Somogyi Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)

1996-11-23 / 274. szám

12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. november 23., szombat A helyszínek között Somogysárd Koltay filmeposza a honfoglalásról Gyermekjátékok Együd Árpád néprajzi gyűj­téseiből adott ki kötetet a Somogy Megyei Múzeu­mok Igazgatósága. A Szapu Magda szerkesztette játék­monográfiát hétfőn konfe­rencián mutatják be a Cso­konai tanítóképző főiskolán. Az énekes-táncos, szöveges, mozgásos és sportszerű népi játékokat 100 kottával, 120 rajzzal és fotóval illusztrálta a csapatmunkát vezénylő szerkesztő. A könyv annak a gondolatnak a jegyében is készült, hogy az elektroni­kus játékok térnyerésével háttérbe szorult a teremtő, kreatív gondolkodás. Ezt hozhatja vissza a Gyermek- játékok című kötet, amely iskolai segédtankönyvként is megállja a helyét. „Tartozom ezzel a filmmel a ha­zámnak” - nyilatkozta Koltay Gábor filmrendező még két év­vel ezelőtt, Honfoglalás filmje előkészületeinek kezdetén. Egy gyötrelmesen nehéz, mégis föl- emelően szép út végén most be­mutatásra vár a mű, a 100 perces monumentális játékfilm, amely­nek a millecentenáriumi évfor­duló kiemelkedő kulturális ese­ményeként, 1996. december 12- én lesz a díszbemutatója a Buda­pest Kongresszusi Központban. A film forgatókönyvét a neves író-történész Nemeskürty István írta. Munkája nyomán egy lírai és drámai epizódokban bővelkedő, gyönyörű történetet láthatunk majd Anonymus: Gesta Hunga- roruma és más Árpád-kori króni­kák alapján. Megelevenedik a történelmi mondák közül Emese álma, a Vérszerződés legendája, az al-dunai csata és a Kárpátokon való átkelés históriája. Koltay felkérésére a magyar őstörténet-kutatás nemzetközi hírű tudósa, László Gyula ré­gészprofesszor vállalta a szak­értő-konzultánsi közreműködést, s nemcsak tanácsaival, de a kora­beli viseleteket, dísztárgyakat és fegyvereket megörökítő rajzaival is rendkívül értékes segítséget nyújtott a film képi világának hi­teles kialakításához. A díszlete­ket Varga Mátyás, a magyar szcenográfia élő klasszikusa, a jelmezeket Kemenes Fanni, számos kiemelkedő színházi és filmes produkció tervezőművé­sze készítette. Zeneszerző Koltay Gergely, a népszerű Kormorán együttes vezetője. A Honfoglalás című film zenéjét a Wamer- magneton Zeneműkiadó már megjelentette, és sikerrel forgal­mazza nemcsak itthon, de kül­földön is. A film abszolút fősze­repét, Árpád vezért a nemzetközi filmvilág egyik legnépszerűbb sztárja, az olasz származású Franco Nero alakítja, aki Koltay előző, Julianus című filmjében Fra Domenico szerepét játszotta, s azóta barátság fűzi a rendező­höz. „Igazi hős típus, aki egy­szerre tud határozott és kemény lenni, ugyanakkor mélyen em­beri, lírai vonások is jellemzik ezt a sokarcú, nagyformátumú szí­nészt” - nyilatkozta róla a ren­dező. A világhírű művész a nyár folyamán öt hétig forgatott Ma­gyarországon és szakmai tudása épp oly imponálóan hatott, mint sztár-alűröktől mentes közvet­lensége, amiért is a minden lépé­sét figyelemmel kísérő újságírók hamar a szívükbe zárták. A felvételek az ország festői szépségű tájain készültek, többek között Somogysárdon, Apajpusz- tán, Tahiban, Kisorosziban, Szi­getmonostoron, Pilisborosjenőn, a Pilisben, Bőszénfán, Galgamá- csán, Szilvásváradon és termé­szetesen Ópusztaszeren. A filmeposz a Korona Film gyártásában készült, a Magyar Televízió, a Postabank és Taka­rékpénztár Rt, a Szerencsejáték Rt támogatásával. A rendező sok segítséget kapott különböző tár­sadalmi szervezetek, kis- és nagyvállalkozások, intézmények és cégek részéről is, akik a művé­szi vállalkozás jelentőségét át­érezve önzetlenül és nagyvona­lúan támogatták a produkciót. Az Országos Idegenforgalmi Hivatal, a Millecentenáriumi Emlékbizottság, a Nemzeti Tan- könyvkiadó Rt, a XI. kerületi Önkormányzat, az Antenna Hungária Rt, a Ford Hungária Kft, a Mai Nap Kiadó Rt, a Pick Szeged Rt, a Catering Kft, a Ser- venta Bevásárlóközpont Rt, a Vállalkozók és Városért Keres­kedelmi Rt és még számos szer­vezet meghatóan szép példáját adta a modem mecénási, művé­szetpártolói magatartásnak. A film díszbemutatója közel egyidőben lesz Budapesten és Rómában. A magyarországi be­Jelenet a filmből mutatón jelen lesz a főszereplő Franco Nero is. A forgatás befe­jezése után, augusztusban Koltay Gábor a következőket hangsú­lyozta filmének gondolatiságával kapcsolatban: „Két fontos eleme van annak a gondolkodásnak, amelyet a Honfoglalás című filmben hangsúlyozni szeretnék Az egyik kellő' önbecsülésünkhöz nélkülözhetetlen annak tudása, hogy nem szedett-vedett horda­ként keveredett a magyarság vé­letlenül a Kárpátok völgyébe, a besenyők által űzötten, hanem ez egy nagy kultúrájú nép tuda­tos haza-keresése és foglalása volt. A másik: az egymástól sok száz kilométerre levő, valószí­nűleg sokfajta érdekkel átszőtt törzsek Almos, Árpád vezetésé­vel képesek voltak a részérde­keken felülemelkedve a közös cél érdekében összefogni. És miután a Vérszerződéssel meg­pecsételték meg is valósították a közös szándékot. Ez fontos, szép üzenet lehet a mának. ” Novemberi elégia Sárguló levelek, langyos őszi napsugár, s az ökömyál libegve szállt, s mire útjába akadt, ráta­padt s vége mint hosszú pántlika sodródott a légáramlatban. Ősz van újra, s avart égernek a ker­tekben, füstcsíkok igyekeznek az égre, és kesernyés illat ter­jeng. Mennyivel más ez, mint a kikelet, amikor zsendül a világ, rügyeket bontanak a fák, s a ma­dárdalnak a ligetekben, vége nem szakad. Most hallatnak a madarak. Nem zendül a rigó, csivitelés sehol, csak károgás amerre a vaijak hada jár. Ézsiás összébb húzta a kabát­ját, s a padra fektette krizantém csokrát. A torzót nézte. A nagy platán alatt állt magas talpaza­tán. A fehér kőből faragott női akt, gyűrűs kontyú fejét félre hajtva, szemérmesen takarta re­dőbeszedett kőfátyollal ágyékát, s duzzadó mellén kézfeje, a kar vállból letört. S ekkor, lábfejére egy galamb szállt. Nyakán feke- tetoll pántlika. Ott topogott, mint egy megkésett lovag, ki elnézé­sért esdekel. A lemenő nap sugarai áttörtek a ritkás lombokon, s a levelek aranyos szegéllyel bólogattak. S az átelenbeni ház cirádás barokk ablakán csembaló, ezüst tallér­ként csendülő hangjai - Schu­bert G-moll opusa - mint perge­tett méz, édesítették lelkét. Sze­mét lehunyta, s a távolból lassan, mint ázott lakmuszpapíron a szín, bontakozott a kép. A nagyszobában a hintaszék kacskaringós indákkal tartott szántalpaival, mint egy örökkön indulásra kész vonat. Állt a nagy asztal és a kék csempéjű kályha közt, s ha beviharzott, első dolga volt, belévetette magát. S máris lendült, s a mozgás le és fel, to­vább, szinte elandalította, és képzeletét a mesék világába vitte. Járt Tündérországban, s túl az Óperencián, barátja volt az Ezüst Pallosu Lovag, s nem kel­lett Álomfickó pora, hogy még messzebbre szálljon. De a vé­gén, mindig ott volt Anya. Kezét rátette lázas homlokára, s békítő szóval hozta vissza evilágba. S hol van Apa... lassan húsz éve már, hogy egy novemberi kora éjszakán, hirtelen átlibbent a reménység kapuján. S öccse, annak is már több, mint öt éve. S most már Anya is. Egyedül ma­radt a Rézerdő lombja alatt, hisz Grisel fátyla is, mint a torzó karja, a múltat takarja. Arra gondolt Ezsiás, az élet hasonlatos, mit szemben lát. Torzó az is. Kezdetben teljes, s aztán - amit hulló idő foga vás -, marad az elmúlás. Megőrzött kép, visszarévedés, egy hangu­lat, kedves szavak. S már lassan édes is, ahogy fáj... Az emberek mind egyfelé tar­tanak, a magas fákkal szegélye­zett úton. A lándzsás vasráccsal kerített kert kapuja tárva. Bent fehér kövek és fekete obelisz- kek, úgy úsznak a virágokon, mint megfontolt hajók a szivár­vány tengeren. Ezsiás fogta csokrát és felállt. Széleskarimájú kalapját sze­mébe húzta, s indult tovább. Ment amerre a többiek. Mint egy nagy rendezvényre igyekvő, megfontolt sereg. Arcokon vá­rakozás, a találkozás szomorkás öröme. S a gyerekek szüleik mellett. Tudják, hogy fontos helyre mennek, szemükben ri- adtság. Érzik, hogy egykoron, ki most föléjük hajol, hiányozni fog, s az ő kezükben lesz a na­gyobbik csokor. A kovácsolt lámpaoszlop mel­lett egy öreg ember állt. Vedlett barna öltönye alatt szvetter. Bal­jában bottal támaszkodott, má­sikban levett kalapja. Ritkás ősz haja csapzott, szemébe lóg, és a fehér borostát, mint löszös tala­jon a vízmosás árka, ráncok ba­rázdálják. Kifakult, valamikor tán barna szemében, várakozás.- Szánjon meg jóuram... - mondta halkan, hogy Ézsiás odaért. Megtorpant, s az öregre meredt. A vonások oly ismerő­sek, szem és az orr íve s az áll szeglete. Lassan húsz éve már, hogy nem látta. S aztán mögötte egy asszony. Fehér haja, kontya, s a kiszabadult tincsek a fésű alatt. Szeme kék, arca nevet, ke­zét felé nyújtja... S ott a másik, az ifjú ember, kinek szöghaja közt fehér szálak sokasodnak, s homloka núnt az öregé. Keze csípőjén, s kissé hetykén moso­lyog, ő már sokkal többet tud... Ezsiás nézte a felfordított ka­lap koszlott belsejét, a Wolfner és társa valamikor fehérbeszőtt címerét, a büszke cégét, ki csak selyembe nyomatta jelét. Zse­bébe nyúlt, s a gyűrött papír­pénzt - nem nézte címletét -, be­leejtette. S nem merte felemelni tekintetét, mert úgy érezte, már nem csak a képzelet játszik vele. Indult tova. A feltámadt szél megrázta a fák ágait, és a sok színes levél, peregve hulltak, vállakra, kalapokra, bele a csok­rokba. Aztán sodródtak a flaszte- ron, mintha egy nagy seprő te­remtene rendet. A mécsest, hogy meggyúj­totta, lángja rebbent. Egyre ki­sebb lett, s már úgy tűnt elseny- ved, amikor egyszerre kiegyene­sedett, aztán megnyúlt és lobo­gott. Ézsiás nézte, mint táncol, és megjelent bent a parki torzó. A kecses nőalak ott remegett a lángban. Aztán megmozdult, s már félkaija sem hiányzott. Homlokát simította, és a fátylat vállára bontotta. S kilépve a lángból, maradván oly aprócska, megindult a már­vány kereten, puha talpa párás nyomot hagyott. S mint az égi­gérő fára, lépdelt levélről levélre a krizantimon, fel a fehér habos fej felé. Aztán a közepén, mint egy kényelmes fotelban, lábát keresztbe vetve elterpeszkedett. Szemét Ézsiásra függesztette. Fátylába belekapott a szél, meg­lebegtette. ő egy könnyed moz­dulattal felemelte, és úsztatta a szélben, miközben megszólalt.- Egy kívánságod teljesítem, fontold meg...- Mire megyek vele - szaladt ki száján mindjárt a felelet. - Utána azt sajnálnám, mit nem kérhettem.- Az örök életet?- Valaki mindig hiányozna belőle... S jött egy szélroham, elfújta a lángot. A krizantimon ott, ahol a tündér trónolt, most egy fekete elkésett kis bogár, ízelt lábaival kétségbeesetten kapaszkodott.- Jóuram, bizonyára tévedett - hallatszott mögötte. S amint megfordult, az öreget látta. Most is levett kalappal, botjára tá­maszkodva. Remegő baljával nyújtotta a pénzt, amit tőle ka­pott, a rózsaszín gyűrött ötezrest.- Hogy talált rám? - kérdezte.- Követtem - felelte az öreg.- S a pénzt, miért nem tette el? Az öreg arcára valami mosoly féle futott. Ézsiás úgy látta, mint amikor a jégtábla összetörik egy roppant súly alatt, s a ráncok, mint éles szilánkok hasította se­bek.- Mert nem nekem szánta.- Kérem, most már tartsa meg.- Az Űr, sokszorosan fizesse vissza - mondta az öreg. Kalap­ját fejére téve megfordult, és las­san elbicegett. Ézsiás sokáig né­zett utána, s várta, hogy majd jönnek a többiek, kiket akkor mögötte látott és titkon remélte, hogy majd itt, a színes levelű bokrok közül lépnek eléje. Tudta, hogy a gyermekkori ve­randán várja a damaszttal ten tett asztal, mit körbe ülnek, kik ré­gen elmentek. De addig, míg odaérhet, sok nehéz percei múl­nak el... Az öreg, amint távolo­dott, alakja egyre fogyott, és a végén már úgy látta, hiányzik fél karja, mint a parkban látott női alaknak. Ézsiás térdet hajtott, és egy pillanatra megérintette a hűs márványt, az apró talpak helyét. Látta, hogy a kis bogár megreb- benti kitin szárnyát, s alatta a hártyák kibomlanak. Felreppent, és az alkonyi maradék fényben, mind feljebb emelkedett. Értette már, hiába, csak a képzelet ját­szott vele, s akiket vár, vele van­nak. Indult vissza a gondozott úton, körötte emberek már java­részt visszafelé igyekeztek, ki a nagy rácsos vaskapun. S az áru­sok vödreiben az öntözött virág­fejek már féláron se kellettek senkinek. A park üres. Lépteit arra irá­nyította, hol a magányos pad, s tőle nem messze a torzó volt. Helyén állt a nőalak, s félkarja hiányzott. Arcán archaikus mo­soly, és teste alabástroma fény­lett a lemenő napsugárban. Ézsiás a talpazathoz lépett. Zsebéből gyertyákat vett elő. Egyenként meggyújtva viaszt csepegtetett, s az aljukat rá­nyomta. így vette körbe a kecses kő lábakat apró lángokkal. Tit­kon remélte, hogy az ajánlat egyszer újra éled. S amint távo­lodott, az est bársonya a parkot betakarta. Messziről úgy hatott, az égről egy aprócska csillagko­szorú alászállott. Ujkéry Csaba Anno Domini 1971 Megkésett királyfi * Kétszáz éves mestergerenda az alacsony mennyezeten, roska­tag tömésfalak, hályogos szemű ablakok. Szülőfalum legöregebb há­zának utcára néző szobájából sétált ki a szőlőlugasos udvarra a kondát őrző mesebeli király. Majd utána özönlött a minisz­terek, főurak, lakájok hüledező serege, végül egy arasznyi pa­rasztfiú, aki