sérült —, pillanatok alatt összeomlik a csapat. Ami­kor pedig Filipovics helyett a fiatal Bogdán kezdett, máris jött a nézőtérről: mit cserélsz össze-vissza? — Azt is beszélik: a sorsdöntő pécsi mérkő­zésen azt akarta, hogy veszítsen a csapata. Ezért cserélte le sorra azokat a játékosait, akiknek ment a játék. Arról már nem is szólva: Ön az első, aki legelőször adja fel ide­genben a mérkőzéseket. — Nagyon szomorú vagyok, ha ilyen meg­fordul egyes szurkolók fejében. Aki kicsit is ismer, az tudja, hogy soha nem csinálnék ilyet. Filipovics megsérült, ezért kellett lecse­rélnem. Vojvodának pedig elfogyott a leve­gője, s fogalmazzunk úgy, egy igencsak fájó pontján nagyon megrúgták, így őt is le kellett hoznom. — Az egyik játékosa, Gordan Filipovics egy­szer azt mondta: az élcsapatokat az jellemzi, hogy a két külföldi mellett az egyik magyar ko­saras is hozza magát, s ha a két légiós közül az egyik netán betlizik, akkor egy másik magyar veszi át a szerepét. — Ezért vert meg bennünket a Pécs — Csirke és Bakonyi vagy 60 pontot szórt ellenünk —, mi pedig ezért tudtuk legyőzni ősszel a Kör­mendet, korábban pedig a Szolnokot, a Deb­recent vagy éppen Szombathelyen a Falcót. — Ön vállalta, hogy ezt a csapatot az első nyolc közé viszi. — Nem tagadom, s ezért vállalom is a fele­lősséget. Nem tudtam megvalósítani a csapat­egységet; sajnos, nem tudtak egymásért haj­tani, lelkesedni a fiúk. A kitűzött célt nem tud­tuk teljesíteni, ezért kellett elbúcsúznom Ka­posvártól. — Ha Zalaegerszegen vagy Sopronban nem megy jól a csapatnak, még mindig felzúg a né­zőtéren a „Gel-lér Sa-nyi"! — Fölösleges lenne tagadnom: jólesik, hogy nem felejtettek el a szurkolók. De hát biztosan általam fizetett kórusokról van szó. — Biztos vagyok benne, hogy nem sokáig ma­rad munka nélkül Gellér Sándor. Zalaegersze­gen most nem megy valami jól a csapatnak... — Ezt én is több helyről'hallottam viszont, de el kell mondanom: nem tárgyaltam a zala­egerszegiekkel. Az osztrák Wels női csapatá­hoz hívnak vissza, ahol a lányomnak lehetnék az edzője. — Látjuk-e még Kaposváron? — Én nem haraggal váltam el. Szeretem Ka­posvárt, s úgy érzem, az itt élő kosárlabda-ba­rátok is megszerettek engem. De bárhová is menjek dolgozni, van egy feltételem: még a környéken se legyen Kováts Imre nevű em­ber... Fenyő Gábor Drámai végjátékban győzelem Kaposvári Klíma-Vili Purina SE-PannonPipe DAKK 88-85 (50-41) A debreceni PannonPipe-DAKK együttesét látta ven­dégül tegnap este a Kaposvári Klíma -Vili Purina SE bajnoki férfi kosárlabda mérkőzésen. A hazaiak kis- padján először foglalt helyet és győzelemmel mutat­kozott be Simon Károly vezetőedző. A találkozó első perceiben mindkét gárda sok hibával ko­sárlabdázott. A kaposváriak javuló védekezés után ered­ményesen támadtak és Tur­csán valamint Filipovics kosa­raival 17-6-os előnyhöz jutot­tak. Ráthonyi Tamás időkérése után változott a játék képe. Az amerikai Kulig beállásával ha­tékonyabb lett a vendégcsapat. Ádám hárompontos dobásai­val zárkóztak a vendégek, de Turcsá'i iól tüzelt ekkor. Az egykor 17 pontos előny Ádám újabb hármasai miatt csökkent kilencre a félidő végére. A foly­tatásban Senánszky jeleske­dett a debrecenieknél, majd Szlivancsanin állította vissza 66-56-nál a tízpontos kapos­vári előnyt. Az utolsó percek­ben az eredménytelen támadó­játék miatt szinte leblokkolt a hazai gárda. A vendégek Kulig duplájával átvették a vezetést, de Filipovics higgadtan értéke­sített büntetőivel 88-85 arány­ban a Kaposvári Klíma-Vili Pu­rina SE szerezte meg a győ­zelmet. Sikerrel mutatkozott be a kaposváriak új trénere Simon Károly. A találkozón nagy küzdelmet és alacsony színvonalú játékot láthattunk, ahol a hazaiak önmaguk szá­mára tették nehézzé a mérkő­zést. így játszottak Kaposvár, városi sportcsarnok, 1000 néző. V.: dr. Valovics, dr. Smied. Kaposvári Klíma-Vili Pu­rina SE: Farkas (8), Turcsán (19/6), Varga (5/3), Filipo­vics (26), Szlivancsanin (24). Csere: Jusztin (6/6), Vojvoda (-), Ág falvi (-). Vezetőedző: Simon Károly. PannonPipe-DAKK: Elezo- vics (21), Kulig (13), Horváth (6), Jakab (-), Senánszky (27/6). Csere: Varga G. (6), Ádám (12/12). Vezetőedző: Ráthonyi Tamás. Kipontozódott: Jusztin a 37., Varga R. a 40. percben. Simon Károly: Nagyon ne­héz mérkőzésen sikerült nyernünk. A drámai végjá­tékban elsősorban magunkat kellett legyőznünk. Ráthonyi Tamás: A talál­kozó végén nyerési esélyünk volt. Ez az ötödik mérkőzé­sünk melyet nyert állásból ve­szítettünk el. Kun Zoltán Szlivancsanin (fehér mezben) és Kulié csatáia FOTÓ: TÖRÖK ANETT { Viszlát, Kaposvár! FOTÓ: KOVÁCS TIBOR

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom