Somogyi Hírlap, 1998. január (9. évfolyam, 1-26. szám)

1998-01-10 / 8. szám

1998. január 10., szombat SOMOGYI HÍRLAP MEGYESORS 7 Glatz Ferenc: A lényeg az, hogy ebben az integrációban, a keleti és nyugati társadalmak egymáshoz igazodásában, megtaláljuk helyünket, magyarok, szlovákok, horvátok és a kis népek mindegyike — A harmadik évezred kihívása Az új típusú Európa* Kinek az Európáját kívánjuk és fogjuk felépíteni? Az államok, ezen belül a nagy államok Európáját? Vagy talán a régiók Euró­páját? Kinek az Európáját fogjuk mi építeni? A nemzetek vagy a polgárok Európáját? S ha a nemzetek Európáját, akkor talán a nagy nemzetek Európáját? Az angolszász, a francia, a német, ne­tán a spanyol kultúra Európáját? És mi lesz velünk, kicsinyek­kel: magyarokkal, szlovákokkal, délszláv nemzetekkel, horvá- tokkal, szerbekkel, szlovénekkel? És mi lesz velünk, polgárok­kal, akik a városokban, a falvakban éljük mindennapi életün­ket? Hol találjuk meg mi a helyünket ebben az Európában? Glatz Ferenc előadását többször szakította félbe a hallgatóság elismerő tapsa FOTÓ: LANG Három kérdéskört érintek a hangosan gondolkodás igényé­vel. Az első: mit hoz szá­munkra az integráció, és mi is az integráció? A második: mi lehet az állam szerepe ebben az integrációban? A harmadik: mi lehet a régiók, a helyi igazga­tási egységek, a megyék, a vá­rosok szerepe ebben az integrá­ciós folyamatban? És természe­tesen mindezt magyar szem­pontból: mit hoz nekünk az in­tegráció, milyen lehet a mi sze­repvállalásunk? Az integráció nem egy dip­lomáciai aktus, hanem az ezer­éves összeolvadás újabb szaka­sza, amely a honfoglalástól, a szomszédos államok megalapí­tásától kezdve foglalkoztatta ennek a térségnek a vezető ré­tegét. Ez az integráció Krisztus után a X. századtól máig kü­lönböző erősséggel haladt előre. Voltak fellendülő perió­dusai, például a X. és a XI. szá­zad, amikor ebben a közép-ke- let-európai térségben, a Német- Római Szent Birodalom és Franciaország határán a keresz­ténységet felvették az itt élő népek, és amikor kialakították a maguk államait. Fejlettebb technikai kultúrát hoztak ide a szerzetesek, a különböző tele­pesek. Ezeréves kapcsolatok A XI. században, egészen az úgynevezett agrárforradalomig, a XII-XIII. század fordulójáig a kereszténység, a kultúra jegyé­ben sebesen ment előre a kultu­rális integráció. Második ilyen fellendülő periódus a XIV-XV. század volt, amikor a térségben a cseh, a lengyel, a magyar ki­rályságok perszonáluniójával tudatos integrációra törekedett már a helyi vezető réteg és tu­datosan igyekeztek egy közép­európai birodalmat - részben az Anjouk, részben a Luxemburgi­család, aztán szerencsétlenül a Jagello-család jogara alatt - lét­rehozni. A harmadik integrációs fel­lendülési periódus az 1867 utáni, amikor az Osztrák-Ma­gyar Monarchia részeként ez a térség - még azok is, akik ma a monarchiát csak átkozódva tud­ják emlegetni - az osztrák-né­met piac révén bekapcsolódott az ipari-technikai forradalom újabb, európai fellendülési hul­lámába, és modernizálták ezt a térséget. Most, 1990 után a szovjet ka­tonai és politikai zóna összeom­lása után ennek az európai kon­tinentális integrációnak a ne­gyedik korszakát éli meg a tér­ség, és így Magyarország is. Kérdés természetesen az, hogy ha ez az integráció nem diplo­máciai aktusok sorozata, akkor mi? Az integráció a keleti és nyugati társadalmak egymás­hoz igazodása, amelyben meg kell találni mindenkinek az ér­dekét! Mi már éltünk olyan in­tegrációban negyven évet, ahol nem éreztük jól magunkat, s már tudjuk, hogy csak olyan integrációnak van értelme, A január 6-i megyenapi ün­nepségen elhangzott előadás szerkesztett változata. amelyben az egyesek is jól ér­zik magukat és ebből szem­pontból mindegy, hogy cirill betűvel vagy éppen angol sza­vakkal írják az integráció ok­mányát. A lényeg az, hogy eb­ben az integrációban megtalál­juk a helyünket: magyarok, szlovákok, horvátok és a kis népek mindegyike. E nélkül nincs értelme az integrációnak. Kényszerítő tényező Azt is meg kell nézni a törté­nelemből, hogy mikor voltak sikeresek az egymáshoz köze­lítési periódusok? Az előbb felsorolt három periódusnak mindegyikében ott találjuk a gazdasági egymásrautaltságot. Hogyan állunk ezzel a kényszerítő tényezővel 1990 után? Az integráció nem egy­szerűen a periféria fölzárkó­zása a centrumhoz, hanem ön­álló fejlődési sajátosságokkal rendelkező régió hozzákapcso- lódása egy másik régióhoz. A másik régiónak, amely már korábban az Európai Unióba szerveződött, tudomásul kell venni, hogy olyan Európai Unió, amely a tizenkettek, s a 15 állam Európája volt, nem lehet a mi Európai Uniónk. Nekünk olyanra van szüksé­günk, amely a 19-ek vagy akár a 25-ök Európai Uniója tud lenni. Ilyen értelemben nem­csak nekünk kell tőlük tanulni, hanem a nyugat-európai kö­zösségnek is meg kell ismerni bennünket. Nyugat-Európa iparilag fejlett államainak fel­tehetőleg ugyanúgy előnyük a keleti kiterjeszkedés, mint ahogy nekünk az. Nem tehető fel úgy kérdés, hogy vajon ne­künk jó csak vagy a nyugat­európaiaknak az. A kiterjesz­kedésben benne van a közös egymásrautaltság. És még va­lami: a kiterjeszkedés elsősor­ban a polgároknak jó. Tudo­másul kell venni, hogy az in­tegráció nemcsak a politikai elitet fogja érinteni, hanem - különösen az informatikával párosulva - azt jelenti, hogy minden faluban, minden mun­kahelyen világverseny része­sei leszünk. Minden egyes is­kolában a világ iskolarendsze­rével mérkőzünk. Dél-Ameri- kától egészen Japánig és min­den egyes kis ipari üzemnek a termékeit holnapután csak ak­kor érdemes megtermelni, ha azok a világpiacon helytáll­nak. Az integráció tehát a pol­gár színvonalasságának ér­deke, és modernizálni fogja ezt a régiót. A magyarok esélyei Ha ezt nem ismeri fel a politi­kai és az értelmiségi elit, és ha - akár népszerűtlen - intézke­déseket nem tesznek befoga­dóképességünk növelésére, akkor az integrációs folyamat­ban rosszul is járhatunk. Mi magyarok azt hisszük, hogy a verseny azt jelenti: mindig nyerni fogunk. Nem! A ver­senyben vesztes is lehet. Mi magyarok, különösen amióta a marxizmus szellemében a tör­vényszerűséget mindenek fölé emelt, tudományos megisme­rési alapnak állítjuk be, azt hisszük, hogy minden tör­vényszerűségként következik be és ezért mi nem vagyunk semmi mások, mint kényszer- pályán mozgó egyének. Higy- gyék el: a történelemben igen sok az alternatíva, és igen sok függ attól, hogy a kormány asztalánál leleményes, ép eszű, Európában és a világban gondolkodni képes egyének ülnek vagy sem. És a községek és a megyék élén állók lele­ménnyel megtalálják-e a gaz­dasági és szellemi piacokat, tudják-e, hogy mire vevő ez a társadalom, és mit lehet abból a világpiacon kihozni? Nem igaz tehát, hogy kény­szerpályán mozgunk. Nem igaz, hogy elrendeltetéssze- rűen kell nekünk különböző szövetségekbe, egyletekbe, nemzetközi érdekközössé­gekbe belépni. A Érdekek szövevénye Nekünk alternatíváink vannak, és az alternatívák között kell döntenünk. Erre kell ráne­velni, fölkészíteni a polgárt. Úgy gondolom, hogy az integ­ráció rá fogja kényszeríteni a magyarországi vezetőréteget is ezekre az attitűdökre, erre a gondolkodásmódra. Mi hát az integráció? Euró­pában 1910 óta, amióta az Eu­rópai Egyesült Államok jel­szavát kiadták, mindig föl le­het fedezni, hogy egy kissé az Amerikai Egyesült Államokat akarták másolni. Maastricht is erre felé haladt. Világossá ép­pen az utóbbi években vált, hogy Maastricht nem tartható; a szuperállam elgondolást fel kell adni. Az