Somogyi Hírlap, 1997. október (8. évfolyam, 229-254. szám)

1997-10-22 / 247. szám

1997. október 22., szerda SOMOGYI HÍRLAP 1956-OS EMLEKEK 11 A somogyi ’56-osok közérzete Közeledik az 1956-os ma­gyar forradalom és szabad­ságharc 41. évfordulója. Sorban végiglátogatom a világtörténelmi jelentőségű évforduló megünneplésé­nek gondjával foglalkozó sokféle úgynevezett fogoly­szervezetet és nem fogoly­szervezetet. Mindnek (ki­zárólag közkatonaként, de talán hűséges és jó közka­tonaként) tagja vagyok — részben — tőlem független ,,előéletem” következtében. Érdemes lett volna sokak­nak velem jönni. A legnagyobb gondban van­nak, hogy miből teremtsék elő a nemzeti ünnep alkalmából összehívandó taggyűléseik­nek például csak a postakölt­ségeit is. Csekély kivétellel a szerény szövetségi helyiség bérleti díját sem tudják kifi­zetni. Kilakoltatás előtt áll­nak. Végigjárják szponzoro­kért a várost, a megyét, hogy valamivel esetleg igen szeré­nyen megvendégeljék az öreg, beteg meghurcoltakat. Tökéletes bizonyíték a rendszerváltásra Óhatatlanul eszembe juttatták KGB-beli rabtársamnak vég­telenül jószándékú sorait, amelyben bizonygatta a rend­szerváltás „tökéletes” bizo­nyítékait, annak megtörténté­ről. „Életfogytiglanos” az il­lető, és Mező Imre előtt a nagy-budapesti pártbizottság első titkára volt. Minden té­tele helytálló volt, el kellett, el lehetett fogadni. De nekem az említett szervezetek szo­morú gondjait végighallgat­ván és a szponzorok jellemzé­seként elmondottak után azt kell mondanom: itt bizony a rendszerváltásról szó sincs. Hiszen akikhez segélyért for­dulnak, szinte valamennyien az előd- és utódpárt tagjai. Tőlük kell támogatást kérni, mert elnyomorodott tagjaik­nak a tagsági díj befizetésére sincs pénzük! Pedig hát abból kellene megélniük a szövet­ségeknek. És ez nemcsak az 1956-os mártír miniszterelnök megyé­jében, az országos nemzetőr­főparancsnokot is adó So­mogybán van így! A „foxi- maxis” tanfolyamokon bárki hallhatta a tudományos tételt, hogy a társadalmi rendszer- váltások legfőbb jellemzője az uralkodó osztályok cseréje. Nálunk szinte mindenki a he­lyén maradt. Sőt — hiába a szemérmes titkolózás — leg­többjük igencsak meggazda­godott, szemben a beteg, öreg és sorban, egymás után meg­haló bajtársainkkal. Még a va­lamikor disszidenseknek ne­vezett 56-os emigráns magya­rok egy kis része tud némi támogatást adni az itthoniak­nak. Fogyatkozó tagság és szervezetek Sorra halnak meg ők is, na­gyon vészesen gyors tempó­ban fogy a számuk. Somogy- ország egyik legismertebb ül­dözöttje is eltávozott már az élők sorából. Elgondolkodtam: valóban fontos, történelmi jelentőségű eseménynek tartják itthon is 1956-ot? Úgy, ahogyan neves államférfiak, köztük a legis­mertebb külföldi nagyságok is teszik? Nem ezt éreztem egyhetes vizsgálódásom után! Elmondták bajtársaink, hogy az úgynevezett költségvetés alapelve a taglétszám alapján való pénzügyi, állami támoga­tás. De hát 56-os felkelőink egyik része a tagsági díj nem fizetése miatt nem tag már vagy beteg, azért nem, vagy egyszerűen fél még mindig! Akkor Magyarországon, az 1956-os forradalom és sza­badságharc országában el kell halnia az 1956-tal kapcsolatos társadalmi szervezeteknek? És ha kiteszik őket lakbér-he- lyiségbér nem fizetése miatt? Igen rossz érzéseim támadtak. Kuporgatott fillérek ünnepi koszorúra A jóindulatú beletörődés az elmaradt vizsgálat és szá­monkérés miatt ilyen „ered­ményeket” hoz nyolc év után? Vezetőink a fillérjeiket szá­molják, hogy miből vigyenek egy-egy szerény koszorút a meglévő 56-os emlékhe­lyekre. Elszomorító, elkese­rítő élmény volt. Igazat kellett adnom nekik, amikor azt mondták: „Csak nézz szét, gyerek, hol történt itt rend­szerváltás!?” Ujságh Tibor 1956-os elítélt Az ’56-os mártírok, elítéltek gyermekeinek sorsát kutatják Náluk tabutéma volt a forradalom Az 1956-os Intézet Oral His­tory Archívumában ezekben a napokban összegzik „Az öt­venhatosok második nemze­déke” című kutatás eredmé­nyeit. Molnár Adrienne és Kö­rösi Zsuzsanna szociológusok negyven év múltán olyan em­berekkel készítettek életút-in- terjúkat, akiknek édesapját forradalmi cselekmények mi­att kivégezték vagy börtön- büntetésre ítélték. A ma már 40-55 éves generációhoz tar­tozó interjúalanyok gyermek­kori emlékeiket elevenítették fel a forradalomról és a meg­torlás éveiről. — Negyven életút-interjú készült, nagyjából egyenlő arányban a kivégzettek, illetve börtönbüntetésre ítéltek fiai­val, lányaival: fővárosi és vi­déki fegyveres harcosok, munkástanácsok, forradalmi szervezetek tagjainak, vezető­inek gyermekeivel — mondja Molnár Adrienne. — Sorsuk feltárásával felelevenedett a Kádár-rendszer működésének számos - korábban nemigen ismert - mozzanata és az, hogy miként viszonyult a társada­lom a korabeli eseményekhez, az elítéltek családjához. — Hogyan sikerült kiderí­teni a címeket? — A kivégzettek hozzátar­tozóinak többsége 1989-ben, Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésekor jelentkezett a Történelmi Igazságtétel Bi­zottságnál. A bebörtönzöttek Molnár Adrienne gyermekeihez hosszadalmas keresés, a kortársak és a kora­beli dokumentumok nyomán jutottunk el. — Milyen hátrányok érték ezt a generációt? — A legnagyobb hátrány természetesen abból adódott, hogy végleg vagy a börtönben töltött időre elveszítették az édesapjukat. A Kádár-rend­szer a politikai elítéltek hozzá­tartozóit is megbélyegezte, diszkriminálta. Akadályozták vagy teljesen lehetetlenné tet­ték például az egyedül maradt házastárs munkavállalását, így az érzelmi terheken túl komoly megélhetési gondok is nehezítették az életüket. So­kan hónapokon át semmit sem tudtak a letartóztatott apa sor­sáról. Az édesanyák közül so­kan összeroppantak idegileg, néhány gyerek emiatt állami gondozásba került. Az ötvenhatosok második nemzedéke a láthatatlan poli­tikai bélyegről az első vissza­jelzést többnyire az iskolában kapta, ahol az igazgató, a párttitkár, egy-egy pedagógus nyíltan megszégyenítette őket. 1957-63 idején osztály­idegen származású, úgyneve­zett X-es kategóriába sorolták az „ellenforradalmárok” gyermekeit. Egyetemi, főis­kolai tanulmányokat csak kü­lön minisztériumi engedéllyel folytathattak. S ha egy-egy ki­tűnő tanuló meg is kapta a hozzájárulást, rendszerint több évet kellett várnia az igen kimondására. — Hogyan bánt ezekkel a fiatalokkal az ismerősök szú'- kebb-tágabb környezete? — A bánásmód nem volt egységes — miként a forrada­lom megítélése sem. De míg hivatalos szinten többnyire a kirekesztés volt a jellemző, a civil szférában igen erős volt a szolidaritás. A megbélyegzett családok többségét erkölcsileg és anyagilag is támogatták a barátok, a szomszédok. A hatvanas évektől csök­kent ez a kirekesztettség, de a káderlapokon továbbra is sze­repeltek az apák „bűnei”. Az ifjabb generáció állandó bizo­nyítási kényszerben élt. Ha si­került is elérniük a céljaikat, ez nekik sokkal nagyobb erő­feszítésbe és hosszabb időbe telt, mint kortársaiknak. Idővel a környezet szolida­ritása is gyengült és általános hallgatás, tabu övezte a forra­dalmat. Csak néhány olyan családdal találkoztunk, amelyben a gyerekekkel nyíl­tan beszéltek a történtekről, s ahol a forradalom eszméit po­zitív értékként őrizték - vál­lalva ezt még környezetük előtt is. A többség azonban lénye­gében senkitől sem kapott vá­laszt, magyarázatot az 56-os eseményekkel kapcsolatos kérdéseire, kételyeire. Németh Zsuzsa Nagy Imre, 1956 miniszterelnöke a rádió mikrofonja előtt - és a róla készült fotó a Parlament erkélyén A katonák leeresztették a fegyvert, és egyszerre dobták a sapkarózsájukat a földre A forradalom falun A z iskolában lehet a legtöbbet tenni 1956 valóságának meg­ismertetéséért. Ez a tizenhárom nap kiváltotta a világ csodálkozását, a kommunizmust pedig megroggyan- totta. Az események hiteles tolmácso­lásához mélyen érző tanítók és tanárok kellenek — kellő nemzettudattal. Gergő Sándor nagyatádi agrármérnök mondta ezt, aki huszonhat évesen az akkori Nagyatádi Járási Tanács főag- ronómusa volt. — Az 1990 utáni kor­mányok keveset tettek azért, hogy 56 történetét megismerjék a diákok — folytatta Gergó Sándor. — Nem elég csak zászlót lengetni, koszorúzni és a szónoklatokat pártpropaganda célokra felhasználni, hanem a valóságot kell elmondani október 23-ról a rádióban, a televízióban és az újságokban. A ma­gyar ifjúság nagy része szinte semmit 'nem tud 1956-ról. A cinikusság, a nyu­gat-imádat jellemzi őket, s a konfor­mizmus, a kozmopolitizmus. A közép- nemzedék történelem-tudatát pedig az a hazugságözön tölti ki. Az, amit a kommunista hatalom megengedett ta­nítani 56-ról. Ellenforradalomnak mondták azt a forradalmat, amely egy hazaáruló, nemzetellenes klikk kiszol­gálói ellen folyt, szinte az egész nem­zet részéről. — Ön mit csinált ezekben a na­pokban az akkori nagyközségben? — A nemzeti tanácsban feleltem a mezőgazdaságért. Tizenhárom tár­sammal — sajnos, csak négyen élnek közülük — a községekbe jártunk ki. Felkerestük a szövetkezeteket, mert a nép mindent szét akart hordani. Fel akarták tömi a raktárakat, s a beszol­gáltatott búzát vissza szerették volna venni. Ilyen hangulat volt akkor, de igyekeztünk csillapítani a kedélyeket, mondván, majd megkapják a gabonát, de törvényes úton. Szerencsére megér­tették ezt az emberek. — A falusi ember hogyan fogadta a forradalom hírét? — Ki így, ki úgy. Többségük kiállt mellette és ezt szavakban is kinyilvání­tották. A fővárosban lévő társaiknak élelmiszercsomagokat gyűjtöttek, és ezeket el is juttatták nekik. A nagyatádi Széchenyi téren rendezett tüntetésen megjelent egy szakasz katona, fegyve­rüket a tüntetők felé fordították. „Ide lőjetek, magyar testvérek, ha van bá­torságotok!" — kiabálta valaki a tö­meg elején. A katonák nem lőttek, fegyverüket leengedték. Egy hang azt követelte, hogy távolítsák el a vörös csillagot a sapkájukról. A katonák egy­szerre nyúltak a sapkarózsájukhoz, és dobták a földre. Utána elvegyültek a tüntető tömegben, és együtt éltették a forradalmat az emberekkel. — Mit jelentett önnek ez az idő­szak? — A rettegés és félelem nélküli éle­tet. A szellem szabad szárnyalását, a vélemény kimondásának lehetőségét, a demokráciát, a szabad, független és semleges Magyarország megteremté­sét, ahogy azt Nagy Imre, a „huszadik század Kossuthja” is kinyilvánította. A hazugságoknak, a szellemi és fizikai megnyomorításoknak, a nemzet meg­aláztatásának a végét jelentette, a soha nem látott és tapasztalt együttgondol­kodást és szolidaritást. 1956 igaz és tiszta forradalom volt, mert az embere­kért, a hazáért folyt, nem pedig az em­ber és a nemzet ellen. * * * Fábián Lajos balatonszemesi népi iparművész 32 éves volt 1956-ban. 1953-ban szabadult a börtönből, ahova koncepciós vádakkal került. — A lakásunkban szerveztük meg a felvonulást, és az egész falu mellénk állt — mondta. — A demonstráció után a Vigadóban egy nagygyűlést tar­tottunk, ahol én szónokoltam, és hu­szonkilencen létrehoztuk a forradalmi nemzeti bizottságot, amelynek én let­tem az elnöke, s működtünk is addig, amíg nem jöttek a szovjetek. Az volt a célunk, hogy ebben a káoszban meg­tartsuk a közbiztonságot; pártra való tekintet nélkül. Megalapítottuk a nem­zetőrséget; a község lakossága szava­tolta a rendet. Nem egy személy, ha­nem a nemzet akart megmaradni, és ezt átérezték a falu lakói is, hiszen a Viga­dóban az egész falu ott volt, be sem fért mindenki. — Milyen retorzió érte 1956-os te­vékenységéért? — Az első, nagy begyűjtések idején, 1956 decemberében szerencsére nem találtak itthon, mert a szüleimnél vol­tam disznóölésen. Kaptam tőlük egy fél disznót. Ha otthon találnak, biztos, hogy kikerültem volna a Szovjet­unióba. Legközelebb viszont utolértek. 1957 márciusában bevittek Kistar­csára, ahonnan Tökölre kerültem. Ok­tóber közepén hazaengedtek, de kap­tam közel három évi rendőri felügyele­tet, ami talán még rosszabb volt, mint a börtön, mert gátoltak a munkavégzés­ben. Nehezen, s csak kerülővel tudtam megszerezni a család megélhetéséhez szükséges fát. Lőrincz Sándor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom