Somogyi Hírlap, 1997. június (8. évfolyam, 126-150. szám)
1997-06-28 / 149. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1997. június 28., szombat Átgyalogolt a Jeges-tengeren A 44 éves japán Mitsuro Óba (balra) a kanadai Ward Hunt islandon ünnepli, hogy — a világon elsőként, bár negyedik kísérletre — egyedül átgyalogolt a befagyott Jeges-tengeren fotó: feb Nyugodjon meg! A beteg hunyorogva, lassan kinyitotta a szemét. Az ablakon besütő napsugár elvakította. Amikor fejét a másik oldalra fordította, meglátta az ágya mellett tornyosuló Fehér Köpenyt. „Ki lehet ez?” - töprengett magában, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy ez az orvos, akit ő megkért, hogy vágná föl a hasát és venné ki onnan a beteg dolgokat. A Fehér Köpeny ekkor megszólalt: - Nyugodjon meg kérem, minden rendben van!- Mi történt? - kérdezte elhaló hangon.- Túl van a műtéten és minden rendben van - ismételte meg a Nagy Fehér, azzal tovább ment a következő ágyhoz. A dolog ekkor kezdett gyanús lenni. „Mi van rendben?” düny- nyögte félhangosan, majd csuklani kezdett. A nővérke akkor ért oda, amikor a hányás kezdődött. A fejét szakszerűen oldalra fordította, majd arcát megtörölte egy nedves ruhával. Ez kifejezetten jól esett. Legközelebb a csapolásra ébredt föl.- Mi történt? - kérdezte most az ágynál álló nővértől a maga kissé sztereotip módján.- Minden rendben van, nyugodjon meg! Majd a doktor úr részletesen elmond mindent. A beteg egyre nyugtalanabb lett. Másnap még rosszabbul érezte magát. A hasa fájt, a belei puffadtak, továbbra is hányingere volt, a csapolások most még jobban fájtak és amikor fölkelt, úgy érzete, hogy menten elájul. A doktor úr pont akkor lépett be a kórterembe, amikor ágyába visszafektették és a nővérke betakarta, mert nagyon fázott. Az orvos az ágyhoz lépett és megpaskolta a vállát.- Jó hírem van, kedves beteg. Minden rendben van! Hirtelen nem tudta, hogy mit kérdezzen.- Mi van, doktor úr? - nyögte ki kétségbe esetten.- Minden rendben van, nyugodjon meg! Még kérdezni akart valamit, amikor a folyosón valaki így kiáltott:- Doktor úr! Telefon! A Fehér Köpeny sietve el- viharzott. A beteg magába roskadva töprengett. Próbálta fölsorolni, hogy mi is van rendben. Hiszen a doktor úr azt mondta, hogy minden, holott ő érezte, hogy semmi sincsen rendben. Szinte mindene fájt, a vegetatív funkciói csapnivalóan működtek, járni nem tudott és egyébként úgy érezte magát, mint akibe belenyúltak és az egész belsőjét kifordították és ami kívül van, az nem más, mint nyers hús, kínzó fájdalom... E "^ s nekem azt mondták, hogy minden rendben van! - sikoltott föl gondolatban, mert hangosan nem mert, nehogy megszólják, hogy egészségügyi dolgozó létére még uralkodni sem tud magán... Összeszorított fogai között sziszegte: „Nyugodjak meg?! Mitől?... Hogyan?...” Dr. Prievara Ferenc Tibor Történelmi másodpercek Balás Béla: Mindenkinek szeretnénk segítségére lenni és mindenkinek választ hordozunk alapproblémáira (Folytatás az 1■ oldalról) — Püspök úr, a közelmúltban találkozott a somogyi pártok képviselőivel. Hogyan jöttek létre ezek a találkozók? ők kérték vagy ön kezdeményezte? — ők kérték és nagyon gondosan odafigyelve mindegyik hívást elfogadtam, hiszen nem élhetek én egy remetelakban, nem gettóba szánt minket Jézus Krisztus. Nekem építenem kell a kapcsolatokat más világnézetűek felé, esetleg bizonyos dologban, lényegesen tőlem különböző módon gondolkodók felé is, és arra is ügyelnem kell, hogy ne lehessen egyetlen megmozdulásomat sem kijátszani a másik embertestvér felé. Ezért is kötelez minket az egyházunk, hogy aktív politikai szerepet ne vállaljunk. Mi mindenkinek szeretnénk segítségére lenni, és mindenki számára választ hordozunk alapproblémáira. — Ez a négy esztendő, amelyet a kaposvári püspöki székben eltöltött, azt bizonyítja, hogy párbeszédre rendkívül fogékony a kaposvári püspök. A társadalmunkban él, az emberekkel, különböző szervezetekkel találkozik. Ez most a