Somogyi Hírlap, 1996. október (7. évfolyam, 229-254. szám)
1996-10-26 / 250. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. október 26., szombat SZTÁRPLETYKÁK A világsztárok rajongói nem is hiszik, hogy a világhír, az ismertség könnyen lidérces álommá válhat kedvenceik számára. Egyre több híresség panaszkodik a népszerűség árnyoldalaira - miközben mindenki azt feltételezi, róluk, hogy úsznak a boldogságban. Madonna nem tartotta elég biztonságosnak luxuspalotáját, ezért egy kevésbé előkelő negyedben vásárolt új házat. A domboldalon álló 9 szintes palotájára kitette az „eladó” táblát. Beatrice Dalle színésznő is szenved magánéletében a sikerességtől. „A népszerűségem mindenekelőtt a partnereimet érinti. Amennyiben kísérőm nem magamutogató macho típus, nehezére esik elviselni a rivaldafényt, mivel ő csak másodhegedűs lehet.” Házassága a festő Jean-Francois Dalle-lal a „Betty Blue” sikere után tönkrement. Vanessa Paradis Vanessa Paradis számára a népszerűség árnyoldalai 15 éves kora óta ismertek. A Top 50 Lolitájaként már az iskolában sem volt nyugta. Ezért hogy egy kicsit magában lehessen, az Egyesült Államokba menekült... Andié MacDowell is visszahúzódott a nyilvánosság elől. Családot alapított és Mon- tanába költözött, „mert a sztárélet egyszerűen elviselhetetlen.” Szenved attól, hogy bármit csinál, kíváncsi szempárok figyelik. Hogy inkognitóban maradhasson, gyakran Rosalie-nak hívatja magát. Sabine Azema színésznő számára is fárasztó közismertnek lenni. „Kezdetben mindenki számára hízelgő, hogy felismerik vagy kapcsolatot keresnek veled. De aztán folyamatosan csak a hibákat látják meg benned, hogy saját magukat igazolhassák. Néha inkább fogom magam és elutazom.” FEB 1956 emberi börtöne Ascher Tamás: A darabok legaktuálisabb érzéseinkről is szólnak (Folytatás az 1. oldalról) — Az évfordulóra való emlékezés — gondoljuk — szűkítette is a tematikát. — Nem. A 40. évforduló alkalmából hirdettük meg a pályázatot, hogy méltó módon legyen jelen a köztudatban a színházirodalom és egyáltalán a közvélemény köztudatában az 56-os forradalom. A kiírásban azonban leszögeztük, hogy nem pusztán az évforduló alkalmából krónikaszerűen megelevenített eseményeket várunk, hanem bármit, ami az elmúlt 40 évvel kapcsolatos, ami lazán kötődik, az 56-os forradalomhoz, csak a következménye vagy az előzménye annak. — Miről szólnak ezek a művek? — Vannak darabok, amelyek az 56-os forradalom egy- egy mozzanatát idézik föl, többnyire az első napját, a legfontosabbat, 1956. október 23- át. Több darab is van, amelyben október 23-án játszódik az egyik felvonás és november 5- én a második vagy akkor, amikor az első amnesztia volt, a 60-as évek elején. Azt ábrázolják, ami akkor történt, s azt is, hogyan élt tovább az ország a forradalom leverése után. Vannak darabok, amelyek az 50-es évekkel foglalkoznak, s olyanok is, amelyek ávós vallatásokkal, börtönhelyszínnel foglalkoznak, akár konkrétan, akár metaforikusán. Mint Jeles András darabja vagy Szilágyi Andoré, a börtön, a kínzókamra, az ávós vallatás világát egész az abszurditásig, a szürrealitá- sig csavarja tovább. Nem pusztán az adott pillanatról, hanem az egész mai életről, a huszadik század kulcsmozzanatairól ad valamiféle víziót, rendkívül te- átrálisan és sokkal több rétegűén, mint pusztán egy krónikás. Vannak darabok, amelyek aztán az 56-os események fénytörésében a mai életünket mutatják. Például Spiró György darabja, amely egy valamikori 56-os disszidens 40 év után visszatér, hogy hálát adjon annak az embernek, aki őt akkor megmentette. Megleli egy mai lakótelepi lakás szoba- konyhás körülményei között azt az öreg munkáspárti nyugdíjast, aki mindennel, ami a rendszerváltás óta történt elégedetlen, s aki úgy érzi, hogy elárulták a kommunizmust, az eszmét, a munkásokat. Ez a bizarr találkozás pontosan ábrázolja azt a rettenetes csalódottságot és rossz szájízt, amely negyven évvel a forradalom után élhet bennünk, litván, hogy mi az, ami ezekből az eszmékből még él, s mi az, ami teljesült. — Ezek nem lehetnek sematikus darabok. — Természetesen vannak olyanok is, amelyek szó szerint fogták föl az ünnepi alkalmat, s valamiféle himnikus ódaként rögzítenek egy-egy eseményt. Ezek a színház számára kevésbé érdekesek, hiszen ma élűink és a mai ember számára, a mai dolgokról akarunk színházat csinálni. — A történelmi vagy a kronológiai hűséget, az üzenetet nem lehet számon kérni a díjazott pályamunkákon? — Inkább világérzetről szólnak. Arról, hogy hogyan élünk ahhoz képest, amit szerettünk volna az elmúlt 40 év folyamán. Meg arról, hogy két hétre mi lángolt 1956-ban, és mennyien éltek ebből az eszméből aztán. Mennyi emberben tartotta a lelket, hogy meg kell változtatni körülményeinket, és arról, hogy most, hogy ezek a változások megtörténtek, hogyan szembesülünk egykori eszméinkkel? — Ezek a darabok adtak valamit az Ön világképéhez? — Minden olvasmány, minden írói személyiség világa, látásmódja gazdagít engem is. Én mint a szakma képviselője azonban elsősorban azt vártam ezektől a daraboktól, hogy teát- rálisan is felgyújtsák a fantáziámat; tudjam elképzelni, hogy én milyen darabot rendeznék ezekből. Vannak darabok, amelyek nem elsősorban színpadi művekként keltették föl az érdeklődésemet, hanem azzal, hogy olyan dolgokról tudósítottak, amelyekről még nem hallottam. Ilyen Nagy András műve, az Emészthetetlen villanyvonat, ami egy történelmi személyiségről szól. Arról a dán diplomatáról, aki a magyar ügy előadója volt az ENSZ-ben 1957-1959 között. Majd rejtélyes körülmények között meggyilkolták vagy öngyilkos lett. Az a világ, amely ennek kapcsán tárul fel előttünk, rendlrí- vül izgalmas és nagyon jellemző. De talán érdekesebb volt számomra történelmi dokumentumként, mint megrendezendő darabként. — A kaposvári színháznak lehetősége van a legjobb darabokat bemutatni, két darabot műsorra is tűznek. — Babarczy László, akinek a fejében fogant meg az egész pályázat, úgy döntött, hogy ha talál megfelelő darabot, akkor azt bemutatja ebben az évadban. Hamvai Kornél darabjában megtalálta ezt. Mi ezeket a darabokat nem akarjuk magunknak fenntartani. Azt gondoljuk, olvassák el minél többen a szakmából, jelenjenek meg kötetben, folyóiratokban, hogy egyenlő esélyekkel versenyezhessenek színházak és rendezők a darabokért, és a lehető legoptimálisabb megoldásban kerülhessenek színpadra. A legmegfelelőbb színészekkel, a legmegfelelőbb színházban... — Elég messze van már '56, hogy erről beszéljünk? Nem magától múltak el a kötelező' amnézia évei, amiről Babarczy László beszélt, hanem a pályázat ingerelte az írókat, igenis meg kell írniuk, amit a forradalomról gondolnak. — Úgy érzem, az amnézia kötelező volt az elmúlt politikai rezsimben. Az emberek nem szívesen gondolnak vissza a bukásra, a szégyenre, a frusztrációra. Arra sem, ahogyan önmagukban akár csak csendes módon is, elárulták azokat az eszméket, amelyek mellett hitet tettek, egyszerűen a napi továbbélés érdekében. Az amnézia pszichológiailag is természetes. Úgy érzem, elég messze vagyunk már mindezektől az eseményektől ahhoz, hogy most objektívebb módon beszélhessünk róluk. Nem véletlen, hogy vannak olyan szerzők, akik darabot írtak erről a korról és nem is éltek még akkor vagy csak néhány évesek lehettek. — Jeles András is csak 11 éves volt akkor. — Az ő darabja sem 56-ról szól. Egy ávós világról szól, a vallatások és a pressziók, az elnyomás világáról szól, azt egészen az abszurditásig feszítve. Hamvai Koméinak pedig semmilyen személyes tapasztalata sem lehet az 50-es évekről, amelyekről a darabja szól. Mégis talán jellemzőbb és iga- zabb, lényeglátóbb, mint a kortársak által írottak. — Említette az eredmény- hirdetéskor, hogy nagyon erős képekkel találkozott, s ez nagyon megfogta. — Azért beszéltem ezekről az erős szürreális és nyomasztó képekről a bevezetőmben, hogy érzékeltessem: nem pusztán krónikák vagy ünnepi ódák születtek az 56-os téma kapcsán, hanem olyan szorongásról, rossz közérzetről, kétség- beesésről árulkodó művek is, amelyek a legaktuálisabb érzéseinket foglalhatják össze, és mindenképpen színpadra kívánkoznak a mai színházban. Balassa Tamás-Kercza Imre A vendég A torinói pályaudvar információs irodájában megkapom a város térképét.- Ajándék - szabadkozik a díszegyenruhás férfi, amikor zsebembe nyúlván megcsörgetem líráimat.- Grácia - viszonzom mosolyát és jelzem, hogy ezzel nagyjából ki is merült a szókincsem. Ő nem hagyja ennyiben a dolgot, szép dallamos nyelvén szóáradatot zúdít rám, mindenáron informálni, segíteni akar. Ekkor kimondok egy nevet. És meglobogtatom az ajándék térképet.- Kossuth... Kossuth... - ráncolja homlokát az egyenruhás, majd felvillanyozva folytatja: Luigi Kossuth. Bólintok. Erre ő heves mozdulattal elragadja a térképemet, tollat ránt elő s a kék, zöld, sárga vonalak közé erőteljes pirosat húz. A vonal a Viktor Emánuel korzón halad, majd befordul balra egy kis mellékutcába, onnét kijut a Piazza Balbo-ra. Megértem: közel a cél, nem kell közlekedési alkalmatosság után néznem.- Haus - mondja az olasz, majd kidülleszti mellét, fura pózba merevedik. Ezzel adja tudtomra, hogy szobor is van a „haus” előtt. Öt perc séta. S mielőtt felfedezném az emléktáblát, megismerem a teret és a házat. Az elém táruló képet Eötvös Károly így írta le a múlt században: „Á ház, ahol a Kormányzó lakott, egy kis térre néz, ablakaival. A tér körül van véve alacsony kőfallal, s tele van kisebbszerű szobrokkal, s díszcserje fákkal, szépen kavicsolt, keskeny utakkal, s van benne víztartó medence, s kis szökőkút is... Kis vasrács ajtai mindig zárva vannak.” A téren azóta eggyel több a szobor. A harcias, vagy szóno- kias pózba merevedett díszruhás olaszoktól félrehúzódva, kis mellszobor szerénykedik a park sarkában. Mögötte bron- zos díszcserje. A vasrácsajtók nyitva vannak. A téren olasz kislányok és kisfiúk kergetik a labdát, építik a homokvárat, s fogócskáznak a szobrok körül. A padokon asszonyok ülnek. Beszélgetnek, kötögetnek, akárcsak Pesten, vagy Debrecenben és mindenütt, ahol parkok, játszóterek vannak, meg padok a fák alatt. S amit még nem láthatott Eötvös Károly, amikor itt járt, az az autó-áradat a park és a járda közötti keskeny utcán. Áz áradat akár egy szigeten, hömpölygi körül a parkot, amely egyre bronzo- sabban csillogtatja díszcserjéit az alkonyatban. Megyek szállást keresni. A hotelportások arcán sajnálkozó mosoly, egymás után tátják szét karjukat. A tizenötödik kudarc után megadom magam, és visz- szaballagok Kossuthoz. A tér elnéptelenedett. Bezárták a rácsos kapukat. A díszcserjén átüt a neonfény, világoskék permet hull Kossuth félarcára. Átlépem az alacsony kerítést, leülök egy padra a szobor közelében. Ebben a pillanatban a szemközti ház első emeletén kivilágosodnak az ablakok. Két férfi könyököl a párkányra, mögöttük csupaszon virítanak a falak. Talán éppen a dolgozószoba ez, amely az iratok fölé görnyedő aggastyánt látta. A kilencven éves írót, aki naponta, fiatalokat megszégyenítő munkabírással, 6-7 órát dolgozott egyhuzamban. Akinek mindig, minden körülményben ellenállhatatlan fegyvere volt ez a cselekvő erő, mely megvédte testét, szellemét szinte az emberi életkor legvégső határáig. Akik az ablakban könyökölnek, nem sejthetik, hogy valaki mögéjük néz, képzeletben körüljárja a szobát, s egy szikár öregember cigarettafüstjét érzi a levegőben. Vagy talán nem is a dolgozószobát látom, hanem a hálót, ahol - mint Eötvös Károly írja: „a szent Öreg utolsó betegségét átszenvedte, s ahol utolsó lélegzetét is vette.” Az ablakban könyöklők nem sejthetik, hogy valamikor meghalt itt egy ember, akit a magyarok szent öregnek neveztek. „Kossuth lakása idegen birtok”, s ő már nincs a lakásban. Kiköltözött ide a térre, s szoborként is vendég a házigazdák szobrai között. Én most a vendégnél vagyok vendégségben. Életében sokan látogatták. A torinói, pályaudvaron fiakerbe ültek a pesti honatyák, s ide hajtattak üdvözlő beszédet mondani, hódolatot kifejezni, üzenetet kérni, hogy odahaza elmondhassák választóiknak: „Kossuth Lajos azt üzente...” Mert lehetett remete, szent. Turulban. Méginkább: nagy nemzeti halott. Csak toborzó szónok nem lehetett többé Magyaróváron, vagy Cegléd piacán... Az ablakokból elröppen a világosság. Nem hoztam ajándékot: tokaji bort, nemzeti szalaggal átkötött búzakenyeret vagy más effélét. Nagy szavakat sem hoztam... Elindulok a Po folyó felé, Kossuth reggeli sétaútján, késő éjszaka. Az első utcasarkon egy autó és egy motorkerékpár ösz- szekoccan. Nincs baj. Csak a motor sárhányója torzult el kissé. Az autós mokány kis ember, papírpénzt számol a te- neager motoros markába. Vállon veregetik egymást, tovább mennek. Esőfelhő kerekedik, a fák összerázkódnak. Mire a parthoz érek, a Po tükrén zivatar táncol. Szapudi András Magyar prédikátor amerikaiaknak A taszári sátorvárosban négy lelkész segíti az amerikai katonákat béketeremtő tevékenységük végrehajtásában. Egyikük Steve Szász kapitány, vagyis Szász István.- 1949-ben a Békés megyei Sarkadke- resztúron, baptista szülők legidősebb gyermekeként születettem. 1951-ben a családunk Gödöllőre költözött. Édesapám, aki festőként dolgozott, már az 50-es években segítette azokat, akiknek valamilyen gondja volt a hatóságokkal. 1956-ban segített ezeknek az embereknek, hogy eljussanak Ausztriába. Az egyik este magyar katonák jöttek géppisztollyal, apámat keresték. Szerencsére nem volt otthon. Amikor hazajött, azt mondta: nekünk nincs jövőnk Magyarországon. Összepakoltunk, és az egész család elindult Ausztria felé. Ahogy én emlékszem, személyvonattal mentünk Győrig, ott átszálltunk egy te- hervonatra. A tehervonat másik oldalára mentünk át, én olyan kicsi voltam, hogy a kerekek között láttam a katonák csizmáját és puskáját. Azt hiszem, szerencsénk volt. Amikor a tehervonat megállt, sokat kellett gyalogolni. Apám azt mondta: nagyon fontos, hogy csendben legyünk. Ez 1956. december 16-án volt. Salzburgban voltunk pár hónapig, majd édesapám nagybátyjának segítségével Los Angelesbe mentünk.- S hogyan lett lelkész?- Nekem senki nem tanácsolta, hogy ezt válasszam. Los Angelesben minden vasárnap elmentünk a baptista templomba. 1963-ban volt egy nagy evangélikus mise, ahol én elfogadtam az urat, mint személyes megváltót. Úgy éreztem, hogy a vasárnapi istentisztelet kevés, nekem ettől több kellett. Prédikátor akartam lenni.- Az amerikai hadsereggel hogyan került kapcsolatba?- Kaliforniában jártam egyházi szemináriumra, ahol az egyik professzorom tartalékos katona volt. Biztatására kerestem fel az egyik katonai alakulatot. Évekig még Dél-Kalifomiában egy templomban is prédikáltam. Már jól képzett prédikátorként vállaltam szolgálatot a hadseregben. 38 éves voltam, amikor bejöttem. Talán előbb kellett volna. Augusztusban érkeztem Magyarországra. Külföldön ez az első szolgálatom, amelyet az én kérésemre engedélyeztek. December közepén kellene visszamennem az Egyesült Államokba, de ha lehet, szeretnék maradni márciusig.- Élnek rokonai Magyarországon?- Igen. Eddig csak levélben tartottuk a kapcsolatot. Ha engedélyezik, a hétvégén szeretném meglátogatni őket.- Gyerekként ment el Magyarországról...- A szüleim mindig szerették volna, ha visszajövök, de ezt nem lehetett. Az Amerikában élő magyaroknak pedig nem kellett magyar lelkipásztor. Á magyarok Amerikában nagyon könnyen megtanulják a nyelvet és oda mennek templomba, ahol nekik a legjobb. Tehát igazán nem sokat tudtam Magyarországról. Amikor közölték velem, hogy jöhetek, nagyon boldog voltam. Nagyon jó érzés volt, amikor iderepültünk és letettem a lábamat a földre. Jó volt találkozni és beszélgetni magyarokkal.- Miből áll a munkája a taszári sátorvárosban?- Hetente egyszer tartok Biblia órát és három hetente egy alkalommal misét. Mindennap jönnek és mennek az emberek. Ügyes-bajos dolgaikkal kell foglalkozni. Á katonalelkészeknek nagyon sajátos a szerepük minden hadseregben, sokkal több, mint egyszerű lelkipásztori tevékenység, egyfajta humán szolgáltatás a lelki problémák kezelésére. A múlt héten, amikor tengerészek jöttek, az egyik tengerésznek meghalt a nagymamája. A tisztje azt akarta, hogy én beszélgessek vele. Egy órát töltöttem vele, és úgy láttam, hogy ez sokat segített neki. Előfordult az is, hogy egy zsidó katonának nem felelt meg az étel. Mi találtunk olyat, amit ez a katona is megehet. ♦- Milyen a kapcsolatuk a helyi egyházakkal?- Sajnos, most nem a legjobb, pedig úgy tudom, hogy az előző turnusban lévő lelkészeknek folyamatos kapcsolatuk volt minden egyházzal. Ezek a kapcsolatok azonban megszakadtak. Szeretnénk mi is találkozni az egyházaknak a képviselőivel. Azt gondolom, hogy erre jó alkalom lehet a sátorvárosban az új tábori templom avatása. A helyi zsidó hitközséggel, és a pécsi iszlám közösséggel most is van kapcsolatunk. Nagy gond, hogy csak ritkán, akkor is tízesével mehetünk csak be Kaposvárra. Pedig sok katona szívesen megismerné ezt a szép várost. A katonák, akik itt vannak, nagyon szeretik a magyarokat. Jól érzik itt magukat. Nagyon tetszik nekik a magyarok vendégszeretete. Ez jó Amerikának és jó Magyarországnak is. Puskás Béla
