Somogyi Hírlap, 1996. december (7. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-24 / 300. szám

20 SOMOGYI HÍRLAP KARÁCSONY 1996. december 24., kedd Emberkohó a Száva partján Nehéz szolgálat ez, s nem is veszélytelen „Egy darabka Magyarország ” a Száva pariján A magyar konténerváros főbejárata Itt is volt, aki vágta a centit. Az Okucsányban szolgáló magyar IFOR műszaki alakulat katoná­inak többsége azonban azt kérte, hogy maradhasson. Pedig a munka kemény volt, olykor nem is veszélytelen. A Száva parti konténerváros lakói mégis mind arról beszéltek, hogy itt­hon nem is álmodtak arról, hogy a katonai szolgálat ilyen is lehet. Megbecsült, értelmes célokat és sikerélményeket adó. A szerb határ közelében fekvő táborban öt somogyi fiatallal ta­lálkoztunk. Olyanokkal, akik - parancsnokuk szavával élve - már szagoltak puskaport.- Itt nem attól lesz valaki jó katona, hogy hogyan tiszteleg, vagy miként áll vigyázzba - mondta Palaics István szakasz­vezető, aki Nagyatádról került a magyar IFOR alakulathoz. - A fegyelmet itt nem a formaságok mérik és nem a fenyítések tart­ják fenn. Valamennyien önként jöttünk és jólfelfogott érde­künk, hogy betartsuk a játék- szabályokat. Végül is ez egy jól megfizetett munka, amit kato­nás körülmények között, egyenruhában végzünk. Itt nincs fogda, a fegyelmezetlen- kedőt egyszerűen hazaküldik. Ilyenre azonban alig volt példa. Mégsem csak a pénz miatt kér­ték sokan - köztük én is -, hogy maradhassanak. Itt tétje van a munkánknak, s minden elké­szült híd, vagy út új örömet ad. Sokfelé dolgoztunk, a helyi la­kosság — akár muszlin, szerb vagy horvát —, egyaránt ro- konszenvvel fogadott bennün­ket. Látták, hogy mi építünk. Olyan dolgokat, amire szüksé­gük van, hogy az élet normali­zálódjon. Akárhol voltunk, étel­lel, itallal kínálgattak bennün­ket. Egy polgármester négy birkát húzatott nyársra és meg­köszönte a munkánkat. Aki ott­hon már szolgált mundérban, elámult azon, hogy a katonai pálya milyen megbecsült is le­het.- Mi volt a legnehezebb fel­adat?- Bosanska Gradiskánál mi építettük fel a világ leghosz- szabb elemekből összeállított hadihídját. Két hónapig dolgoz­tunk rajta.- Hogyan tovább otthon ?- Remélem, találok majd munkát. Az okucsányi állo­mány túlnyomó részét most le­cserélik. Én sem maradhattam tovább. Megértem, hogy a Ma­gyar Hadseregnek az az érdeke, hogy minél több ember szerez­zen nemzetközi tapasztalatot. Talán az is szempont, hogy má­soknak is lehetőséget akarnak adni, hogy egy kicsit talpraáll- janak anyagilag, karácsonyra tehát otthon leszek. Az első utam majd Zselickisfaludra ve­zet. Ott lakik a menyasszo­nyom. A somogyjádi Kovács Ró­bert tizedes négy pontonhíd épí­tésében vett részt.- Az első hidat, a Zsuzsát még dermesztő hidegben kezd­tük építeni. Akkor még golyó­álló mellényt kellett viselni. A parton aknamezők voltak, me­lyeken csak kijelölt ösvényeken járhattunk. Mikor elindultam jó adag kalandvágy is volt ben­nem, így azután ezek a veszé­lyek egy kicsit jól is estek az önbizalmamnak.- Volt-e mégis, amikor már úgy érezte, egy kicsit túl sok a jóból?- A hídszakadásnál Sla- vonski Brod-nál. A sebesen áradó Száva uszadékfarönköket hozott és három részre szakí­totta a hidat. Akkor három éjjel alig aludtunk. Az ár a sátrat is elvitte, így én is éjjel-nappal a tolóhajón voltam. Voltaképpen nem is hajó ez, csak egy na­gyobb motoros, fülke nélküli tutaj, amivel a pontonelemeket helyükre manőverezzük. Több ilyen kemény nap volt, mégis szívesen maradtam volna. Jó volt együtt dolgozni más orszá­gok katonáival.- Beszél valamilyen idegen nyelvet?- Az angolokkal már úgy ahogy megértetem magam. Ez adta az ötletet ahhoz a tervhez, hogy ha más lehetőség nem kí­nálkozik, megpróbálok Norvé­giában munkát találni valame­lyik olajfúró telepen.