Somogyi Hírlap, 1997. november (8. évfolyam, 255-279. szám)
1997-11-01 / 255. szám
10 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1997. november 1., szombat Jönnek a hadifoglyok Magyar katona temetése 1944-ben a Szovjetunióban A II. világháború totalizmusa lábbal tiport minden emberiséget és nemzetközi egyezményt. A kiszolgáltatott minden emberi méltóságában megalázott foglyok milliói estek áldozatul az őrült indulatoknak. A magyar történelem csaták, csatavesztések, háborúk története. Magyarok tízezrei kerültek gyakran a támadók fogságába. A középkorban foglyul esett katona örülhetett, ha életét megkímélték és rabszolgának adták el. Csak abban reménykedhetett, hogy valamelyik pénzes rokon kiváltja vagy kiszabadítja. A felvilágosodás eszméinek is köszönhető, hogy a XVIII. századtól az ember mint a háborús nyerészkedés tárgya eltűnik a történelemből. A napóleoni háborúk éppen a hadifoglyokkal való lovagias bánásmód terjedését tették lehetővé. Ez az elv érvényesült nagyjából az első világháború során is. Ehhez akkor már hozzájárult az 1907-es hágai egyezmény is, amely első ízben kísérelte meg szabályozni a hadifogoly kérdést. A szovjetunió folyamatosan figyelmen kívül hagyta a hágai egyezményeket. Erre az sem lehet mentség, hogy ezt az egyezményt a cári Oroszország írta alá, ugyanis a szerződés a jogutód államokra is kötelező. 1929. június 27-én az első világháborús tapasztalatok alapján Genfben kötöttek nemzetközi szerződést a hadifoglyok sorsának rendezésére. Ezt a szerződést módosították 1949- ben, amelyet már a Szovjetunió is aláírt. Ezek a szerződések kimondják, hogy „tekintet nélkül a fennálló személy felelőssége a fogságba tartó hatalom fellelős azért a bánásodért, amelyben a hadifoglyok részesülnek. A hadifoglyokat minden időben emberséges bánásmódban kell részesíteni. Minden olyan törvény ellenes cselekedet, vagy mulasztás a fogva tartó hatalom részétől, amely halált vagy a hadifogoly egészségének súlyos veszélyeztetését idézheti elő tilos, úgy tekintendő, mint a jelen egyezmény durva megsértése.” A szerződések rögzítik azt is, hogy amint a hadviselő felek fegyverszüneti egyezményt kötnek tartoznak ebbe belevenni a hadifoglyok hazaszállításának ütemezéseit is. Magyarország és Szovjetunió között ilyen szerződések megkötése sem a fegyverszüneti sem a békeszerződés megkötése után nem került sor. A foglyok ügye a politikai széljárásnak megfelelően esetlegesen alakult. Gyakran a magyarországi politikai folyamatok befolyásolásának eszköze lett. A II. világháború után sem nyugaton sem keleten nem volt becsülete a magyaroknak. A legtragikusabb sorsú, legelha- gyatottabb foglyok voltak. Ebből adódóan kerültek a magyar hadifoglyok mindenütt a legkiszolgáltatottabb helyzetbe. Nem volt állam, vagy nagyhatalom, amely következetesen kiállt volna a magyarok mellett. A szovjet fogságba került magyarok megpróbálták a pokol minden kínját. Józan ésszel szinte felfoghatatlan az a szenvedés, amelyen a fogságba esetteknek át kellett esniük. Amennyiben az azonnali felkoncolás helyett valamilyen gyűjtőtáborba került valaki, akkor ezt követően a megpróbáltatások olyan mennyiségét kellett elviselni, amely a legrosz- szabb álmaiban sem lehetett része. A fizikai bántalmazás, a lelkiterror, a természetes szükségletek kielégítésének korlátozása, a járványok, betegségek mellett gyakran el kellett viselni a bírósági színjátékot, szembesülni a lehetetlennel. Tíz-tizenöt év valahol Szibériában. A sok millió több nemzetiségű hadifogolytömeg a Szovjetunió hatalmas térségeiben végzett rendkívül mostoha körülmények között különböző munkákat. A kaposvári Kéki László 1945 decemberében esett fogságba. A jászberényi gyűjtőtáborból szállították ki Kuznyeckbe. A kiszállítás után súlyosan megbetegedett. Erről az időszakról szóló visszaemlékezése a Hadifogoly Híradóban olvasható... „az egyes ágyon ketten, a kettős ágyon hárman-négyen feküdtek a betegek, sebesültek. Napról-napra fogytunk. Én is három hétig élet-halál között feküdtem, felkészülve a végleges búcsúra. Mire lábra tudtam állni, a negyven-ötven fős csoportunk egyharmada már nem élt. Amikor erős akarattal állandó fogó- dzással lebotorkáltam, csaknem elájultam a látottaktól: elhalálozott társaimat akkor rakták egy halomra. Ruházat nem volt rajtuk, egyik fogoly a lábukat, a másik a kezüket fogta, egy harmadik segített nekik. Amikor pedig már nem bírták magasra emelni, dobni egyikük felmászott a rakás tetejére. Szörnyű irtózatos látvány volt. A tömeges pusztulás után ég hátra maradtunk hárman somogyiak. Később mindkét bajtársam Czink József somogycsi- csói és Pál György felsősegesdi lakos is meghalt. Ezek után magam maradtam.” A szovjet és a nyugati hadifogolytáborokban mint egy negyedmillió hadifogoly vesztette életét. Európa és Ázsia hadifogolytáboraiban meghalt magyarok többsége jeltelen sírokban nyugszik. Egy egész nemzedék alussza ott örök álmát, akiket hiába várt a szülőföld, az anya, a hitves, a menyasszony, gyerek. Ezeken a sírokon a kegyelet, az emlékezés virágai helyett gaz és bozót tanyázik. Senki nem helyez el virágot és halottak napján nem gyújtanak gyertyát. Az elmúlt évtizedek során a nemzet méltósággal nézett szembe múltjával és a Holocaus áldozatainak méltó megemlékezést és kárpótlást biztosított. Az elmúlt években a II. világháborúban, vagy a visszavonulás során elesett magyar katonák sírjai közül is egyre többet gondoznak. A hadifogolytáborokban meghalt és jeltelen sírokban - szántóföldeken, erdőben elhantolt - áldozatok többségének sem a nevét, sem a temetés helyszínét nem ismerjük. Budapesten a Hadtörténeti Múzeum udvarán ezeknek a névtelen áldozatoknak az emlékére állítottak, ebben az évben emlékművet. Az emlékmű arra teremt lehetőséget, hogy évente legalább egyszer emlékezzünk azokra az áldozatokra, amelyek egy szörnyű korban estek áldozatul az önkényuralmi terrornak. A Genfi egyezmény 120-as cikkelyében olvasható: „A fogva tartó hatóságok gondoskodnak arról, hogy a fogságban elhunyt hadifoglyokat tisztességesen temessék el, ha lehetséges annak a vallásnak a szertartása szerint, amelyhez tartozik... Az elhunyt hadifoglyokat egyénileg kell eltemetni... kivéve olyan szükséghelyzetet, amely az egyedi temetést nem teszi lehetővé...” Az elhurcoltak közül több tízezerre tehetők azoknak a száma, akik életben maradtak a Szovjetunióban, de nem tudtak, vagy nem akartak hazatérni Magyarországra. A különböző községekben családoknál dolgozók többsége akkor sem tudott