pártokkal bővült? ;; — Igen. Bővült, és kellemes tapasztalataim vannak itt is. Ezt nem hízelgésül mondom. Kaposváron például az orvos- társadalommal az igazgató főorvos úr meghívására ismerkedtem meg egy kicsit, aztán több egyéni találkozóm is volt egészségügyiekkel. Szellemi nyitottságot, jó hangulatot, érdeklődést és bizonyos tiszteletet tapasztaltam. Ugyanígy a pedagógusok részéről, a polgármesterek részéről, s most ugyanígy a politikusok részéről is. Semmiféle ellenséges, gúnyos felhang nem volt, őszinte érdeklődés viszont igen. Tőlem akartak hallani álláspontokat, egyházi híreket, és bemutatták a maguk életét. Én őszinte hazaszeretetei tapasztaltam többüknél. Inkább azt sajnálom csak, hogy a pártok egymást miért nem értik és miért nem tételeznek föl több jót egymásról. — Ezeken a találkozókon a közlemény szerint a fő téma a katolikus egyház püspökeinek szociális körlevele volt. Mi ebben az, amit a pártok és az egyház közösen tehet? — Lényegében az összes párttal egyetértettünk abban, hogy a körlevél rendkívül időszerű, igazat mond, a helyzetfölmérése reális. — Kérem, hogy pár szóban foglalja össze, hogy milyennek látja a helyzetet az egyház. — Kínzó gondok vannak a gazdaságban, a kultúrában, az egészségügyben, a népesedés helyzetében, a művelődés területén. Elhagytunk egy biztonságos börtönt Keletről, és megyünk egy bizonytalan Nyugat felé, ez számtalan zavart okoz. Egyikünk sem tud elég okos lenni ebben a helyzetben. Inkább a szélsőségektől kell egymást óvni, meg nagyon figyelmeztetni az összetartásra. Mert egy ilyen vándorúton — aminek én nevezem a magyarság életét — továbbra is igen veszélyes annak a sorsa is, aki lemarad, s annak is, aki a fő hadtesttől messzire előreszalad. Nekem az a tapasztalatom, hogy hatalmas információzavarok vannak megyénkben, mind az egyházat, mind a politikát illetőleg. Az emberek nem értik a folyamatokat: mintha évtizedeket átaludtak volna. Most kell magyarázni egyházi vonalon a második vatikáni zsinat problémafölvetését és a megújítás szándékát is. Számos helyen annyira nem értik, s nincs is igény rá. Inkább mintha idegesítené őket bármiféle változás. Most gondolom, ugyanez a gond lehet mezőgazdasági ügyekben is, hogy hogyan kell egy modern agrártársadalmat kialakítani, s ugyanaz a bizonytalanság a nemzeti alaptantervvel kapcsolatban. Hasonló gondok vannak a szabadság értelmezésében, a jogok helyes gyakorlásával. A szeretetet újra föl kell fedezni. Azt, hogy ez nem valamiféle segélyakciók halmaza és nem tűzoltások sorozata, ahol éppen valami nagy baj van, hanem egy folyamatos, állandó törődés és állandó másikra figyelés is. Itt alsó szinten nekünk nem a törvények meghozása vagy azok generális kritikája a feladatunk, hanem az együttélés művészetét alakítani napról napra. — Hogyan vélekedtek erről a pártok? — ők inkább kérdeztek engem. — Ugyanezekről? — Ezekről is. Kaptam olyan jelzést is, hogy bíznak bennem, hogy nekem vélhetőleg nagyobb a tekintélyem mint az övék, és egy bizonyos „lengés- csillapító” szerepet tölthetnék be a városban és a megyében. Erre kértek is többen, hogy igyekezzem valahogy befolyásomat latba vetni, hogy a választások közeledtével el ne vaduljon a helyzet ember és ember között. Hogy kulturáltan és felelősséggel tekintsük a közös ügyeket. — Püspök úr, amikor szolgálatba állt Kaposváron, akkor úgy fogalmazott: nagyon sok sebből vérző egyházmegyét vett át és rengeteg a tennivaló. Ahhoz nem kell különösebben vallásos embernek sem lenni, hogy tapasztalja, megújult az élet itt az egyházban: többen vannak a templomban, sokkal változatosabb formái vannak a katolikusok együttlétének, a gyerekekkel, a fiatalokkal való foglalkozásnak, számos esetben nagyon kellemes kirándulás, lelki gyakorlatok és sok egyéb a program. Kérdezem hát, mennyi az, amit elvégzett a püspök abból a sok feladatból, amelyet annak idején maga előtt látott, és milyen állapotban látja most, négy év után a kaposvári egyházmegyét? — Úgy érzem, szinte még semmit nem végeztünk. — Elég látványos ez a semmi. — Történelmi mértékkel másodpercek ezek: inkább a helyzetfölmérés és a kapcsolat- teremtés a vívmány és közben, ahogy sejtettem, egy megpezsdülő élet, ránk zúduló hírek, egy megfiatalodó egyház máris azt eredményezte, hogy igen értékes fiataljaink készülnek az isteni szolgálatra. Ők néhány év múlva megérkeznek, és akkor várom én az igazi föllendülést, hiszen a hősiesen helytálló „veteránjaink” már szinte napról napra csak a létükért harcolnak és a becsületes szolgálatért, de lelketlenség volna kérni tőlük újabb kezdeményezéseket meg újabb terhek vállalását. Ez a fiatalok dolga lesz, és vannak is, lesznek is fiatalok. Nekem egyébként ez az egész nem újdonság. Majdnem azt mondom, hogy néha nagyon is unalmas és lassú a tempó, amit itt én átélek, hiszen egy országos megújulásból érkeztem ide, talán azért is választottak püspöknek. Az országot 30-40 éve járom, számtalan lelki gyakorlat, nyári tábor, túra, találkozó, mozgalom van mögöttem. Színes, izgalmas, lelki élet. Öfülök, hogy itt is vannak atyák, akik ugyanezt teszik, és sikerül őket bátorítani, egymással összehozni, katalizálni a folyamatokat. — A munkáról korábban is sokat beszéltünk. Magáról a püspökről viszont vajmi keveset tudnak. Például arról, van- e családja, vannak-e testvérei? A szülei élnek-e? — Mindenki meghalt már. A húgom családja él, a húgomat egy évben egyszer-kétszer tudom csak látogatni. A múlt évben annyira összejött minden, hogy karácsonykor sem tudtam elmenni hozzá. Névnapján — Katalin — jártam nála, és most egypár hete, amikor Kaposváron kezdett a hullám összecsapni a fejem fölött és kicsit el kellett menekülnöm lazítani. Egyébként igénytelen vagyok. Az irodában nem egyszer csodálkoznak, hogy nem veszem föl a fizetésemet. Egyszerűen, mivel nem költők magamra semmit, ennivalót pedig itt kapok, a benzinemet fizetik, nekem másra nincs igényem. — Ki állapítja meg a püspök fizetését? — A gazdasági tanács állapította meg. Pontosan nem is tudom mennyi: 32 ezer forint körül van. Gondolom, ezt nem nagyon irigylik, de tökéletesen elegendő számomra, mint cölibátusban élő ember számára. Szenvedélyem nincs: nem dohányzóm, nem iszom, semmi titkos passzióm vagy gyűjteni valóm nincs, ingatlanom sincs, nem is kell. Nekem tényleg a munka és az emberek a mindenem. ők az örömöm is, és ők tudnak kifárasztani is. Amikor azt tapasztalja az ember, hogy szívét, lelkét kiteszi, és még- sincs bizalom, vagy amikor várnék, remélnék egy visszajelzést, legalább egy telefont — vagy köszönjük, vagy nem értjük, hogy mit csinál, de bízunk önben — s ezek a telefonok nem jönnek, semmi szimpátia nem jön, akkor én azt mondom, hogy na, sejtettem. De azért egy kicsit fáj. Elmúlik persze, mert lelki embernek a visszajelentés és a vigasz nem innen, ebből a világból érkezik, ahogy Lojolai Szent Ignác mondta: ha rendjét föloszlatnák, akkor is elég volna egy negyed óra az oltári szentség előtt. Én is így vagyok, hogy szerencsére, az épületben van egy biztos pont, ahol mindig várnak és mindig szeretnek. Ez a csendes kápolna az emeleten. — Hobbija van? Gyújt valamit? — Nem gyűjtök semmit, mert úgyis rakódik rám sok minden. Nem győzök selejtezni az emlékek s ajándékok között. Csak a minimálisát tartom meg, többnyire továbbajándékozom azt, amit kaptam. Egy kicsit fájnak is az emlékek. Túl vizuális vagyok és érzelmes, ha én leragadnék egy-egy élmény vagy emlék mellett, akkor munkaképtelenné válnék. Nekem előre kell nézni és lendületben kell lennem. Hobbik régen voltak, ma már nem érek rá kirándulni, nem érek rá különösebben zenét hallgatni, s vérző szívvel, de vissza kell utasítanom számtalan meghívást külföldre, belföldre, lelki gyakorlatok tartását. Le kell mondanom. Vendégeket nem fogadhatok, pedig jönnének rengetegen fiatalok is. Bele kell törődnöm, hogy itt nekem nagyobb szabású a misszióm és ez a ház nem egészen az enyém, ez egyúttal egy hivatal is, ahol kénytelenek vagyunk — nem a lakosság iránti bizalmatlanságot kifejezni —, hanem egyszerűen a közbűntényes és gyanús elemek szakadatlan provokációit, támadásait kivédeni. Ezért kell az ajtót zárni. — Kéregetni jönnek? — Kéregető is van, provokáló is van. Igen sok szabadon járó csendes bolond, idegzeti- leg megtört ember. Olyan erkölcsi, anyagi veszélyek vannak itt, amelyek ellen egy bizonyos ésszerűségi határig azért kötelesek vagyunk védekezni. Úgy, mint régen a politikai provokációkkal és veszélyekkel szemben. Ott is csak egy határig persze, mert az életünk nem telhet el védekezésben. — Élete során elég sokat költözött a kaposvári püspök. Több helyen szolgált. Egy ilyen költözés egy kicsit leszámolás is? — Igen. És ez nagyon keserves volt, amíg nem jöttem rá, hogy hogyan kell ezt csinálni. Mert az első néhány alkalommal ez valami olyan érzés volt, mint amikor az ártatlan fél válásra kényszerül, aki nem akart volna válni. Mintha egy házassági válás volna, hiszen olyan mélyen kapcsolódik az ember a híveihez, akikért időt, pénzt nem számolva szolgál és kötődik. Rájöttem egy keserves megoldásra. Utólag kell búcsúzni. Ahogy jött az áthelyező papír annak idején, én azonnal, többnyire éjszaka csomagoltam. Este kezdtem el, hogy ne csináljak feltűnést. Éjszaka csomagoltam és kora reggel eltűntem, aztán utólag írtam nekik, és búcsúztam. Semmi módon nem akartam megnehezíteni az utód sorsát. Igen olcsó és aljas dolog magamat sirat- tatni és föltüntetni mint pótolhatatlant. Mi mindannyian a végtelen úrnak, az egyetlen mesternek vagyunk a szolgái és lehet, hogy az utód többet tud elérni, mint amennyit én minden sikerem és jó hangulat ellenére. Végül is béke volt a szívemben az összes áthelyezés kapcsán. Azért, hogy nem engedtem önmagamhoz kötődni a híveket, a fiatalokat, így sikerült tulajdonképpen kézből kézbe adogatni őket, s megóvni a széteséstől. — Mi az, amit mindenképpen magával visz, amikor költözik? — A legfontosabb könyveket, néhány ruhadarabot, a zso- lozsmás könyvemet, a szentírásomat. Körülbelül kész is. Jó párszor adtam már el antikváriumban könyveimet, és próbáltam szabadulni minden fölöslegtől, hogy akkori méretek szerint egy trabanttal el tudjak menni egy fordulóval. — A személyes dolgok után egy helyi: Kaposváron vihart kavart a katolikus gimnázium igazgató-váltása. A püspök döntött, és nem magyarázta a döntését. Én most sem azt kérem, hogy magyarázza. — A püspök nem hallgatott, hiszen már a döntés is nyilatkozás. A döntések természetesen nem ötletszerűek és nem a vád szerinti befolyásoltságok. Azért nem vagyok egészen infantilis, és azt hiszem, van annyi közöm a katolikus egyházhoz, mint azoknak, akik írogatnak mindenfélét. Abszolút méltatlannak tartottam, hogy ezekre reagáljak. A katolikus újság számára én nyilatkoztam bőségesen, a Bibliából indokolva az álláspontomat. Erre egyetlen ellenvetés jött és az is ügyetlenül melléfogott. Azt mondta: igaz az, hogy Szent Pál megtért, de nem lett vezető. Hát ez komikus: ki, ha nem ő? Még Péterrel is szembeszállt egy adott ponton. Isten szemlátomást nem korlátozta, hogy kegyelmének adása előtt az az ember hogyan viselkedett. Ha most bármit részleteznék, jobban indokolnék, akkor újabb oxigént engednék a tűzre, okot adnék újabb veszekedésre, sebeket téphetnék föl, fölösleges botrányokat, aggodalmakat okozhatnék. Úgy érzem, ez teljesen a Szentlélek elleni munka volna. A lélek Jézushoz akar vezetni és nem egyes konkrét személyhez. A lélek összetart és nem szétbont, darabokra. Nekem ezt a lelket kell szolgálnom ebben a helyzetben. Teljes tudatossággal tettem, amit tettem. Mindenhez jogom volt, sőt, kötelességem is volt megtenni. A püspökkari iskolabizottságban kitörő örömmel fogadták a döntést, gratuláltak, és országos példának mondták. A püspöki karban inkább csak az volt a csendes csodálkozás, hogy minderre én csak most, ilyen későn jöttem rá, hogy miért nem hamarább tettem, amit tettem. — Köszönöm a véleményét. Kercza Imre
