Somogyi Hírlap, 1996. november (7. évfolyam, 255-280. szám)
1996-11-02 / 256. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. november 2., szombat Molnár-bemutató bárány- és viharfellegekkel Kamupipőke A nagyközönség tetszésével bízvást találkozó darabot mutatott be minap a Csiky Gergely Színház társulata. Az üvegcipó' olyan — mondom ezt a bemutató tapsai, nem ritkán közbe- tapsolásai okán is — mintha a publikumra öltötték volna. Kényelmes, passzentos és nem utolsósorban divatos. Amilyen Molnár Ferenc már életében is volt. A sikeres, a felkapott, a világszínházban is elhíresült író adoniszi vonásait azonban a kaposvári rendezés új beállításba helyezi. Arcát új fényekkel rajzolja át. Tehetségének nemcsak pazarul széles ívét, de függőleges voltát is megmutatja. A mélységét. Egy előadás sosem az előfüggönnyel kezdődik, olvasmányok, hallomások egyaránt hangszerelik a nyitányt. Amint a plakátok is. Bezerédi Zoltán rendezésében Az üvegcipő szereplőit hollywoodi magasságokba helyezi a plakátragasztó: pirospozsga és ararapapagáj színek az arcokon. Tombol a felhőtlenség, legfeljebb ha egy- egy kóbor bárányfelleg úszik fennen, s ez már-már elszomorító. Ugyanakkor aggodalomra nincs ok. Kaposváron vagyunk. Jól tudjuk, magasról lehet a legnagyobbat zuhanni. Az üvegcipő, minden ellenkező híresztelés, a szerelmi háromszögről (Molnár-Fedák-Dar- vas) szóló fáma ellenére, ko- médiaságában is tragédia. És tragédiájában is komédia — amint a legtöbb valamirevaló vígjáték. Vegyük Irmát, a Szabó Irmát. Cseléd ugyan, de más, mint a többi. Szerelmes, érzelmes fajta, előző élete valamelyikében minimum görög költőnő volt. Varga Zsuzsa, aki a társulat új tagjaként ezzel a főszereppel mutatkozott be, kifogástalan Irma. Bezerédi a színész, a galamblelkű szolgaság motívumainak sorát rendezte bele: Irma az odaadás és a költőiség végletességét, a hebehurgyaság minden elképzelhető trükkjét magáévá tette. Az „őrült mindig az, aki egyedül van” chestertoni igazsága is remekül működik benne: ő a félbolond, egyszersmind a A két főszereplő Varga Zsuzsa és Spindler Béla legtisztább ember a műben. Az első felvonás, a kaposvári előadás csúcsa. Varga Zsuzsa, és a Sípost, Irma plá- tói vágyainak netovábbját alakító Spindler Béla — a darab legérettebb alakítását nyújtja — önfeledten élvezik, élvezte- tik a játékot. A felvonás végéig tartó, magával ragadó játékban a Síposra pályázó Adél is kiveszi a részét, Söptei Andrea alakításának köszönhetően maradéktalanul. A kaposvári színpadon először játszó színésznő meggyőzően válik azonossá a szakmai sikerek — személyét megelőző — hírével. Adél szerepében eszményi, vonzó nő és akadályt nem ismerő hárpia egyszerre; jellemében jól artikulált a vén- lányságtól való félelem. Síposra hajt, szívének választottja mégis Császár Pál, akit Kocsis Pál jelenít meg szépfiú- san-elegánsan, ezen — a szerep betűinél — azonban nem lép tovább. Irma amúgy is labilis tartása, Adél „kerületi” tekintélye, Sipos vasárnapi nyugalma — mind-mind meginog a második részben. A Spindler-Söptei- Varga hármas ezt is erősen, magabiztosan oldja meg. Csakhogy igazából kamaradarabot játszva! Van ugyan egy lakodalmi népség, vagy húsz fős duhaj csapat, ám sokkal több marad bennük a kihasználatlan lehetőség, mint amennyivel a rendezés él. Jelenlétük jelzésértékű. Ezen a néhány röpke jó pillanat pedig csak keveset változtat. Viszont kérdéseket vet föl: a józsefvárosi külfalu lakodalmat ülő pletykafészkei miért nem érdeklődnek az üvegfalon inneni, kétségkívül izgalmas és szaftos események iránt, holott többük periférikus tekintete szinte beleakad a történtekbe? Menetel Róbert — amúgy jól FOTÓ: TÖRÖK ANETT működő, a harmadik színben már pazar — -díszletén elmélázva az is kérdéses: miért nem hallható, érezhető a város, ha már a látványa fástól, villanyoszlopostól adott? Sipos bőröndjéről meg egy szép emlékű Mohácsi-rendezés rémlik föl... de ekkor már harmadik felvonást írunk. Az előadás eszméletéhez tér, a rendőrségi szín életet ver belé. A darab