hazatérni, amikor megnyíltak a táborok kapui. A szovjet nyilvántartási rendszer a mindenfajta utazáshoz szükséges igazolvány hiánya lehetetlenné tette az egyes körzetek elhagyását. A volt hadifoglyok csillapuló indulattal a meghurcoltatások, a megalázások, a szenvedések halványuló emlékével egyre fogyatkozó létszámmal élik életüket. Szűkös lehetőségeiket kihasználva próbálják a velük történt dolgokat a nemzet tudomására hozni. Puskás Béla Elveszett vitorlák A gesztenyék már kihullottak burkaikból, ott hevertek a séta úton a tüskés maradványokkal, megsárgult levelek között. Furcsa szőnyegként terítették be a szürke betont. A távolban harang szólt, kongása egyre halkabb s a lemenő nap fényében, mint hosszú selyemszál csillant a sodródó ökömyál. Ézsiás összébb húzta kabátját, s talpa alatt ropogott a szétpattanó barna héjakból kinyomódó fehérség. Annyi volt, hogy nem tudta kerülni, bár szerette volna, ha mindegyik épen marad. Ez a bőséges szüret itt a temető kertben, minden évben így október végére. A fehér krizantímok, mint hullámok tetején a tarajok, uralták a virágtengert. S a fekete, fehér obeliszkek, mint vitorlás vesztett hajók furcsa árbocai jelezték, hogy innen már nincs kikötő, örökre itt kell vesztegelni s várnai a harsonát, ami megnyitja az ég kárpitját. S onnan fog majd áradni a fény, s indul az út a Magasságos felé. De addig sokszor fordul még a föld, s takarja el arcát a nap. Hullanak a gesztenyék, mint zápor cseppjei szaporán kopognak a szélfuvallatokra. Leült egy színét vesztett padra. Támláján egy elkésett pirosszámyú hétpettyes kis bogár próbálgatta ízelt lábát, átlépve a mély repedést. Aztán a támla tetejére érzve, meglebbentette kitin szárnyát, s peregve repült egyre magasabbra. S ő tudta, hogy nem vezet az útja sehova. Nézte a fekete márványt. A belevésett valamikor arany betűk, megfakulva idézték az emlékeket. Szemét lehunyta, arcát a búcsúzó napsugárba tartotta, csillant rajta a fehér borosta. A gyerek csapat a kis folyó mellett haladt a keskeny ösvényen, mely követte a víz folyását. Bekanyarodott az erdőbe, aztán át a rekettyésen sűrű fűz bokrok között vezetett. A kantáros nadrág farzsebében csúzli, s az oldalsóban gümecsek. Mentek nagy komolyan, mint igazi vadászok, cserkelni örvös-galambot, vagy szarkafészket. Mert nem volt semmi az, felmászni a fa tetejébe, s a kalapnyi ághalomból kiemelni a kis madarat. Az ümög ölébe rejtve úgy lejönni, hogy élve is maradjon. Mit sem számítottak a karcolások, csak a maszatos diadal. Akárki nem tudott felmenni a szédítő magasba, s aki csak egyszer is próbálta, tudja az, visszafelé minden út nehezebb. Ismerték a helyet, ahol az ártéri éger tetejében van az a nagy fészek, amiben tán nem is a csörrögi, hanem egy hatalmas sas lakik. Ami mint a mesében, csak ritkán jár haza, s akkor is a király lánnyal,kit váltságba kapott. Négyen voltak pejhedző áll előtti korban, kiknek már dobbant a szívük, ha egy szoknya lebbent, s rajt felejtették szemüket az édes arcokon. Most is velük volt a lány, ki gyakran szökött hozzájuk, s barangolt velük, minden tiltás ellenére. S ők olyankor egész mások voltak. Bátrabbak. Amikor le- nyesték a suhángot, s végére öklömnyi sárgalacsint gyúrtak, fényesedtek az arcok, hogy ki veti messzebbre. S a lány döntötte el, ki nyert meg. Ézsiás és Tamás kik elmaradhatatlan barátok voltak, ilyenkor elpártolt tőlük az egyetértés. Bár a többiek is igyekeztek, de nyomukba se léphettek, még csúzlival célbalövéskor se. A fához értek, amit még nem másztak meg. Fénysugarak szűrődtek át a lombokon Madárdaltól volt hangos az erdő. Arrább egy fakopács szaporán kerepelt a fán, aztán surrogva repült tovább, s a kakukk szava is mind távolabbról hangzott.- Nem érdemes - mondta Tamás, kezét csípőjére téve felfelé szemlélődve, s hogy szavának nagyobb nyo- matékot adjon, hetykén sercintett.- S ha benne van, csak nem látszik - kockáztatta meg Ferke.- Frászt... - legyintett Tamás. A lány karton ruhája mint egy nagy virág. így került ide az erdő közepibe, a kantáros fiuk közé. Arca körül a varkocsból kiszabadult hajszálak fénylettek, s két csillag szeme, mint nyugtalan madárka mi ágról ágra reppen. Mozdulatára meg- rezdültek feszes halmai a ruha alatt. Csak bőre volt napsütötte barna, mint a többieké, és lábszárán a karcolás veres vonala. Ézsiásra nézett. Kissé duzzadt ajkát összeszorította.- Na majd mindjárt - mondta Ferke, s egy nagyobb kavicsot tett a bőrbe. Kinyújtott kézzel válláig húzta a tejgumit, s hunyorított félszemmel célba vette a fészket, miközben nyelve hegye megjelent szája szegletében. Csattantak az elengedett szalagok, surrant az apró kő, s leveleket szakítva, tompán koppant az ághalom alján, s hullott vissza.- Mit mondtam - szólalt meg Tamás, hogy semmi se reppent. Már fordult is, ki hiábavalósággal itt tovább az idejét nem tölti. Ézsiás látta a lány arcán a csalódást és a rajta az egyre növekvő pírt, ami mindig elöntötte, ha valami nem tetszett. N em szólt, csak kifordította zsebéből a kavicsokat, egy nagy lapura. S mikor farzsebéből a csúzliját elővonva, melléje akarta tenni, a lány a kezét nyújtotta. S ő bólintva neki adta, aztán a fatörzshöz lépett. Sokszor megálltak alatta, de még ily magasnak egyszer se látta. Az alsó vastag ág is, létra kéne, hogy rákapaszkodhatna. De azért, csak megpróbálja, mert érezte magán a két csillag sugarát. Ferke oda lépett. Hátát a vastag törzsnek vetve kezét összekulcsolta, tartva a rablót, azt a létrát, amit maguk közt csak így neveztek. Ézsiás lerúgta szandálját. Megfogva társa tarkóját belelépett maszatos tenyerébe, onnan fel vállára. Átölelte a törzset, s talpaival közre fogva a fényes kérget araszolt fölfelé, miközben kopott combjáról a plezur, s inge is szakadt. Valahogy elérte az alsó ágait, s hóna alá fogva felhúzódzkodott. Aztán átfogva a fát fölállt, s azt mérlegelte, hogyan tovább. Mert más az innen már, mint ahogy lentről mutatkozott. A szomszéd fán egy mókus futott. Karmai karcolták a törzset, s könnyedén az ágvégről magát másikra vetette, s elrejtezett. Észre vették, de most senkinek nem jutott eszébe célba venni, vagy üldözni. Szót se váltottak, csak meredt nyakkal bámultak felfelé, mint néha, amikor egy cirkusz a vásártérre elvetődött. S annak kupolájában a kifeszített kötélen táncolt egy ember, hosszú rúddal egyensúlyozva. Azért dobogott a szívük a torkukba, hogy mikor zuhan le a fűrészporos porondra, mert háló alatta vagy derekán heveder, akkor még nem volt divatban. Ágtőről ágtőre, lassan