Somogyi Hírlap, 1996. június (7. évfolyam, 127-151. szám)
1996-06-19 / 142. szám
8 SOMOGYI HÍRLAP VELEMENYEK 1996. június 19., szerda Vasvillás birtokvédő Manapság sajnos, lépten- nyomon erőszakos cselekményekről hallunk. Még megdöbbentőbb a dolog akkor, ha az ember közvetlenül találkozik vele. Egy elgondolkodtató eset történt a múlt szombaton Iharosban. Négy fiú, akik közül a legnagyobb 14, a legkisebb 6 éves, biciklizés közben a mezőre mentek. Ot meglátva egy szalmabálából rakott kazlat, felmásztak a tetejére. Nem tudták, hogy magántulajdonról van szó, amely az iharosi falugazdász tulajdona. Kis idő múlva ordítozva, káromkodva, vasvillával rohant rájuk a gazda. A fiúk megijedtek, s igyekeztek lemászni a kazalról, ám a legnagyobbnak beakadt a lába, így később ért le. Már nem tudott elmenekülni, futás közben elérte a gazda, és a vasvillával agyon akarta vágni. A fiú védekezésképpen a feje elé tartotta a kezét, így azt érte a hatalmas ütés, amelynek következtében az alkarja eltörött. Ezután tovább kergette őket a legkisebb elé felé rohanva, áld ijedtében bepi- silt.Szerencsére sikerült elmenekülniük a dühöngő gazda karmaiból, így az esetet egy kéztöréssel megúszták, ami remélhetőleg pár héten belül begyógyul. De mikor gyógyul be az a lelki seb, amelyet ez a meglett ember, a falugazdász okozott a gyerekeknek? Hogy bízzanak a felnőttben, aki minden indoklás nélkül szitkozódva, vasvillával ront rájuk? Pedig a felnőttek példamutatásából tanulnak leginkább a gyerekek. Már egy csöndes, nyugodt faluban sem lehetnek biztonságban a gyerekek, akik ártatlan játékukkal még csak kárt sem okoztak a gazdának? A történet elgondolkodtató: a néhány éve még közösségi tulajdont elfogadó elveket valló férfi most már új vizeken hajózva, a Kisgazdapárt jeles tagjaként foggal-körömmel a magántulajdont védi. Méghozzá erőszakos, elítélendő módon, pedig vasárnaponként a templomban a felebaráti sze- retetről hall. Megdöbbentőbb, hogy kiskorú gyermekeket bántalmazott, hiszen neki is vannak gyerekei. Ennek a labilis idegrendszerű embernek puskája, fegyverviselési engedélye is van. Legközelebb már sortűzzel * zavaija el a birtokára tévedő- ket? Kisgéczi Károlvné Csurgó, Semmelweis u. 3. Változó menetrend Tisztelt és általam legkedveltebb újságom szerkesztői! Több utazótársámmal szenvedő alanyai lettünk a június 2-án életbe lépett menetrendnek. Lakóhelyünktől 20-25 km-re utazunk nap mint nap dolgozni. Rajtunk kívül szép számmal veszik igénybe alkalmi utasok is azt a Volán járatot, amelynek a megváltoztatása késztetett arra, hogy most önökhöz fordulva a kedvelt és régóta előfizetőként járatott Somogyi Hírlapban megoldást remélve elmondjam magam és több utazótársam problémáját. Minden évben, most is változott a menetrend. Az idén június 2-án. Az utazóknak jó és rossz változást hozott, mint minden évben. Számomra talán kicsit könnyebb megérteni a változások miértjét, hisz több fuvarozásszervezői bizonyítvány birtokosa vagyok, és 21 év munkaviszonyom van a közlekedés és fuvarozás területén. Számomra van magyarázat arra az esetre is, miért ér be 6.45-kor a 8850-es vonat Kaposvárról Fonyódra (menetrend szerint), amikor a 859-es vonat Fonyódról 6.41-kor elmegy Budapest irányába. Aki arra szeretne utazni, e 4 perc miatt ne várjon 40 percet tétlenül a következő vonatra, helyette vegye igénybe az új Volán járatot, mely Barcsról Budapestig közlekedik. Lengyeltótiban 6.35-kor fel lehet rá szállni, és tiszta, kényelmes, gyors utazással eljuthatunk Balatonboglárra vagy akár Siófokra. Szerintem ez kedvelt járat lesz, ha megismerik az utasok, sőt a Csisztafürdőre indított járatok is, amiért ez úton szeretnék köszönetét mondani mindenkinek, aki ezért fáradozott és megvalósította. Ami viszont a problémát okozza, az a Balatonbog- lár-Táska viszonylat. A reggeli járat megmaradt, ez nagyon jó! Délután viszont már egy éve is változtattak. 16.55-ről 16.40-re az indulást Balatonboglárról. Miért? Az autóbuszok legtöbbször 16.55 és 17.05-kor indulnak. Vonatcsatlakozásuk van. így még ez megmagyarázható! Hanem most június 2-től ez a busz csak Lengyeltótiig közlekedik. Ott a tovább utazók kénytelenek átszállni, ha van mire. A Buzsákra utazó vár 18.25-ig, és a Táskára hazajutni kívánó? Elutazik Buzsákig, és onnan hét kilométert gyalog? Más lehetősége nem lévén kénytelen! A reggel 6 órakor munkába menőknek vagy a hajnali 4-kor útnak indulóknak ez borzasztó! Nekik a munkarendjüktől függetlenül sincs más lehetőségük a hazajutásra, ha Lengyeltótiban lekésik a 17.05-ös csatlakozást, márpedig az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy azt rendre lekésik. Azt már csak mellékesen említem meg, hogy a nem bérlettel utazóknak ez a dühítő helyzet minimum 30 forinttal többe is kerül, mint minden megszakított utazás, de ez a többletbevétel a Volántól számomra nem elfogadható magyarázat egy sok dolgozó utast szállító, bejáratott, főleg a nyári szezonban jól kihasznált járat ilyen durva megváltoztatására! A többlet- bevétel elmarad, mert a csatlakozás híján alig pár utas veszi igénybe a Lengyeltóti-Táska járatot. Kinek jó ez? A hazafelé igyekvő, fáradt embereknek a napi 12 órai munka után semmi esetre sem az, de a Volánnak sem. Ez úton kérem az illetékeseket — több buzsáki és táskái utastársam nevében is —, hogy minél hamarabb állítsák vissza a Balatonboglár-Táska járatot 16.40 vagy 16.55-kor, az élet úgyis a maga képére igazítja az indulási időpontot. Szűcs Márta Buzsák Amivel még adósak Június 6-án Budapesten, a Vértanúk terén a szülőmegye és a szülőváros, Kaposvár delegációja is részt vett a Nagy Imre emlékmű felavatásán illő létszámmal. Végre megvalósult az, amit külföldiek és külföldön élő magyarok szinte számon kértek tőlünk, hogy miért nincs még szobra Budapesten Nagy Imrének. Göncz Árpád államfő avató beszéde bölcs, tényfeltáró, mértéktartó, de ugyanakkor igazi 56-os méltatás volt. Kiállás 1956 szellemisége, a jeles napok ma már vitathatatlan történelmi . jelentősége mellett. Hosszú időnek kellett eltelnie, mire eddig eljutottunk. Már az is elgondolkodtató, hogy az emlékmű-együttes megvalósításához emigráns magyarok anyagi segítségét kellett kémünk. Jelzés értékű az is, hogy egy rabtársunk, az államfő mondta el az avatóbeszédet. A megbékélésről is szólt, amely az egyre fogyatkozó, idős, beteg 56-os meghurcoltak és a diktatúra alatt hatalmon lévők között végre be kell hogy következzék. Elgondolkodtam. Való igaz, hogy egyszer pontot kell tenni e szomorú korszak végére. Ugyanakkor észembe jutott a Nagy Imre per anyagából kiemelt dokumentum. Ez teljes egészében még nem „publi- kus”, de Nagy Imrének az utolsó szó jogán 1958. június 15-én elmondottak szavait érdemes felidézni: „Kétszer próbáltam megmenteni a szocializmus szó becsületét a Duna völgyében) 1953-ban és 1956- ban. Ebben először Rákosi, másodszor a Szovjetunió egész hadserege akadályozott meg. E szenvedélyekből és gyűlöletből szőtt perben életemet kell adnom eszméimért. Szívesen adom. Ezután, amit önök csináltak belőle, úgysem ér semmit. Bizonyos vagyok benne, hogy a történelem el fogja ítélni gyilkosaimat. Csak egy dologtól borzadnék, ha gyilkosaim rehabilitálnának.” Nos, erről van szó. Rajkókat valóban ugyanaz a párt nómenklatúra temette újra 1956 október elején, amelyik kivégezte őket. 1956 után szörnyű bosszú következett. A hatalom megszállottjai mindent megtettek, hogy elmenjen mindenkinek a kedve a felkeléstől — örökre. Most már csak az a kérdés, hogy a meggyötört és sokszor betegen, nyomorban élő ’56-osoktól ki kérjen legalább bocsánatot? Vagy a ,,tettes”(ek) ismeretlen(ek)? A magam véleményét mondom: Az 56-os meghurcoltak- nak elég lenne a bűnösök megnevezése és a nyilvános megkövetés. Jómagam hajlandó lennék örökre elfelejteni, hogy milyen körülmények között deportáltak 1956 novemberében a Szovjetunióba, a pufajkásoktól elszenvedett félig nyomorékká verést, az internálást, a börtönt, a további konzekvenciákat. De ez a minimum! Ezzel még adósak megkínzóink a forradalom és szabadságharc 40. évfordulóján is. ennek a sokat szenvedett országnak igazi, belső békére van szüksége. Meggyőződésem, hogy a két elvárás teljesítése (megnevezés, megkövetés) nagy lépést jelentene a hőn óhajtott nemzeti egység felé. Ujságh Tibor 56-os elítélt Legfelsőbb bírósági ítéletszám: Bf. II. 44/1958-57. Nekrológ egy fenyőért Amikor elsuhantam előtted, áramütésként ért a felismerés: nem vagy többé. Téged, akit egy évszázad nyári zivatarjai és téli förgetegei edzettek izmos óriássá, ott feküdtél feldarabolva, tehetetlenül a porban — sorsod beteljesedett. Hóhéraid nem tudják, Te voltál annak idején a mérce, a szempont. Azok az épületek, amelyeket a lábodiak csak orvoskombinátként emlegettek némi lokálpatrio- tista túlzással a tervezőmérnök rajzasztalán, úgy kerültek kialakításra, hogy az épületek tengelyének metszéspontjában Te álltái, büszkén, messze néző tekintettel. Egyetlen gally a koronádból többet ér, mint a körülötted álló épületek összessége, technokrata világunk szüleményei. Mikor értik meg az illetékesek Le Corbusier mondását: száz emeletes épület készítéséhez csupán pénz, száz éves fához száz tovatűnt esztendő szükséges! Erdőgazdálkodásról folyik a csevegés a képernyőn. Gyakorló erdőmérnökként megöregedett őszhajú úr adatokat sorol, szívszorító adatokat. Magyarországon a termőterület 33-35 százaléka volt az erdő a két világháború között, de a Kiegyezés előtt ennél is jobb volt az arány. Ma ennek a fele talán az erdőkészletünk, ám a savas esők, a vírus és a gombabetegségek, az emberi mulasztások tovább felezik ezt a kétségbeejtő arányt. A riporter, aki a kerékasztal beszélgetést koordinálja, közbekérdez: „úgy gondolom, hogy azonnali, kormányzati interveniálásra lenne szükség?!” Terveznek ilyet? A válaszra nem figyelek, a beszélgetés eddig is inkább tűnt a süketek párbeszédének, mint egy konstruktív jövőképet felvázoló szakmai disputának. Aki beutazta Ausztriát, jól tudja, hogy az ország szinte egy egybefüggő erdő. Mit csinál az erdővel az osztrák? Ápolja! Soha sehol nem láttam tarvágást! Karbantart, tisztít, de nem irt! Innen viszi a Frikus feliratú kamionok százaival évek óta! Kétségbeejtő látvány, hogy a rakomány szép lassan átalakult. A régebbi hasított rönköket felváltotta a fel- karnyi vastagságú fatörzs, jó, ha van a metszlap átmérője 20 cm. Ennyit az erdő- gazdálkodásról. Az elmúlt években a községünk vasúti pályaudvarán szerelvényszám várt berakodásra a környékben kivágott, zömében származási papír nélkül, jó pénzért gazdát cserélő diófa rönk. A diófák szisztematikus meggyilkolásában világelsők vagyunk. Húsvétkor lefényképezem a diósbeiglit, ennyivel feltétlen tartozom az unokáimnak, mert ha nem ehetik, legalább nézhessék. A fényképet. Nálunk a községi elődeink fasorokat varázsoltak az utcákba. Kivétel nélkül diófa volt valamennyi. Aztán jött egy főokos, kitalálta, hogy van közte beteg, és egy hétvégén, olyan hétvégen, amely rémálmomban se jöjjön elő, a község megkérdezése nélkül elfektetett a styl- brigád hatszáz diófát. Tegnap közölte a televízió, hogy Afrika sivatagosodig a Csád tó víztükre a 20 év alatt tizedére csökkent. Az ok: nem megfelelő talajművelés. Nézem a térképet, nincs is messze Csád. Ki mondja meg nekem, meddig lehet büntetlenül „elsivata- gosítani” környezetünket? ki mondja meg nekem, kik azok az „ítészek”, akik fity- tyet hányhatnak a józan ész még józanabb diktátumainak? Valamelyik művében Mikszáth azt írja, hogy akinek a Jó isten hivatalt adott, észt is adott hozzá. Kálmán bátyám, Kálmán