ismét tobzódik a nagy jelenetekben, vígjátéki helyzetekben, s ezek visszaadásában az előadás nem marad adós. Alakítások sora vetélkedik a poénokért. Nyári Oszkár, Urbanovits Krisztina, Tóth Géza, Kó'rösi András, Bodor Erzsébet, Horváth Zita pár mondatból írnak emlékezetes szerepeket. Az üvegcipő Hamupikőké- jére, és közönségére talál. Boldog vég. Ami persze csak a külvilágra nyíló ajtóig tart. Balassa Tamás Szórakozott világsztár a keskeny mezsgyén Amikor pár éve halálhírét keltették, Monica Vitti, a díva humorosan fogta fel. „Meghalni nem olyan egyszerű, azt jól meg kell szervezni” - mondta, s meg is írta később Sette Sottane (Hét alsószoknyaj című önéletrajzában, beismerve, hogy ő a világ legkevésbé rendszerető és legszórakozottabb embere. „Ha kiugranék az ablakon, egy matracokkal rakott teherautón kötnék ki” - jegyezte meg a november 3-án 65. születésnapját ünneplő neves olasz színésznő. Humorérzéke nemcsak filmekben volt segítségére, hanem az életben is. A mezsgye a szomorúság-vidámság, a félelem és az eufória között nagyon keskeny. Nemzetközi hírnevet 1959-ben Antonioni remekművében, A kalandban nyújtott alakításával szerzett. Olyan időkben, mikor a film világában a nőknél nem a tehetség, hanem a kebelbőség számított. Monica Vitti több mint húsz remek filmben játszott, és rangos kitüntetésekben részesült. „Alapjában véve olyan vagyok, mint az Elfújta a szélben Scarlett O’Hara. Ha valami nem úgy megy, ahogy kellene, azt mondom magamban: holnap is van egy nap”. (A dpa alapján) Ébresztő novemberben Rabboni! Emlékezzék az aranypénzt szóró otthoni nyárfákra, a zsúfolt autóbuszra, a Kossuth nótát éneklő munkásokra. A sofőr egyenesen a Sztálin szoborhoz vitte utasait, akik csakhamar ledöntötték a sápadt mészkőbálványt. A falugyűlésen közfelkiáltással megválasztották az új tanácselnököt, aki ettől kezdve nemzeti színű karszalagot viselt. Győzött a forradalom!, hirdette a községi vezetékes rádió „pekedlinek” nevezett hangszórója (a rádiónkat 52- ben elvitte a végrehajtó), s a mama elégedetten vette tudomásul, hogy a kiszabadított hercegprímás - mielőtt cselekedne - tájékozódik. Micháel nem lelkesedett.- Nézz a térképre - szólt szárazon, és a mama elé tette a mappát. - Ez a nagy piros itt...- Oroszország - mondta a mama. - Na és?- Ez a kicsi pedig... - csúsztatta ujját a térképen Micháel Magyarország.- És a nyugat?! És az ENSZ?! És Amerika?!- Ugyan kérlek - legyintett Micháel. - Ne légy naiv! Szombat este volt. Másnap hajnalban a „pekedli” belerecsegett az álmainkba. Mezítláb álltunk a hideg konyhában, az ónos szürkeségben, és dermedten hallgattuk a magyar miniszterelnök segélykiáltásait. Aznap délután a szomszéd- asszony pincéjében „dek- koló” ávos legények (az egyik a szomszéd néni fia) egymásba kapaszkodva, részegen végigénekelték a falut („Megjöttek a kék ávósok, szétrúgják a pi...dat!”). A szesztilalom ellenére a kocsma minden nap megtelt. A főbejárat a rendelkezésnek megfelelően zárva volt, de az udvarra nyíló ajtó készségesen kitárult a vendégek előtt. Az ország minden részéből érkeztek menekülők, akik a kocsmában várták meg a nyugati határ felé induló autóbuszokat. Sose volt olyan jó kora a kocsmárosunknak! A. Lacival (egy győri technikum jeles tanulójával) ez időben ismerkedtünk a bársonyosi szőlőhegy szeszélyes szellemével. Egy este, mielőtt elváltunk, így szólt A. Laci:- Azt beszélik, hogy az oroszok Szibériába viszik a magyar fiatalokat. Mit gondolsz, igaz lehet?- Majd elbújunk a kazánban Mayer Béla bácsinál, a szivattyú telepen.- Nem kéne inkább eltűnnünk? Mint Dodó tette. Tegnap még együtt pingpongoztunk a kisiskolában, s ő ma már Ausztriában vacsorázik. Nem szólt senkinek, kitolta a kamrából az anyja biciklijét, és illaberek... Nem kéne nekünk is...? Holnap reggel fölülnénk a biciklire, és estére már Ausztriában... Mint Dodó. Robban! Ha behunyom a szemem, látom a menekülőket. Hosszú sorban tapossák a havat végig a falun, vagy álmosan gubbasztanak a kocsma sarkában, ölükben gyerek, a pad alatt batyuk. Mondatfoszlányok, pohárcsörgés, „holnap már Bécs- ben, Jani bácsiéknál, utána Amerika, vagy Kanada...” Uram, Rabboni, én szántam a menekülőket, s elborzasztott A. Laci felvetése: „nem kéne nekünk is... Holnap reggel felülnénk a biciklire, és...” Mi nem szoktunk elmenni innen. Pedig elég okunk és alkalmunk volt rá Mohács óta, felelném most, de akkor csak ennyit mondtam:- Én nem megyek. És Laci se ment. Megbánta később? Nem tudom. Micháeltől kapott traktoros kabátban utazom vissza Sopronba, és hamarosan megtartjuk a szalagavatót. Az osztályból hárman, a tanári karból ketten hagyták el az országot. J. tanár úr Bécsből int bennünket a jóra, mindenek előtt a hazafiúi erények ápolására. Nem kötelező, mégis leérettségizünk oroszból, bár gyönyörű tanárnőnk egy ideig - októberi fogadalmához hűen - nem tanítja a hódítók nyelvét. Első szerelmem Svájcba távozott bátyjának sötétkék öltönyében érettségizem, s a zakó belső zsebében - a kidolgozott matematikai tételek mellett - lapulnak azok a versek is, amelyeket a megyei lap redakciójában K. G. György, a későbbi híres író közlésre elfogad, s egy pályázat alkalmával első díjra javasol. K. G. György - akkor még G. nélkül -, vakítóan fehér inget viselt, kissé raccsolva beszélt, s két csésze feketekávé között, feltehetően egy Avram Vogatir nevű zsidó paraszt szavaira, mozdulataira figyelt, akit a Szentföldön ismert meg néhány évvel ezelőtt. És - mit mondjak még? - jöttek, mentek a József Attila arcú hatvanas évek, s az ifjúvá serdült kamasz egy ideig látni vélte az emberiség ősi álmának beteljesülését; hitte: ami írva van, beteljesedik, az Ige testté lesz megint. Szapudi András , Ahogy volt, télen... Emlékszem egy kemény ropogású, fényragyogta téli napra. Amikor lenézett rám, s azt kérdezte: Na fiam kimegyünk bort fejteni, a hegyre? Mélyre süppedt a kiscsizma a hóba, de büszkén róttam mellette a lépéseket. Emlékszem egy negyven év előtti karácsonyra, amikor nem árultak szaloncukrot, de ő lenézett rám, s azt kérdezte: Na fiam, azért azt nem gondolod, hogy üres marad a karácsonyfa? Mert pár szem, csillogó sztaniolba csomagolt édesség-jóság, akkor is jutott. Emlékszem sok tavaszra, nyárra, őszre, télre. Napra, évre, évtizedre. Széles nevetésre, tekintetszűkítő gondra, hahotás tréfákra és családbazárt suttogásokra. Féltésre, bátorításra. A „Na, fiam” félreérthetetlen hangsúlyaira, a szavak ismerőskedves zamatára, a reggeli ébresztések harsány erejére, az esti elal- vást békéltető nyugalomra, amelyekben egy roppant súlyú ítélőszék mindig megértő és mindig megkegyelmező, de kimondatlanul is, kíméletlen őszinteségre késztető kérdései előtt, az ember vénülő fejjel is kiscsizmás gyerek marad. Tudja és érzi, hogy nehéz járni a hóban, mégis büszkén néz. felfelé valakire: Mi ez nekünk, ha egyszer nekivágtunk a télnek?! A télnek sokszor kellett nekivágni, sőt kivagyi legényként füllenteni, hogy: Apám, nem is olyan mély a hó! Nem olyan nagy a hideg és megmelegszünk akkor is, ha kevés a tú'zrevaló. Tudom, jelképes beszédek ezek. Sokan gondolkodnak ezekben a napokban hasonlóképpen, elment szeretteik felől. Lehet bölcselkedni, elmélkedni és emlékezni. Lehet rosszul aludni és félálomban tovább folytatni örökre megszakadt beszélgetéseket. Mert az örökség igazi súlya az, ami bennünk a kérdéseket újra meg újra fölteszi. Hát bizony szó szerint is vehető: csak a magam szürkülő szakállára szüreteltem az idén, s először. A cukorfok gyengécske volt. Nem kell a hegyre sem menni már, a bort megfejteni, amúgy meg hideg téli napok ígérkeznek. És nincs aki korholjon, ha rosszul kezelném a bort. A korán vénülő napok estéjén tétova tekintettel követem a gyertyák lángját, bízván bízva abban, hogy megmutatják: biztosan és visszavonhatatlanul volt valaki, akit a fáradó szem, a gondosan bemért dioptriák alól is, még mindig tud követni — fölfelé. A hegyre. Tröszt Tibor Kerékbetört édes anyanyelvűnk Kaposváron a Bajcsy-Zsilinszky utcában. Az MTSZ-székháznak — reméljük! — nem ez a dísze és értéke fotó: király j. béla