haladt felfelé Ézsiás. S, hogy keskenyedett, egyre sűrűbb lett, könnyebben lépkedett és fogta át a törzset, ágakat. Mint ha egy lépcső lenne - gondolta, s egyben bátorította magát. Lélegzete szaporább lett. Fölében mintha doboltak volna, s mit egyszer sem érzett, most remegett. Csak felfelé nézett, látta mind közelebb jut a fészekhez. Egyre inkább úgy hatott, mint egy rendezetlen rőzsehalom, amit valami óriás keze az erdőn áthaladtában elveszített, és épp ide hullott. S már csak karnyújtásnyira volt a villás nagy ág. Annyi hely volt, hogy melléje felhúzódszkodha- tott. így is épp, hogy beleláthatott, mert széles magas volt, vastagon borítva szürkés piszokkal. A fészekben ugyan nem volt madár, de a beleragadt pihe foszlányok között csillant valami, az elhagyott számytoll mellett. Egy kisdarab lánc. Aranyosan fénylett a kincs a szarkavárban őrizetlenül.- No, mi van?! - hallatszott lentről a türelmetlen kiáltás.- Üres! - válaszolta.- Megmondtam én azt... Döntsd le! A láncdarabkát és a tollat kivéve, inge zsebébe csúsztatta. Ekkor nézett először le. Erősen meg kellett kapaszkodnia. Oly szédítő mélységet látott alatt, amit akkor se, amikor a templom toronyba másztak fel a harang alá, ga- lambfik után kutatni. Érezte, hogy elönti a veríték, és újra a remegést és a rettenetes félelmet, hogy fog innen lejutni. Anyjára gondolt, aki mindig ettől óvta, hogy magasra másszon, mert könnyen úgy járhat... Alig tudta magától elhessegetni a történetet, mi nagybátyjával eset, és nyomát egy életen keresztül viselte. Tudta: úgy kell lejutnia, hogy nem szabad sokat lenéznie. Indulnia kell, mert minél tovább bizonytalankodik, maradék bátorsága és ereje elszáll. Megindult hát, s közben a lányra gondolt, erősen csak rá. S az út, ahogy felfelé, úgy visszának is fogyott. A remegés lassan elmúlott, s amikor már látta, hogy baj nélkül leér, felejtette a fa tetejét, csak büszkeség dagasztotta keblét. Ferke ott állt újra. Először a fejére lépett, aztán tovább, míg földre ért, s diadalmasan nézett körül. Lábszára, combja veres volt, felhorzsolva, kiserkent vére.- Nahát megérte? - kérdezte Tamás. S ekkor ő a szárnytollat elővonva mondta.- Én ott voltam, megpróbálhatod te is... - s közben a tekintete a lányra tévedt, aki nevetett és úgy nézett rá, hogy így még egyszer se. Megindult a gyerekcsapat tovább, a zsilip felé, minek öblében ruháikat lehányva fürdenek. A leány az akácosba vele hátra maradt. S mikor a többiek előre haladtak, egy jó illatú bodza mögött megállt. Szembe fordult. Ragyogó csillagszemét rá emelte. Megfogta a vállát, és lassan közelített, a kissé duzzadt száj. Érezte, amint puhán rátapadt az övére, csak egy pillanatra, s közben az arca lángolt. Ákkor ő elővonta zsebéből a darabka láncot, s a lány középső ujj ára tekerve megkötötte.- A mesebelié volt, de itt hagyta neked... - mondta. Aztán futottak a többiek után, homlokukon játszott a napsugár. R opogtak a gesztenyék a lépések alatt. Ézsiás szemét kinyitotta. A fekete márvány, a ketté tört fa, s rézkarikák a fedélen, már mindenkit elrejtettek. Csak szeme mögött élnek, és a szívében. S közben lassan ácsolják, az ő vitorlanélküli hajóját. Ujkéry Csaba A szerzőnek ez a nyomtatásban megjelent századik tárcanovellája.