bátyám! Lehet, hogy tévedtél? Dr. Huszár Zoltán Magasak a vonatlepcsok Az az érzésem, hogy a MÁV nem gondol az idős, fájós lábú emberekre. Pedig van, amikor nekik is utazni kell. Mostanában többször utazom Kaposvárra, de segítség nélkül nem indulhatok, mert nem tudom a fájós lábamat fölrakni a lépcsőre, olyan magasan van. Minden utamra velem kell jönnie valakinek, aki fölsegít. Ha egy lépcsőt tennének lejjebb is, biztos, hogy könnyebb lenne a felszállás. Ehhez kérem a segítségüket. Id. Harangozó Lászlóné Kisbajom, Kossuth u. 91. A gyermeknapból nem szabad üzletet csinálni Szatmári Gábor Gyermeknapi bosszúságok címmel megjelent írására kívánok reagálni. Mint önkormányzati képviselő és mint szülő is teljesen egyetértek Szatmári Gábor soraival. Képviselőtársaim nevében is köszönöm, hogy kételkedett abban: ilyen buta döntést hozott volna a képviselő-testület, illetve a polgármester. A gyermeknapból sehol a világon nem szabad üzleti ügyet csinálni. Sajnos, a vásártéren ez előfordult. Ezért az erkölcsi felelősséget a vásártér üzemeltetőinek kell felvállalniuk. Szerencsére a városban másutt is voltak rendezvények, amelyek méltóak voltak a gyermeknap hagyományaihoz és céljaihoz. Köszönöm a Somogyi Hírlapnak, hogy tájékoztatta erről a város közvéleményét, mert így ebben az egyszerű kérdésben teljesen világossá válhatott a felelősség kérdése. Sajnos, néhányan akkor is az önkormányzatra hivatkoznak, amikor ők hozzák a döntést. Paksi Lajos Kaposvár Zsebmetsző bogiári vendéglátás Balatoni tartózkodásaim idején rendszeresen olvasom a Somogyi Hírlapot. Bogláron már háromszor voltam, legutóbb május 16-26. között. A feleségemen kívül két svájci horgász kollégám is eljött, hogy fogasra horgász- szunk. Privát helyen szálltunk meg, ahol vitorlás is rendelkezésre áll. A megegyezés szerint kifizettük a szállást, az étkezést és a vitorlás személyenkénti megállapodott díját. Ez eddig rendben is lenne. A szállásadó viszont tíz nap alatt négyünk által elfogyasztott italt állítólag nem írta fel (?), hanem ezért külön naponta és személyenként 18 DEM-nek megfelelő svájci Frankot kért (négy személyre naponta 72 DEM csak az ital, 10 napra 720 DEM.) A tíz nap alatt négyen kb. 15 liter bort ittunk meg ebédhez és vacsorához, kb. másfél liter Unicumot és összesen hat üveg balatonboglári habzóbor lett felbontva a horgászati kirándulások alkalmával. Egy jól menő étterem árait figyelembe véve (Tűim, Alsóbélatelep) ez az egész fogyasztás 13 300 forintba kerülhet, azaz 130-140 DEM. Tehát itt ötszörös éttermi árat kellett az italért fizetni! A Bogláron lakó házigazdánk — a nevet kérem, ne közöljék — kihasználta az alkalmat, hogy két horgász kollegám a vitorlásról való horgászat miatt rá van utalva. Miután a számlát három nappal az elutazás előtt kifizettük, ezután szemtelen megjegyzéseket tett, az edényeket az asztalhoz vágta, balról az orromat súrolva szolgált fel csak azért, hogy ingereljen. A svájci kollégák a magyaros ételekre voltak kíváncsiak, de a fizetés után már paprikáskrumplit csinált debrecenivel. Sőt azt ajánlotta nekünk, hogy többet be se tegyük a lábunkat Boglárra. Szándékomban volt az itteni egyesületen keresztül évente kétszer 4-5 személlyel Boglárra horgász kirándulást szervezni. De vendéglátónk csak a mára gondol. Az ő mottója: úgy becsapni és hülyének nézni bennünket, ahogyan csak lehet. Az élet kemény, csak így lehet munka nélkül és gyorsan nagyobb pénzt keresni. Számlát nem kértünk, mivel akkor a „szegény embernek” állítólag 25 százalék adót kellene fizetni. Kettős állampolgár vagyok, 23 éve élek Svájcban. Már jó ideje többször a szülőföldemen töltöttem a szabadságomat. A világ sok táján is megfordultam, de ehhez hasonló szélhámossággal, mint amit Bogláron tapasztaltam, még sehol sem találkoztam. Eugen Majerszky Staffelackerstr 33/234. CH-8953 Dietikon Schweiz I
