Somogyi Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10 / 8. szám

Különc sztárok, állati hóbortok Gepárd, tigris, kecske, galamb, kígyó - játszópajtósként Aki kutyát vagy macskát tart háziállatként, unal­mas ember - gondolják a sztárok közül sokan. Ezért aztán van, aki kígyókat, vagy nagymacskákat dédelget otthonában. Nagy feltűnést keltett például a néhai Salvador Dali fes­tőművész, aki utazásai alkalmá­val átlátszó műanyag bőrönd­ben cipelte magával kedvenc gepárdját. Ugyancsak a ragadozókért él-hal Mike Tyson. A nehézsúlyú bokszoló Kenia névre hallgató tigrisét kényezteti; egyelőre megteheti, mert a csöppség még bébikor­ban van. Dali egykori múzsája és tanítványa, Amanda Lear Fergie névre hallgató kecskéje mellett 200 galambot is gondoz. A kígyók szerelmese Lenny Kravitz, William Baldwin és Drew Barrymore. Ez utóbbi két sztár pitonokat tart, míg a vege­iké Tyson - Kenia névre hallgató kedvencével tariánus zenész házában az egyetlen húsevő a boa, amely élő pyulakat kap be egészben. Amikor Jim Carrey forgat, mindig két szakácsot követel a szerződésében: az egyik neki, a másik óriásgyíkjainak főz. George Clooney pedig annyira szereti Max nevű sertését, hogy nemrég játszópajtást is vásárolt neki egy kismalac „szemé­lyében”. Miről szólnak (valójában) a politikai viccek? A jó vicc tömör, kaján, sőt kárörvendő, és mindig benne izzik a valóság szik­rája. Osztja ezt a véle­ményt Dr. Manfred Koch német pszichológus, hiva­tásos viccszakértő is. A koblenzi egyetem 67 éves pro­fesszora most megjelent leg­újabb tanulmányában úgy véli: minél rosszmájúbbak az éppen hivatalban lévő kormányfőről szóló viccek, annál közelebb van kormányzásának a vége. Koch annak idején ezen az ala­pon, és elképesztő pontossággal jósolta meg az utolsó német szociáldemokrata kormányfő, Helmut Schmidt távozásának idejét. A pillanat akkor érkezett el, amikor a viccek már gyűlöl- ködővé váltak. Mi a helyzet ezúttal, Helmut Kohl esetében? A szakértő sze­rint „a viccek egyre keserűb­bek...” Mint például ez: „Kohl könyvtára leégett. A kár azon­ban csekély, mert a két kötet kö­zül - szerencsére - csak az egyik volt félig kifestve...” A professzor szerint most kü­lönösen az intellektuális viccek­re kell odafigyelni. Ilyen például a következő: „Kohl végre a saját kezébe vette a munkahelyterem­tés ügyét. Távozik a posztjáról.” FOTÓ: FEB/GAMMA Dr. Koch megfogalmazásá­ban, vannak helyzetek, amikor „...a nép tisztában van azzal, hogy váltásra, változásra van szükség, ám a pillanat egyelőre várat magára. Ilyenkor a vicc a közhangulat biztonsági szelepe is”. Éppen ebből a szempontból lehet tanulságos az egyik pilla­natnyilag divatos, hosszabb és kaján Kohl-vicc. íme: A kancellár beleesett a Rajnába, de egy járó­kelő kimentette. A hálás Helmut fölajánlja: teljesíti bármely kí­vánságát. Az életmentő válasza: egy luxuskivitelű tolókocsit kér hordozható számítógéppel fel­szerelve, internetes kapcsolattal. - De hiszen maga nem rokkant!- kiált föl a kancellár. - Most még nem, de ha megtudják a többiek, hogy mit tettem, aligha állok még egyszer lábra... Kollégák vagy kémek? Gyanakvó főnökök Vigyázat, a falnak nem csupán füle, de szeme is van már! A telefo­nokban, toliakban po­loskák lapulnak, a számítógépekben levélellenőrző progra­mok olvassák a beosz­tottak netán magánjel­legű gondolatait. A tapéta mintájában videó- felvevő szemez az irodában ülőkkel. Ez nem holmi kém­filmrészlet, hanem köznapi valóság a korlátlan alkotmá­nyos szabadság hazájában, az Amerikai Egyesült Álla­mokban. Egyre több a kíván­csi főnök, cégtulajdonos, aki képes éjjelente ajtót-ka- put nyitni a mérnök- és technikusképzettségű ma­gándetektívek számára, hogy elhelyezzék parányi fi­gyelőkészülékeiket a válla­lat kulcsfontosságú embere­inek szobájában. Nem egy bizalmatlan, gyanakvó igaz­gató a számítógépek merev­lemezéről törölt szövegeket is helyreállíttatja, mert szent meggyőződése, hogy beosztottai, kollégái kémek és szabotőrök. Christopher Marquet, a New York-i Kroll detektív- ügynökség igazgatója nem tagadja: 22 irodájuk munka­társai szünet nélkül dolgoz­nak a világ minden részén. Megbízóik a legkorszerűbb technika bevetésével próbál­nak védekezni a vélt vagy valós munkahelyi kémkedés ellen. Magánnyomozók vizsgálják az újonnan felvételre jelent­kezők hitelképességét, jogo­sítványuk betétlapjait, orvosi törzslapjukat, természetesen az érintettek tudta nélkül. Craig Cornish. a munkahelyi magánszféra védelmére ala­kult szervezet egyik vezetője szerint, pár évvel ezelőtt nemigen jutott a munkaadók eszébe, hogy alkalmazottaik után kémkedjenek. Mindennaposnak, csaknem elfogadottnak tetszik, hogy a munkára jelentkező vizeletét leendő munkahelye elküldi laborvizsgálatra: nem kábí- tós-e az illető. Észak-Karoli­na államban HIV-fertőzést kutató vér-, Vermontban gén­vizsgálatot (!) követelnek. Munkajogászok most adtak ki kézikönyvet a magánélet védelmében - a munkáltatók ellenében. Színes világ Űrtúra két és fél percig Néhány év múlva, 2001-ben olyan idegenforgalmi célpont jelenik meg az utazási társaságok kínálatában, amely még a legtapasztal­tabb világjárók számára is újdonságot jelent. Egy seattle-i társaság ígérete szerint ugyanis ekkor indul az első turistajárat az űrbe. Az első galaktikus kirándulást a kezdetben mindössze hat bátor vál­lalkozó a Space Cruise nevű űrcirkálón teheti meg. Mint a cég alel- nöke elmondta, hihetetlenül sokan - főként utazási irodák - ér­deklődnek a különleges lehetőség iránt. Sok szakember ugyanak­kor kételkedik benne, hogy a földtől elrugaszkodott ötlet megvaló­sítható, merthogy az űrcirkáló építése még el sem kezdődött. Az utazási iroda vezetői azonban biztosak a sikerben, olyannyira, hogy a pontos költségvetés ismeretében, már a leendő jegyárakat is nyilvánosságra hozták. Egy űrtúra 98 ezer dollárba kerül majd, ami meglehetősen borsos ár, figyelembe véve, hogy ez egyhetes program nagy része felkészítéssel telik, s a fő attrakció mindössze két és fél órán át tart majd. Ez alatt jutnak el az utasok a „hivata­los űrhajósmagasságba”, 10 ezer méterre a tengerszint fölé, ahol 2 és fél percig tartózkodnak a súlytalanság állapotában. Rambo: Dustin Hoffman Keskeny vállú, beesett mellű, alacsony kis férfi, némileg túlmére­tezett orral. Valószínűleg keveseknek jutna eszébe a leírás alap­ján Rambo neve, holott az acélos izomzatú akcióhős így festett volna, ha az eredetileg kiszemelt színész elvállalta volna a szere­pet. Mike Nichols ugyanis egykor Dustin Hoffmannal akarta elját­szatni a kíméletlen igazságosztó figuráját. A hihetetlenül hangzó történetet maga Hoffman mesélte el legutóbbi nyilatkozatában. Mint a Miami Herald riporterének elárulta, a rendező elküldte ne­ki az Első vér című könyvet, amely a Rambo-filmek alapját szol­gáltatta. A kiváló színész azonban túlságosan erőszakosnak talál­ta a cselekményt, és visszautasította az ajánlatot. - Néhány évvel később érdeklődve néztem meg a megvalósult filmet - mondta Hoffman - amely csak annyira hasonlított a könyvhöz, mint én Sylvester Stallonéhoz. Bajuszos súlylökőnő Ma már csak a férfiak között versenyezhetne Heidi Krieger, a súlylökés 1986-os Európa-bajnoknője. Az egykori kelet-német sportoló ugyanis nemrégiben úgy döntött, hogy férfivá operál­tatja magát. Krieger nem jószántából hozta meg döntését: saját bevallása szerint kénytelen volt megváltoztatni nemét, mivel a doppingszerek teljesen megfosztották nőiességétől. Mint kese­rűen nyilatkozta, minden aranyérmét szívesen odaadná, cseré­be a kelet-német sportsikerek oltárán feláldozott női mivoltáért. Új őrület: a „napuválás” Bizonyár, kan emlékeznek még a „boldog bé­keidőkre”, úgy a hetvenes-nyolcvanas évek tájá­ra, amikor valóságos matricaőrület lepte el Ids hazánkat. Millió színben és fazonban pompázó öntapadós címkék kerültek minden szabad - és nem szabad - felületre. Még a közlekedési rendőrök is fontolgatták, hogy büntetéseket osztogatnak az autók szélvédőjére ragasztott matricák miatt, miután az öntapadós őrület komoly balesetveszélyt jelentett. Nos, az Egyesült Államokban (és bizonyára nemsokára ná­lunk is) ismét reneszánszát éli a matricázás. Az ameri­kaiak újra rájöttek arra, hogy a kicsi színes címkének esetenként milyen óriási befolyása le­het. Vegyük például a fogyókúrázókat: ha telera­gasztják a lakásukat, az autójukat, az irodájukat diétára és tornára serkentő üzenetekkel, egészen biztos nem mernek majd titokban nassolni. Egyesek nem állnak meg az íróasztaluknál, ha­nem hipoallergén ragasztóval készült testmatri­cákkal borítják testüket. A nyár legnagyobb sike­re a „napozótapasz” volt, amellyel a békeszimbó­lumtól kezdve a szerelmesük nevéig, mindenféle üzenetet magukra „tetoválhattak”, pontosabban „napoválhattak” a tinik. (A felragasztott címke alatt ugyanis fehér maradt a bőrük, míg körü­lötte szépen lebarnultak. így a szöveg negatívban lett olvasható). A legkülönfélébb üzene­teket hordozó matricákat eleinte családi kisüzemek gyártották és terjesztették postai úton. Ám az ön­tapadós címkék sikerét látva igen ha­mar észbe kaptak a multik is, akik olcsó és hatásos reklámhordozót látnak benne. Hi­szen egy óriásplakát felállításának árából (leg­alábbis Amerikában) háromszázezer matricát le­het gyártani. Ráadásul, ha a címke igényes kivite­lű, az emberek nem dobják el automatikusan, mint a szórólapokat, hanem előbb-utóbb felra­gasztják valahova. Márpedig a fejlesztés, ha már beindult, nem áll meg. Az újgenerációs matricák némelyike művé­szi színvonalú, a ragasztójuk „testbarát”. 52 év múlva találta meg édesanyját Csoda, hogy megismerték egymást... Páratlan ajándékot kapott az új esztendőre a Francia- országban élő, német szár­mazású Robert Brandt- Dieny: megismerkedhetett igazi édesanyjával. A történet azzal kezdődött, hogy 1945-ben leégett az a drezdai bölcsőde, ahol Andree Rocci asszony kisfiára vigyáz­tak. Az anya azt hitte, hogy gyermeke elpusztult. Robert azonban túlélte a szőnyegbom­bázást, egy család örökbe fo­gadta és felnevelte. A fiúból közgazdász lett Felnőttként elhatározta, hogy felkutatja az édesanyját. 1967- ben előbb a francia rádióban tette közzé, hogy várja édes­anyja jelentkezését, majd kü­lönböző keresőszolgálatokhoz fordult. A több országra kiterje­dő keresés az elmúlt év végén eredménnyel járt, az anya és fia Németországban ismét találko­zott. Az idős asszony először nem akart hinni a szemének: „Mintha a túlvilágból lépett vol­na be az ajtón a fiam” - mondta. A boldog gyerek, aki időközben egy buddhista lap szerkesztője lett, erre filozofikusan így vála­szolt: „Egyszer mindennek elér­kezik az ideje”. A HÉT VICCE

Next

/
Oldalképek
Tartalom