- Úgy tudom, mi magyarok voltunk az egyetlen IFOR ala­kulat, amelyikre egyszer sem lőttek - mondta Fenyő Ottó szakaszvezető, aki simonfai. - Ennek az lehet az oka, hogy mi csak építettünk. Az itteniek nem fegyvert láttak a kezünk­ben, hanem szekercét és kala­pácsot. Az utánunk valószínű­leg érkező SFOR egységeknek még könnyebb dolguk lesz. Nemcsak azért, mert ebben az egy évben mindenütt rokon- szenv alakult ki a magyar kato­nák iránt. Azért is, mert ők már egy összkomfortos tábort fog­lalhatnak el. Van itt kondi te­rem, klubsátor, étkezde. Olyan körülmények és felszereltség, melyet az otthoni alakulatok is megirigyelhetnek. Amikor mi érkeztünk, csak fagyos sárten­gert találtunk itt.- Összetartottak-e a somo­gyiak?- Különösen az elején jelen­tett sokat, ha valakiről kiderült, hogy megyebeli. Egy kis biz­tonságérzetet adott ez az össze­tartozás, amikor még minden idegen volt. Később az egymás­rautaltságból barátság is lett.- Mi az eredeti foglalko­zása?- Ács vagyok. A kaposvári középületkivitelező kft-nél dolgoztam. Ám mikor ez az IFOR lehetőség adódott szer­ződésbontással jöttem el. Nem tudom visszavesznek e. Bár­hogy is lesz, nem bánom, hogy egy éve így döntöttem. A nagyatádi Bukács András szakaszvezető azok közé tarto­zott, akik örültek, hogy letelt a külföldi szolgálat.- Voltaképpen nem nagy a távolság, mégis sokszor érez­tem úgy, hogy nagyon messze van ide Somogy. Néha már úgy voltam, hogy felmondok és ha­zamegyek. FOTÓ: LÁNC RÓBERT- Miért?- Talán, mert én az itteni anyagi biztonság után nem a bizonytalanra megyek haza. Apám vállalkozó. Vele fogok majd dolgozni a festőműhely­ben. Az is ok lehet, hogy a ka­tonaélet, még ha kötetlenebb is, ha jobbak is a körülmények, sa­játos alkatot kíván. Engem gyakran nyomasztott az össze­zártság, s persze a menyasszo­nyom is hiányzott. Hosszú Farenc szakács­törzsőrmester a kevesek közé tartozik, akik maradhatnak.- Még legalább fél évet sze­retnék itt tölteni, s azután visz- szamegyek Kaposvárra a füredi II.-be, ahonnan ide vezényel­tek. Egy ideig a szarajevói IFOR bázison is főztem, ahol nemzetközi szakács csapat dol­gozott. Az olaszoktól például néhány tésztaételt lestem el.- Hazatérve nyilván egy vendéglőben is szívesen alkal­maznák...- Mindenképp a honvédség­nél maradok. Nekem az az öröm, ha 400 embert etetek. Itt a táborban mindenki hízott vagy tíz kilót az elmúlt fél év­ben. Erre büszke is vagyok.- Mi lesz a karácsonyi menü'?- Halászlé, rántotthal és bejgli. Ez utóbbit igaz Kapos­várról hozzák majd. Hetente kétszer, kedden és pénteken jön a járat, s ez hoz minden alapanyagot a főzéshez. S per­sze árut a kantinba, meg az új­ságokat. A Somogyi Hírlapot minden körletben megkapják. Szóval tudjuk mi történik ott­hon. A kantinban egyébként mindenki mágneskártyával vá­sárolhat havi tízezer forint ere­jéig. Ezt levonják az otthoni fizetésből.- Szeszes italt is?- Legfeljebb egy üveg bort, vagy két doboz sört naponta.- Ezt nyilván nem nehéz ki­játszani.- Nemigen fordult elő. Senki nem akarta kockáztatni, hogy hazaküldjék. Az Okucsányban állomásozó magyar műszaki kontingens ka­tonái január óta 20 a Száva két partját összekötő híd és számos út építésében vettek részt. Boszniai, szerb és horvát terüle­teken több mint 300 kilométe­res körzetben dolgoztak, s sze­reztek elismerést és tekintélyt a Magyar Honvédségnek. Az ál­taluk kialakított nemzetközi kapcsolatrendszer és katonai munkastílus már a jövő hadse­regének egy darabkája. Bíró Ferenc Hetven megélt karácsony Jövőre másodszor is E gy híján ötven esztendeje él együtt Bakházán Szabó János és felesége Skoda Erzsébet. Itt szület­tek, s nevelték fel három gyereküket, akik itt élnek ma is az alig 270 lelkes kis településen. A családfő nehéz gyerekkora után mezőőr, majd hiva­tásos vadász lett. Életüket regénybe is lehetne foglalni. — Tizenkét éves koromban .kezdtem el dolgozni, miután kijártam az iskolát Nagyatádon — mondta Szabó János visszaemléke­zésében. Marton Gizella volt a taní­tónénim. Pálmajorból jártam be, de már akkor is azt mondták rám, hogy rossz gyerek vagyok. Nagyapámhoz sokszor megszöktem Henészbe. Hó­napszámos voltam és arató Géza- pusztán, dolgoztam Fülecspusztán is. Kötelet terítettünk, gyökeret szed­tünk. Munka volt napkeltétől nap­nyugtáig. Mindig apám mellett dol­goztam. Ők harminchétben vissza­költöztek a faluba, jöttem én is. Ne­veltünk egy mangalicát, amit levág­tunk. Itt egy kicsi kis házunk volt, amit édesapám vett 450 pengőért ab­ban az időben. A konyha, a szoba és a kamra kicsi volt, alig fértünk el benne. A gazdák később mezőőrnek fogadtak meg. Szabó János fiatalon elvette Skoda Erzsébetet, aki három gyerekkel ör­vendeztette meg. A felesége háztar­tásbeli volt, a gyerekeket nevelte. Azóta tizenkét unoka és öt dédunoka látogatja őket a nevezetes napokon. Legutóbb hetvenedik születésnapján ünnepeltek együtt, akkor a közeli ismerősökkel együtt huszonegyen ül­tek asztalhoz. Disznót is vágtak, mert mint mondta tisztességesen meg kell ünnepelni az ilyen kort. — Ötvenhétben háromszázöt- . ven forint volt a fizetésem, amiből ötvenet az árendára fizettünk. Ha szűkösen is, de elég volt, mint a mostani nyugdíjunk. Kettőnknek hu­szonhétezer forintot hoz a postás ha­vonta, amiből még a gyereknek és az unokáknak is jut. Tíz éve mentem nyugdíjba, a feleségemmel azóta is együtt készítjük el az éves költségve­tést. Beosztással kell élni, ha nem futja naponta csak egy pohár borra, akkor annyit iszom. Kevés a pénz, s az értéke sem sok. A nyugdíjasoknak még talán elég is, de a fiatalok nem jönnek ki belőle. Mária lányuk, László és János fiúk is itt él a faluban. Ők és az unokák szinte mindennapos látogatók náluk. A háztartás számára még tartanak ál­latokat, eladásra fenyőt termesztettek négyszáz négyszögölön. A taranyi szőlőhegyen van egy kis birtokuk: a gazda szívesen tölti itt idejét. A 350 négyszögöles területen az idén kevés bor termett. Korábban tizennyolc akót is préseltek, most „csak” 700 li­ter lett. — Azt terveztem, hogy az ün- • nepekre tyúkot vágunk — mondta a feleség. — Húsleves, két- háromféle hús kerül az asztalra. Lesz beigli és torta is. A két szobában biz­tos, hogy elférünk, mindkét helyen megterítek. Jön mindenki a családból, addigra elkészülnek a pulóverek is a fiúunokáknak. A karácsony együtt a legszebb. — Csendben megvagyunk itt Bak­házán, s ha benne van az emberekben a törekvés, akkor jut másra is — veszi vissza szót Szabó János. Az időseb­bek jól megértik egymást, segítenek is a bajban, de a fiatalokra ez ma már sajnos nem jellemző. 4 A legendás vadász (akinek ne- . vét könyvekben is megörökítet­ték) azt mondja: hogy régen ezt a te­lepülést Kökényespusztának hívták, a nevét egy Bak nevű molnárról kapta, akinek vízidarálója volt a közeli Ri- nya mellett. Azt is, hogy Háromfán a tekergő folyó miatt van tizenkét ka­nyar a faluban, és a tsz-szervezés elől negyvennyolcban sokan elmenekültek innen, s csak a szegényebbek marad­tak a faluban. A vadász emlékeit több száz fotó őrzi, ami arról is tanúskodik, hogy régen itt sok volt a vad. Évente 5-6 aranyérmes bikát ejtettek el, nyolcvan disznó is esett egy hajtás­ban. Ma már csak emlék ez, kevés a vad, kevés a bérvadász. Tíz éve Szabó Zoltán is letette a puskát, már csak a családjának él. Azt tervezi, hogy jö­vőre „újra megnősül”, másodszor is elveszi a feleségét. Aranylakodalmat ülnek. Németh István

Next

/
Oldalképek
Tartalom