ezt az elképesztő hazugságot kitalálta. Mármint azt, hogy a király kondát őriz. Mert a királyok (jobb helye­ken) még a mesében sem őriz­nek kondát, noha a kondásle­gényből lehet király, ha az agyafúrt sors lélekroncsoló próbáit kiállja. Ezúttal egy mozgalmas, sok alakos festői kompozíció „lep­lezte le” a királylányért ra- vaszkodó parasztfiú hazugsá­gát. Mégpedig egy hetvenhét éves falusi asszony ecsetje ál­tal, aki egész életében a nép­meséi szegényasszonyok sor­sát hordta a vállán, az arcán meg a tündérmesék szelíd de­rűjét. Mert állhatatosan bízott egy távoli királyfiban, az öreg király legkisebb fiában, aki majd - vélte - keresztülvágja magát a sárkányok gyűrűjén, legyőzi a titokzatos kapuk előtt strázsáló oroszlánokat, és tál­tos paripáján egyenesen az ő falujába vágtat, hogy a sátoros ünnepek fényével ékesítse a hétköznapokat. Pozsgai Pálné először ki­lencéves korában hívta a ki­rályfit egy Enying környéki - ma már nyomtalan - tanyán, ahol libákat őrzött, és Petőfit imádkozott. Akkor írta első verseit, akkor festette (színes fejű gyufaszálakkal) első ké­peit, akkor próbált először mu­zsikálni az egymás mellé he­lyezett vizespoharak üveg­hangján. Aztán a huszas évek elején - fiatalasszony korában -, amikor sok más népi tehet­ség példájára ő is kiadott egy verseskötetet, amelyet a du­nántúli sajtó melegen fogadott. De biztatták a fővárosból is. Emlékszem: félévszázad múl­tán fejből idézte a budapesti lapokból érkezett szerkesztői válaszokat. Cipész férje - Pali bácsi -, akivel a rábaközi Kónyba majd Győrsövény- házra költözött, 1925-től 57-ig - haláláig - betegágyban kö­högte át az évtizedeket, s ő éj­szakánként varrt - színes fol­tokat a szegénység köpenyére -, és népszínműveket írt. Osz- szesen vagy húszat... Nemze­dékek próbálták, játszották, tapsolták meg ezeket a dara­bokat (magam is gyerekko­romban), de a királyfi csak ké­sett... Öt gyereket nevelt fel; ősz fejjel végezte el az általános iskola hetedik-nyolcadik osz­tályát, tanárokat és tanítvá­nyokat meghökkentő köny- nyedséggel - kitűnő ered­ménnyel. („Gyönge kezem, jaj, nem érte fel a magas isko­lák kilincsét”, írta talán egy átvirrasztott éjszaka után, ami­kor hűséges varrógépe már csak a gyermekei álmában kat­togott.) Aztán, egyszercsak - 1971 őszén - porosán, elron- gyolt csizmában, barázdált arccal beállított a királyfi... A magyar naiv festők pá­lyázatára küldte el néhány munkáját - például a kondát őrző királyt -, és elnyerte a harmadik díjat. Képeit kiállí­tották, katalógusban kinyom­tatták, írtak ról az újságok, megrendeléseket kapott. Het­venhét éves korában... Ezután huszonhat képből álló sorozat­ban idézte meg az első világ­háborút. Megjelenítette a had­üzenet tragikus napját, amikor a népnek még sejtelme sem volt, mi vár rá, s tüntetett a há­ború mellett, majd a lobogós mámorból mozgósításra, rek- virálásokra, férfi nélküli ara­tásra ébredt falu döbbenetét. Dédunokáit előbb megis­merte, mint az elismerés örö­mét. Igaz, voltak tehetségek, akiket még ennyire sem ke­gyelt a sors. Mert sok született királyfi őrzött kondát ezen a földön. És sok álruhás király­kisasszony élt itt Hamupiőke- ként, akikhez sohasem jött el a királyfi. Szapudi András * Húsz éve halt meg Pozsgai Pálné naiv festő

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom