Somogyi Hírlap, 1996. szeptember (7. évfolyam, 204-228. szám)
1996-09-28 / 227. szám
12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. szeptember 28., szombat A némaságra kárhoztatott falu Úgy tetszik, hogy még az ajándékként kapott őszi napfény sem tudta kicsalogatni Nagyberki lakóit. A szélesen terpeszkedő településen magukba zárkóztak az emberek. Amikor pedig a múlt hét csütörtökön történtekről próbálom faggatni őket, udvariasan ugyan, de visszautasítanak. Csupán egy asszony nem tett lakatot a szájára. Keserű kifa- kadása múltba nyúló sérelmeket, kilátástalanságot, „minden mindegy” hangulatot áraszt. Leírni azonban nem engedi az elhangzottakat. Idősebb úr, sietve megy el mellettünk. Érdeklődésemet hallva, szaporábbra veszi lépteit. — Nézze! Én reggel fölülök a buszra, és este hazajövök. Nem tudok semmiről és nem is érdekel semmi — mondta egy férfi. — Hogy a jövőnk függ az eseményektől? Tudom. Mégsem nyilatkozom. A turkáló-központú kiüresedett kultúrház előtt állók ugyancsak elhárítják a nyilatkozás lehetőségét. Akárcsak a két, földművesmunkába belefáradt asszony. Egyikőjük — még bő szoknyát visel —- rebbenve tekint rám, majd szájához kapja kezét. Szemével int, hogy nem szólhat. Keserű látvány a némaságra kárhoztatott falu. A polgármester túlkapásai miatt önmagát föloszlató képviselő-testület egyik, a polgármester mellett voksoló tagja, Stágl József már nyilatkozott lapunknak. Akkor szerettük volna megszólaltatni Göndöcs József polgármestert, de nem találtuk otthon. Hivatalában is többször hívtuk telefonon. Eltávozott, nem tudják, mikor jön vissza. Később azt mondták: szabadságra ment. Az alpolgármester nevét pedig hétpecsétes titokként őrizték a hivatalban. Személyesen látogattunk el a polgármesteri hivatalba. Ami ezután történt, az akár egy fiskális-krimi része is lehetne. Bár Göndöcs József személygépkocsija az épület előtt állt, a titkárnő bejelentette: éppen most ment el, és nem Áldják, hová. ígérték, körülnéznek. Fél órai várakozás után bátorkodtam ismét megkérdezni: várható-e a közeljövőben az érkezése? A válasz: fogalmunk sincs róla. Lehet, hogy ma már nem is jön. De menjek el a Szabadság utca 40- be, ott már vár egy nyilatkozó. Rossz érzéseimre hallgattam és kihagytam a lehetőséget. A hivatali hölgyek fáradozását megköszönve távozni készültem, amikor fotóriporter kollégám betoppant és közölte: szembetalálkozott a polgár- mesterrel, aki éppen most hagyta el a hivatalt, irodájának a folyosóra nyíló ajtaján át. A lehetőség, hogy Göndöcs József a nyilvánosság előtt mondja el véleményét, ezzel szertefoszlott. A némasági fogadalmat tett berkiek ekkor az alpolgármesterhez irányítottak. Keszthelyi István, a Mava Kft telepvezetője, munkahelyén fogadott. — Göndöcs József nem való olyan beosztásba, ami hatalommal is jár. Nem nőtt föl ehhez a feladathoz, s nem tud bánni az emberekkel sem — mondta. — A megfélemlítés, az „oszd meg és uralkodj” elve érvényesült munkájában. Viselkedése is sok kívánnivalót hagyott maga után. A költség- vetési tárgyalások előtt rendre megfélemlítette az intézmények dolgozóit. Fölsorolta, hány embert fog kirúgni. Ez mindig hatott. Több előnytelen szerződést kötött, s ezekről a képviselő-testület csak utólag értesült. Az érdemi munkába nekem sem volt beleszólásom. A temető előnytelen feltételek melletti bérbeadása sarkallta a testület egyes tagjait a döntésre: ha a polgármester nem mond le önként, oszlassa föl magát. Miért „néma” a falu? Az aláírásgyűjtés alkalmával készült lista a polgármesterhez került. A névsorban szereplőket megfenyegette: nem kapnak segélyt, amiért ellene fordultak. György László, az általános iskola igazgatója, képviselő-testületi tag mindig őszintén beszélt a problémákról és kérdőre vonta a polgármestert, aki ezt nem szívlelhette. Minden évben vizsgálatot indíttatott az iskola gazdálkodásával kapcsolatban. A TÁKISZ nem talált hibát, ekkor egyik rokonát bízta meg, áfával együtt „potom” 360. ezer forintért a vizsgálat lefolytatására. A négymillió forintos hiánnyal küszködő önkormányzatnak erre tellett. A fogorvos lakásának rendbetételére sem sajnálta a félmillió forintot. A képviselő-testület erről a döntésről ugyancsak utólag értesült. — Úgy véli, hogy a megfélemlített nagyberkiek most jól választanak? — Ha a falu úgy dönt, hogy ez a polgármester képviseli az érdekeit, voksoljon rá. Ám, ha a fülkében egyedül, csak a lelkiismeretére hallgatva adja le szavazatát, jobb sora lesz a településnek. Várnai Ágnes Világbajnok somogyi kommandóparancsnok Trófeák vér nélkül Mergancz Sándor fotó: lang Róbert Mergancz Sándor százados, a Kapos beavatkozó alosztály parancsnoka a rendőr-világjátékok Egyesült Államokban rendezett nemzetközi versenyének lövészei között aranyérmet szerzett. A 33 éves világbajnok kommandóparancsnok nem az első aranyérmének örülhetett az Utah állambeli Salt Lake Cityben, hiszen öt éve sikerrel vesz részt a nemzetközi megmérettetéseken. Az eddig Washingtonban, Ottawában, Birminghamben és Melboume-ben rendezett versenyekről is dobogós helyezéssel, Ottawából aranynyal tért haza. — Melyikre a legbüszkébb? — Természetesen a legutóbbi aranyéremre. Több kategóriában indultunk: kiskaliberű puskában bronzérmet kaptam, csapatban pedig ezüstöt; nagykaliberű puska kategóriájában második lettem, az olimpiai bajnok Varga Károly előzött meg. Bár azonos köregységet lőttünk, de neki egy belső tízessel több volt. Csapatban a dobogó legfelső fokára állhattunk. S amire nagyon büszke vagyok: az akciópisztoly-lövé- szetben első helyezettként végeztem. Ez egyebek között azért is nagyon fontos nekem, mert mint kommandósnak adott esetben — egy tűzharcnál — az életemet is megmentheti a pontosság és a gyorsaság. — Saját fegyverrel ló'tt? — Bár tavaly a Lauda légi- társaság nem engedte, hogy Ausztráliába magunkkal vigyük a fegyvereinket, az idén saját pisztolyomat használhattam. A Beretta 92 FS fegyvert a sikereim miatt a Szent Hubertus Kft-től nagy kedvezmény; nyel vettem. — Szereti a veszélyt? — Fölöslegesen nem, de néha át kell élni, hogy az ember érezze a megemelkedett adrenalinszint hatását. A mostani versennyel kapcsolatban azonban olyan veszélyt éreztem, mint még soha: a repülőgépünk Washington fölött egy hatalmas viharfelhőn szállt át. Sokfelé jártam már, de ilyen szörnyű és félelmetes repülőgép-élményem még nem volt. — Emberre ló'tt már? — Fegyvert fogtam emberre, de soha nem lőttem még. A fegyveres bűnözőkkel szemben sem kellett használni a pisztolyomat. Ehhez persze a gyorsaságon kívül szerencse is kell. — Négy éve a Kapos kommandó vezetője. Melyik volt a legemlékezetesebb bevetése? — Két olyan eset volt, amikor robbantással fenyegetőző, kóros elmeállapotú embereket kellett megfékezni. Az egyiket úgy győztem meg, hogy fegyver nélkül tárgyaltam vele, a másik nehezebb ügy volt, mert önmagát akarta felrobbantani. Ám ő is megadta magát. Ezek veszélyesebbek, mert egy „sima” bűnöző kiszámíthatóbb. — Hogy lett kommandóparancsnok? — így sikerült... Tamási Rita „Hozzáfogok én, egy szegény legény” Feltevések szerint a Kop- pány-völgyében - Kárán - született Mátyás király egykori alkancellárja, Karai László, aki Rómában beleszeretett a könyvnyomtató mesterségbe, és a Corvinák hazájába hívta Hess Andrást, hogy nyomtasson könyvet Pannóniának is. Hess mester elfogadta a meghívást, és 1473- ban kiadta a'Budai Cronikát. Ám a selyembe öltöztetett, drágakövekkel ékesített Corvinák dicsőségéből kevés fénysugár hullott a legrégibb hazai nyomtatvány bölcsőjére. A magyar könyv, miként a martalócok dúlta haza sok bujdosójának gyermeke, külhonban született, árvagyerek- sorban nevelkedett, de mindig állhatatos volt a szolgálatban, pedig akiknek szolgálnia hivatott, sokszor nézték közönyösen sanyarú sorsát, heroikus küzdelmeit. Bibliafordítás? Grammatika? Igen. Mert „édes az hazának szerelme”, vallja az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelven szóló könyvben Sylveszter János, s ezért a „szerelemért” indulnak el a szellemi és a valóságos utak zarándokai, hogy minél több s jobb magyar könyvet teremtsenek. Vándorolnak - fejükben vagy már papíron a kinyomtatni való, szekéren a nyomdagép -, többnyire menekülnek vala- honnét, valahová, apadt zsebbel, korgó gyomorral, mert - mint Bornemissza Péter ke- sergi: „Engömet kergetnek az kevély németök / Engem kör- nyülvettek az pogány törökök”; - vagy az olthatatlan tudásszomj hajtja, űzi őket messzi földre, távoli egyetemekre, hogy ismeretekkel, könyvekkel megrakodva egyszer majd hazatérjenek. Huszár Gábor kis kézi nyomdáját végigzötyögtette Magyarországon, Szenczi Molnár Albert szinte az Óperencián túlra gyalogolt a zsoltárokért, Tótfalusi Kiss Miklós pedig (akinek tudat alatti emlékezetében talán a Corvinák szépsége derengett) nem fogadta el a hollandok kínálta aranyakat, az egész életére garantált biztonságot, tekintélyt, mert eszébe jutott, hogy pátriájában „békamászásként terülnek el a betűk az ócska papíron”; ő, a nyugaton elhírese- dett betűmetsző, a florenci nagyherceg, a pápai udvar kedvence hazajött, hogy jeles tehetségével a külországokban lenézett, silánysága miatt kinevetett magyar könyvet megsegítse. Micsoda önbizalom feszíthette még, amikor eképpen szólott: „hozzáfogok én, egy szegény legény, és megmutatom, hogy egy szegény legénynek devotioja többet teszen, mint az országnak immel-ámmal való igyekezete!” Megmutatom - mondta önérzetesen, szinte kevélyen, mint aki a florenci nagyherceg vagy őszentsége megbízottjával beszél, és nem egy magyar kisváros kongó fejű potentátjával. Pápai Páriz Ferenc írja róla: „Édes hazájának mivel kormos füstje / Világosbnak tetszik, mint más nemzet tüze / (...) Vágyakozik haza forró szeretete.” A folytatás - más hűségesek, gyanútlan hazatérők, pazarló lel- kűek életsorsából is - jól ismert. Szinte közhely. Valóságos csoda - és nagy szerencsénk hogy mindig akadtak, akadnak itt hozzá hasonló elszánt szegénylegények, akik nem riadnak vissza a kudarcot jósolók falra festett ördögeitől, s nem immel-ámmal való igyekezettel, hanem erős akarattal fognak hozzá a hitük szerint rájuk váró feladatok elvégzéséhez. Szapudi András Sok munka, jó darabok reményében jött Kaposvárra Zsoké helyett színész lett Nyári Oszkár fotó: török anett A sikert nem osztogatják könnyen: a tehetségen kívül konok elszántság, kitartás is kell hozzá, s az, hogy lelkesedéssel és komolyan oldjon meg az ember minden feladatot. Manapság nagyon hamar megtanulja mindezt egy fiatal, pályakezdő színész. Nyári Oszkár friss színészdiplomával a zsebében érkezett Kaposvárra. Nem kellett sokáig várnia arra, hogy megismerje a közönség: a Pinokkió című gyerekdarab egyik főszerepét alakítja. A bemutatkozás jól sikerült... — A "Balaton északi partján nőttem fel, olyan családban amelynek semmi köze sem volt a színészmesterséghez: szüleim a vendéglátóiparban dolgoznak. Nyolcévesen még vagy színész, vagy zsoké akartam lenni. A mai napig sem tudom, hogy mi indított a színpad felé... Édesanyám nagyon sokat olvasott, érdekelte a szépirodalom. Volt egy kedves játékunk téli estékre: meséket dramatizáltunk, „rádiójátékot” csináltunk, és felvettük magnóra. Hárman alakítottuk a szerepeket: édesanyám, a bátyám és én. Talán innen az indíttatás. Meséli: később, a gimnáziumban került igazán színpadközeibe. Kisebb jeleneteket, meséket írt, rendezett és játszott, a produkciónak sikere volt. — 14 éves voltam, amikor láttam a Peer Gyntöt. Ez nagyon sokat jelentett: tisztelni kezdtem a színészeket; intellektuális, érzékeny embereknek láttam őket. És még valami világos lett: hogy ebből bennem is van valami, s hogy ezt láttatni is szeretném. Jelentkeztem a főiskolára, de nem vettek fel. Nem éreztem csalódást, mert rájöttem, hogy még mindig nem vettem eléggé komolyan az egészet. Az elhatározásig eljutottam, de az akarat hiányzott még. Katonaság, vállalkozások — sok mindent kipróbált. Közben nem került elérhetetlen távolságba a színpad: tánc kategóriában a Ki-mit-tud? elődöntőjébe is bekerült. Aztán csoportos színészként határozta el: csak úgy lesz színész, ha elvégzi a főiskolát. Harmadszorra vették fel, huszonnégy évesen. — Milyenek voltak a főiskolai évek? — Kerényi Imre osztályába jártam. Divat most szidni a színművészetit, én mégis úgy gondolom: lehetőségeihez képest ez az intézmény a legmagasabb szintű képzést adja, s ebben nagy szerepe van annak, hogy a színházi szakma jelentős személyiségei tanítanak ott. Nekem igen sokat adott ez a négy esztendő. Az első két év az zárda. Csak úgy lehet végigcsinálni, ha valakinek csak ez létezik. Ä harmadik-negyedik évben rengeteget játszottam: jókat, rosszakat, a sikert és a bukást egyaránt megtapasztalhattam. Hogy csak néhány vizsgát említsek: a Mágnás Miska például rossz emlék, a Sztárcsinálók viszont igazi élmény volt. Az Elátkozottak című Sha- kespeare-feidolgozásunk pedig a nemzetközi Shakespeare-fesztivál legjobb előadása lett a főiskolán. Aztán szerződtetések, pályakezdés... — Miért Kaposvárt választotta ? — Azt már harmadévesen eldöntöttem, hogy vidékre szeretnék szerződni. Már csak amiatt is, mert olyan emberek is ezt tanácsolták nekem, akik közel állnak hozzám, s akiknek adok a véleményére. Csak itt lehet igazi, minőségi, nem profitorientált színházat csinálni. S ha vidék, akkor Kaposvár. Sok jót hallottam erről a színházról, örülök, hogy itt kezdhetem a pályámat. Sok munkát remélek, jó darabokban. A pályakezdésről egyébként azt tartja: nem olyan nehéz, ha az embert megtalálják a szerepek és a lehetőségek. Csak tudni kell élni velük. Szerepálma nincs: egyszerűen csak játszani szeretne, bizpnyítani. Lelkesedéssel és őszintén. Jakab Edit
