Somogyi Hírlap, 1997. december (8. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-06 / 285. szám

Virága a rózsa, itala a whisky, szenvedélye a színház és a cigaretta Eltűntek a régi játszótársak „Nagyon nem szeretek filmezni” - nyilatkozta egyszer Tolnay Klári. Mégis a magyar filmművé­szet legendája lett. Nem is most, túl a nyolcvan­harmadik évén, hanem még 1971-ben, amikor azért ünnepelték, mert már eljátszotta századik filmszerepét. Királynővé avatására a színpadról vitték a hintóhoz. Nem is olyan régen, három esztendeje, néhány nappal nyolcvanadik szüle­tésnapja előtt. Ő lett a magyar színháztörténet első Színészkirálynője. Azon a kellemes nyári estén a tapsolók között hajtott végig a hintó a ki­rálynővel a Belváros utcáin. Micsoda ünnep volt. Titokban már mindenki erre készült. A Madách Kamara Színházban még tartott az előadás, amikor az épület előtt már gyülekeztek a színészek. Jöttek Pest min­den társulatától, és jöttek a vidékiek. A művész­nő hirtelen megváltozott. Eltűnt a nyolcvan év, a lezajlott előadás min­den fáradalma. Mosolygott, integetett. Tudta, hogy tőle ab­bán a pillanatban is elvárja ezt a közönség. A színésznő eljátszotta, hogy olyan friss, mint egy jól átaludt éjszaka után. Mert Tolnay Klári mindent el tud játszani. A közönség felállva ün­nepelt, miközben ő hintóba ült, és a kocsi elé fo­gott lovak elindultak a Váci utca felé. A kocsi mellett választói, a színészek mentek. Királynőt ünnepeltek. A kísérők száma lépésről lépésre nőtt. Az utcán járók csatlakoztak a menethez, a belvárosi presszókból és éttermekből kiszalad­tak és tapsoltak a vendégek. Tolnay pedig felállt, méltóságteljesen mosolygott, integetett. Az ün­neplők belvárosi lakásáig kísérték, ahol negy­venhat esztendeje lakik. Ő mindenhez hűséges: hazához, lakáshoz, színházhoz. Talán csak a filmjeihez nem annyi­ra. Hiszen többször elmondta már, hogy soha nem nézi újra filmjeit.- Igaz ez még most is?- Engem mindig arról nyaggatnak, hogy a ré­gi filmjeimet megnézem-e. Főleg mostanában kérdezgetik ezt, amikor a képernyőn egymás­után szerepelnek a régi mozik. Hát megint el­mondom: nem nézem meg a filmjeimet. Nem érdekel a régi Tolnay Klári. Nem szeretem, nem Színpadon 1934-ben mutatkozott be a Vígszínház­ban Lewis: Dodsworth című regényének színpadi változatában. Ugyanabban az esztendőben Székely István osztotta rá az első filmszerepet a Lila akác­ban. Száznál több filmben játszott Csak néhány cím: Meseautó, Légy jó mindhalálig, Déryné, Pa­csirta, Nem ér a nevem, Apa, Fekete gyémántok. 1950-ben a Madách Színházhoz szerződött, és az­óta is a társulat tagja. A félje, Bécsben élő leá­nyának apja, Ráthonyi Ákos filmrendező volt. Nyolcvanadik születésnapján a magyar színitár­sadalom Színészkirálynőnek választotta és megkoronázta. Tolnay Klári 1914. július 27-én született. Tanítónő­nek készült. Tanult Nyíregyházán, majd Debrecen­ben. Budapestre bálozni utazott fel, de a Hunnia Filmgyárban kötött ki, ahol éppen statisztákat kerestek. Tolnay sikerrel pályázott. vagyok kíváncsi rá. Ne gondolja azt, hogy hiú­ság ez nálam, hogy a csinosnak tartott, fiatal ar­cot irigylem. Abban a korban amelyet én már el­értem, sok mindenre gondol az ember, de már régen nem sírja vissza a fiatalságát.- Soha és semmit?- De igen, egy valamit. Azokat az éveket, ami­kor még nem fájt semmi. Amikor soha nem ren­detlenkedett a szívem, nem tört rám az érzés, hogy milyen nehéz néha levegőt venni. Azt, hogy nem mindig vágytam annyit otthon lenni, mint az utóbbi években. Mert bevallom, mosta­nában szívesen töltöm otthon a napokat. Örü­lök, ha nem kell felöltözni. Elsétálgatok a lakás­ban és hallgatom a csendet. Most ősszel erre nem sok ideje volt Tolnay Klárinak. A Madách Kamara Színházban az Örömszülőkben és a Társasjáték New Yorkban, a Várszínházban pedig az Ők tudják, mi a szere­lem című művekben játszik. Sőt, vidéki vendég- szereplést is vállalt. Szolnokon a Nagymama címszerepét. Havonta körülbelül tizenhatszor lép színpadra. Mondta is, hogy most az év végén nagyon rá járt a rúd. De azt is bevallotta, ha semmi nem lenne, bizonyára nagyon fájna neki. Még az is lehet, hogy dühöngene, miért nem kell már a Tolnay Klári.- Nem volt elég a színpadból? A szereptanu­lásból? Nem lehet ezt is megunni?- Én magáért a játékért szeretek játszani. Egy valami van amit a színész soha nem tud megun­ni, az a taps. Már a fülemmel is szortírozom a tapsot. Ennyi év után a minőségét is meghallom. Más a hangja az udvarias tapsnak, a szeretet tapsának és azt is megérzi az ember, ha le tudja nyűgözni a közönséget. Erre szükségem van. Ilyenkor el tudom felejteni, hogy megint rendet­lenkedik a szívem.- Minden elképzelhető kitüntetést megkapott. Melyiknek örült a legjobban?- Mindegyiknek mindig örültem. És már tényleg mindent megkaptam. Legutóbb például a főpolgármester­től, Demszky Gábortól vehettem át a Budapest díszpolgára címet. Ki is szépítettem magam. Előző este el­mentem fodrászhoz, mert a sógor­nőm rám parancsolt, hogy legyek szép. Végül is nem mindennap lesz díszpolgár az ember. Az orvosok szerint rendetlen­kedő szíve miatt jobban kellene vigyáznia magára, de Tolnay nem is igen foglalkozik ezzel. Gondol­ja, majd elmúlik. Hiába kérlelték orvosok, barátok, hogy ha végleg nem is tudja letenni a cigit, de legalább kicsit mérsékelje. Megmaradt a na­pi másfél-két doboz Multifilternél. Persze voltak rosszabb márkák is a rosszabb időkben, hiszen hatvanhárom éve dohányzik. Ez az egyik szenvedélye. Van még két másik is: a pasziánsz és a keresztrejtvények. Az utóbbiak közül első­sorban a német újságokban megjelenőket szere­ti. Régen sokat és jókat főzött, de édesanyja ha­lála óta ritkábban van kedve kimenni a konyhá­ba, a vásárlásról pedig már régen lemondott. Van valaki, aki sokat segít neki: Samu. A ked­ves úr hosszú évek óta mindent elintéz a mű­vésznő helyett. Szerződéseket, bevásárlásokat és vezeti a gépkocsit is. Mert Tolnay Klári gyalog már ritkán megy. Ha jobb lenne Pest levegője, szívesen sétálgatna, de a benzingőzös utcák már nem vonzzák. Hálás Samunak, mert vele mindig pontosan érkezik mindenhova. Ő maga már húsz éve nem vezet gépkocsit.- Hová is mennék? És kivel? A régi játszótár­sak lassan eltűnnek. A számomra oly kedves ba­rát, művésztárs, színpadi partner, rendező, Mensáros László ma is hiányzik. Elvesztése soha be nem gyógyuló sebet ejtett rajtam. Ő volt az utolsó úr. Talán emlékeznek még néhányan ar­ra, hogy amikor a Madách Kamarában sikerrel játszottuk a Kései találkozást, egyik este ő is hin- tót hozatott a színház elé. Kifogták a lovakat. Úgy ünnepeltetett, mint a régi korok legendás primadonnáit. Még a kiskutyája is úgy ragaszko­dott hozzám. Sokszor az öltözőmben várta ki, amíg a gazdija lejön a színpadról. Nekünk min­dig volt miről beszélni. A színpadon szemünk villanásából is értettük egymást. Elment, mint ahogy még sok másik barát, régi társ is. Ha sokáig él az ember, számítani kell arra, hogy egy idő után nagyon magányos marad. Na emiatt is kell nekem a közönség. Tolnay Klárinak teljesültek az álmai, eljátsz­hatott mindent, amit akart. A harmincas évek­ben mint eszményi nőtípust ünnepelték, a negy­venes években már sztár volt. Akkoriban pontos adatokat közölt róla a Film, Színház, Irodalom. „Szeme: szürke. Haja: vilá­gosbarna. 175 centiméter magas. Súlya: 51 kiló. Csak a francia ruhákat szereti és minden pasz­tellszínt. Magas sarkú cipőben jár, haját ameri- kaiasan szereti viselni. Anyaga a muszlin és a könnyű selymek. Virága a rózsa, itala a whisky. Szenvedélye a cigaretta, a színház és Zsuzsi, a lánya.” Tagja volt a Vígszínháznak és a Művész Színháznak, majd 1950-ben a Madách Színház­hoz szerződött és ehhez a társulathoz tartozik a mai napig. Lehet, hogy nem kedveli régi filmjeit, mi, né­zői és rajongói mégis hálásak lehetünk a'filmek alkotóinak. így marad meg a fiatal Tolnay az utókornak, akit szerepeiben, színházi pályafutá­sának kezdetén még nem örökíthetett meg a video vagy a televízió. Sajnos eltűntek az időben egy óriási színésznő fiatal színpadi évei. Ezt már Tolnay Klári is sajnálja. Sebes Erzsébet Magáért a játékért szeretek játszani y>

Next

/
Oldalképek
Tartalom