integráció nem különböző szuperállamok egymást átfedő sorozata, ha­nem pluralizmus, amelyben a résztvevő egységeknek meg kell találni a saját érdekeiket, ágazatonként. Magyarországot a XXI. században a világ min­den része felé gazdaságilag nyitott államnak tudom elkép­zelni. Ha vizsgáljuk az emlí­tett három föllendülő perió­dust, akkor kiderül: a mi gaz­dasági integrációnk nemcsak nyugati irányban volt erős. A XI-XII. században a magyar államnak a német állam mel­lett a legerősebb kapcsolata a kijevi Russzal volt. Egysze­rűen gazdasági ráutaltságból, hiszen akkor az ideológia sok­kal kevesebb szerepet játszott az uralkodó, tehát a politiku­sok gondolkodásában - bele­értve a kereszténységet is -, mint ahogy ma játszik. A XlV-században a tatárok sztyeppéi randalírozása miatt az egész észak-déli kereskede­lem Magyarországon vezetett át. Nem igaz, hogy csak nyu­gatra szállítottuk a marhát, az aranyat és az ezüstöt. Leg­alább olyan fontos volt, hogy nyitottak voltunk északra és a Fekete-tenger medencéje felé. Az 1867 utáni periódusban nem valamiféle magyar úri huncutság volt ragaszkodá­sunk az Adriához, az adriai ki­járathoz. Teljesen világos volt: ez a gazdaság integrálódni akar Dél-Amerikától a Távol- Keletig, a vaskorszak utolsó föllendülési periódusában. A mi gazdasági integrációnk nem biztos, hogy szükségsze­rűen a keleti piacoktól való el­zárkózást kell jelentse a XXI. században. Csakis egy integrá­ció pluralizmust követő politi­kai szellemében tudjuk megfo­galmazni az itt élő több millió adófizető polgár és tízegyné­hány millió magyar nyelvű polgár érdekét a világpiacban a XXI. században. Ilyen értelem­ben tehát az úgynevezett integ­ráció a különböző regionális in­tegrációk sorozata lehet, és kü­lönböző szakágazatokban a kü­lönböző szorosságú integrációk sorozata. Másfajta gondolkodás Tisztában kell lenni a világpo­litikai, világgazdasági lehető­ségeinkkel; látni kell, hogy milyen irányúak, de ne felejt­sük el, hogy a mi feladatunk, hogy ennek az államnak és nemzetnek az érdekeit jól megfogalmazzuk ezekben az integrációs törekvésekben. A második kérdéskör: az ál­lam szerepe az integrációs fo­lyamatban és a XXI. század­ban. Kelet-Európa egy végre­hajtó hatalom-túlsúlyos állam- rendszerben él a XI. század óta. A végrehajtó hatalomnak, tehát a kormányzati erőnek mindig is kiemelt jelentősége volt. Ez egyes periódusokban előnye volt a térségnek, má­sikban hátránya. Egy biztos: a világra nyitott közösségnek ezt a végrehajtóhatalom-túlsú­lyos politizálást fel kell adni. Ha nem sikerül a következő években ezt a végrehajtóhata­lom-túlsúlyos államot leépí­teni, nem fogunk tudni eleget tenni az integráció követelmé­nyeinek. Tudomásul kell venni például (nehezen veszi ezt tu­domásul a politikai elit), hogy az Európai Unió máris nem kormányzatokkal, nem minisz­tériumokkal tárgyal ágazatok szerint, hanem a projekt-tá­mogatások révén helyi közös­ségeket támogatnak. Ilyen ér­telemben nem lehet miniszté­riumokon keresztül csurgatni az ECU-kat, le a helyi köz- igazgatáshoz, ahogy azt most, az elmúlt években is próbálták tenni a kormányzati elitben. Tessék megérteni: nem okvet­lenül Budapesten át vezet az út az Európai Unióba. Az állam nemcsak végre­hajtó hatalomból áll, de Kelet- Európában túlságosan végre­hajtóhatalom-központú. Ha a fölvirágzó periódusokat néz­zük az integrációban, az állam szolgáltató funkciója minden alkalommal megerősödött. Az állam új típusú funkciója ez a XXI. században, és ez lehet az egyedüli kiútja a magyaror­szági integrációnak. Különben nem tudunk kapcsolódási pon­tokat találni a világ- és az eu­rópai integrációval. Kitörési pontok Az államok rendszere megma­rad Európában a XXI. század­ban, s az lesz a feladata, hogy a meglevő állami eszközökkel, nemzetközi diplomáciával elő­segítse ennek a bizonyos in­tegráció-pluralizmusnak a kié­pülését. Történészként meg kell mondanom, hogy 1990 után a magyar politikai elit alapjában jól vizsgázott, az ál­lam helyes politikát folytatott, hiszen a szomszédos államok­kal a jó viszony feltétele an­nak, hogy az állam peremterü­letén elhelyezkedő régiók megtalálják a maguk spontán integrációs kapcsolatrendsze­rét a határ másik oldalán. Nemcsak az állam végrehaj- tóhatalom-túlsúlyosságától szenvedünk mi kelet-európa­iak, hanem saját magunk gon­dolkodásától is: mindent az ál­lamtól akarunk elvárni. Helyi politikusok úgy gondolják sokszor, hogy Budapesten kell kilobbizni bizonyos érdekeket. Azt hiszik, hogy ügyeskedé­sekkel le lehet szakítani né­hány száz milliót. Ezek általá­ban szervetlen pénzek, lehet helyi választási hadjáratokat folytatni ezeknek az emlegeté­sével. Fel kell adni azonban az államtól való elvárások soka­ságát, és a helyi értelmiségnek, a helyi politikai elitnek meg kell próbálni megfogalmazni a saját érdekét. Ez a harmadik kérdéskör: a régiók, a megyék lehetséges szerepe a XXI. századi régió­ban. Á feltételezésem az, hogy a kitörési pontokat minden egyes vidéken ott, helyben kell megtalálni. A regionaliz- must ezen a szinten én úgy ke­zelem, mint régió-pluraliz­must. Nem vagyok biztos benne, hogy eléggé felismer­tük azt, hogy egy megye vagy egy megyei társulás érdekei hogyan kodifikálhatok. Hiszen ma már mindenki előtt vilá­gos, hogy például a Balaton déli partjának vagy itt élő kö­zösségeknek érdekközösségük van a Balaton északi partjának közösségeivel. Az egész Bala- ton-fejlesztés kérdése az egész közép-európai szabadidőkul­túra egyik alapkérdése. Na­gyon sok függ attól, hogy eh­hez elég leleményesek va­gyunk-e. Ugyanakkor nem va­gyok biztos abban, hogy So­mogynak és Veszprémnek kö­zösek az érdekei, amikor a dél felé, a Dráván túlra tekintge- tünk és megpróbálunk hor- vát-magyar kooperációkat lét­rehozni. Ilyen értelemben te­hát a kisrégióknak és általában a regionális kooperációknak ugyanúgy pluralizmusban kell gondolkozni, mint az állami integráció vagy a nemzeti in­tegráció szintjén. Fel kell mérni azt, hogy milyen terüle­ten, milyen termékben hol ta­lálhatunk partnerre, hol befek­tetőkre és hol piacokra. A megye jövője Napjaink egyik erős kérdése: a megye jelene és a megye jö­vője. Az elmúlt években sze­rintem bebizonyosodott, hogy sok a több mint háromezer re­gionális önkormányzat. Egy ilyen kis államban egyszerűen nem lehet megfizettetni a pol­gárokkal a több mint három­ezer pici községi, városi ön- kormányzatot. Az informatika kora egészen más, mint a pos­takocsi kora volt. Az igazga­tási egységeknek másként kell kinézni a XX. század végén és a XXI. században, mint ko­rábban. Nekem az a véleményem, hogy egy új típusú megye nem akar állam lenni az államban. Ha úgy fogjuk fel, mint egy modern igazgatási egységet, amely rugalmasan, tisztviselő­ivel terjeszkedik különböző te­rületeken, megfogalmazva a lakosság érdekeit, országosan vagy nemzetközileg, akkor a megyének jövője van a ma­gyarországi államigazgatási szervezetben. Az igazgatási egységek kérdését kell végig­gondolni az informatika korá­ban és a területigazgatási egy­ségek helyét elképzelni. Az a véleményem, hogy az új tí­pusú regionalizmusnak és az integrációban a helyi társada­lom megtalálásának a feltétele a helyi értelmiség erősítése. Az értelmiséget megfizetni még mindig a legkisebb pénz. Egy lokális, jól felkészült he­lyi értelmiség kitermelése, megerősítése, önbizalmának visszaadása nélkül egyetlen­egy lokális egység sem fogja megtalálni a helyét 2000 után a világ- és az európai integrá­cióban. Glatz Ferenc akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom