Somogyi Hírlap, 1996. június (7. évfolyam, 127-151. szám)

1996-06-15 / 139. szám

12 SOMOGYI HÍRLAP SZÍNES HÉTVÉGE 1996. június 15., szombat Gróf Somssich Pongrácz hetvenhat évesen egyetemen tanul és oktat Fényképezőgéppel vadászik „Hét éve küzdők, hogy emberhez méltó körülmények között nyugodjon a családom fotó: kovács Tibor Ki ültette ezeket a fákat? — kérdeztük gróf Somssich Pongrácztól, aki újra haza­jött Hetesre. Nemcsak az is­kola névadóján jelent meg a Somssich-leszármazottak- kal. A Kaposvári Polgári Kaszinó vendége volt, meg­nézte a szarkavári mauzó­leum maradványait, s el­mondott egy csendes imát a kápolnában. — A nagy platánokat nem tu­dom, ki ültette. Nagyapám vagy a dédapám. A fenyősort apám születési évében, 1874- ben ültették. Jó látni, hogy nem vágták ki őket, s ilyen óriássá terebélyesedtek. — Ötvenkét éve hagyta el Somogyot, de már itt is szen­vedélyes vadász volt. Húsz évet Afrika szívében töltött; erről élvezettel számol be könyvében. Most is űzi ezí a sportot? — Akkoriban több volt a vad, kevesebb az ember. A va­dászat valóban sportot jelentett nekem. Afrikában nem kedvte­lésből vettem vállamra a pus­kámat, hanem azért, hogy a hatszáz munkásomat ellássam hússal, és itt-ott egy jó trófeát találjak. Azt hiszem, ma a va­dászat már nem sport, hanem üzlet. Én inkább már csak a fényképezőgépet használom, mert a vad megközelítése ép­pen olyan élmény, mint a tró­fea. Ennek még egy előnye van: az exponálás után a vad életben marad. — Somogybái hova vetette a sors? — Először Bajorországba, ahol 1946-ban elfogott a hon­vágy, és visszajöttem; gondol­ván: se politikával nem foglal­koztam, se nyilas nem voltam, s ha már elvették a vagyonúnkat — gondoltam —, legalább munkásként újra hazajöhetek. Sajnos ez naiv elgondolás volt, mert azonnal letartóztattak őse­imre hivatkozva. Bíróság előtt sose álltam, mert sikerült leug- ranom a vonatról. Két hónap múlva aztán rájöttem: csak má­sodrendű polgárként élhetnék Magyarországon. így meg nem akartam. Kimentem Belgi­umba, ahol istállósfi úként kezd­tem, de voltam eladó is. Később felvettek az egyetemre. Trópusi agrármérnöki diplomát szerez­tem. 1948-ban egy munkát vál­laltam Afrikában. A vadonban dolgoztam, jutafelvásárlással kerestem a kenyerem. Mivel ott nem volt iskola és a fiaimnak tanulniuk kellett, átkerültem Kelet-Afrikába, a Tanganyika tó partjára egy kávéexport cég igazgatójaként. Kenya, Uganda, Ruanda környékén töl­töttem tíz évet. Innen ismét Belgiumba vezetett az út; egy acélipari cég igazgatói székéből mentem nyugdíjba. — Nyugdíjasként egye­temre jár. Mit tanul? — Aktív életem során azt csináltam, amit kellett, most pedig azt, amihez kedvem van. A leöweni egyetemen fényké­pészetet, grafológiát tanulok és a nemzetközi kapcsolatok épí­tését. Ez utóbbi tantárgyból a tanár néha megkér, hogy én tartsam az előadást. — Minden bizonnyal figye­lemmel kíséri a magyar me­zőgazdaságot is. Hogy véleke­dik a hazai viszonyokról? — Nehezen tudok véle­ményt mondani. Nem ismerem a magyar mezőgazdaság va­lamennyi mutatóját, hiszen nem élek az országban. Annyi azonban bizonyos: nehéz lehe­tett az átállás a kollektív gaz­daságból a privát gazdaságra. Annál is inkább, mert szerin­tem Magyarországnak a föld­műves osztály volt a gerince. Akármilyen szegény is volt egy földműves, a saját birto­kán úr volt. Két generáció alatt tönkretették ezt az osztályt. A fiatalok már nehezen fogadják el, hogy nekik a hétvégén is az állatok mellett kell maradniuk. Inkább szabadabb munkahe­lyet választanak. A hajdani földműves, földet szerető szel­lem kihalt Magyarországon. Hogy miként alakul ki a mos­tani mezőgazdaság? Nem tu­dom, de a fiataloknak nyelve­ket kell tanulni, utazni, meg­nézni, hogy csinálják ezt nyu­gaton, ahol nagyobb a hektá­ronkénti termés. Európának egyébként a mezőgazdasági túltermelés a legnagyobb prob­lémája. Nem tudják, hogy mit csináljanak a rengeteg felvásá­rolt vajjal, tejjel, gabonával. Idehaza is csak olyan mező- gazdaság virágozhat, amely megtalálja azt a terméket, amire pillanatnyilag szüksége van a piacnak. — Nagyapja nevét vette fel a hetesi iskola és óvoda. Milyen együttműködést kíván kialakí­tani a tantestülettel Tudja-e segíteni az intézményt? — Nem vagyok milliomos. Nekem amim volt Magyaror­szágon, azt elvették. Ahogy mi erdélyi iskolákat és kórházakat segítünk, megpróbálhatnánk itt is, de előbb össze kell kö­nyörögni a holmit, meg kell magyarázni az adakozóknak, hogy milyen szegényeknek kell. Ha sikerül meggyőzni őket — akik gyakran vágják a fejünkhöz: igen ám, de másutt sokkal nagyobb a szükség —, akkor az adományt 1500 km- ről el kell küldeni. — Újra megfordult Szar­kaváron. Milyen érzésekkel távozott ősei mauzóleumából? — Hét éve küzdők, hogy emberhez méltó körülmények között nyugodjon a családom. Egy három kilós dosszié vem tele az iratokkal. Először egy 10 ezer márkás ajánlatot kap­tam. Ezt még a családunk ösz- szeadta volna, de amikor rész­letes költségvetést kértem, ak­kor kaptam kettőt is. Az egyik 600 ezer, a másik egymillió márkás volt. Azt hiszik, ha va­laki külföldön él, azt be lehet csapni. Egy éve Budapestről jött a levél a vagyonkezelőtől azzal a szöveggel: kegyeleti okokból hajlandók megadni a mauzóleum területének ingye­nes használati jogát. Azzal a feltétellel, hogy saját költsé­gemen restauráltathatom, és oda bárki szabadon bejárhat majd. Ez azt jelenti: amit tő­lem jó állapotban elvettek, és negyven év alatt tönkretettek, azt rendbe hozathatom, de már nem az enyém, s tehetnek mellé akár Coca-colás pavilont is, és mutogathatják boldog­boldogtalannak. Én ezt köszö­nettel visszautasítottam. Egyébként sokan kíváncsiak arra, honnan jöttem. Én vi­szont nem merem ideküldeni a turistákat, mert ha látják azt a vandál pusztítást, akkor meg­lesz a véleményük Magyaror­szágról. Lőrincz Sándor Létrejött az Új Nemzeti Színházi Alapítvány Nyilvántartásba vette az Új Nemzeti Színházi Alapítványt a Fővárosi Bíróság. Az alapít­ványt ötvenöt ismert hazai, il­letőleg határon túli személyi­ség a múlt év decemberében hozta létre társadalmi szerve­zetek támogatásával. Célja az új Nemzeti Színház - az össz- magyarság Nemzeti Színháza - felépítése ügyének számon­tartása, a kijelölt Erzsébet téri helyszín és a korábbi közada­kozásból származó pénzva­gyon rendeltetésszerű felhasz­nálásának elősegítése, tör­vényjavaslat kezdeményezése az új Nemzeti Színház felépí­téséről, funkciójáról, rendelte­téséről, társadalmi és közjogi státusáról. Az alapítvány 15 tagú kuratóriumot választott. A testület elnökévé Szűrös Mátyás országgyűlési képvise­lőt, ügyvezető elnökévé Csá­szár Angela színművészt, a budapesti Nemzeti Színház tagját választották. Talmi-forradalmi Innen nincs tovább. Ennyi. Mást, többet, jobban a világról és benne az emberről elmon­dani nem lehet. Ezt érzem min­dig, ha valami igazán nagy do­log történik színházban vagy filmen. A következő pillanat­ban aztán a katarzis szépen, jólnevelten művészi élménnyé, fakó emlékké materializálódik, lenyeli a történelmi kübli. És kezdődik minden elölről. A világ és benne az ember frankón ismételgeti önmagát. A história híróként dolgozik, újabb és újabb papírlapokat fűz a krónikus krónikások internet öntudatába, mítoszokat és le­gendákat kreál csip-csup forra­dalmakból, bálványokat, szen­teket a halandó kalandorokból. Mohácsi János rendező és a Csiky Gergely Színház társu­lata jótékony illúziórombolásra vetemedett, amikor színpadra állította Tom Paine, amerikai independent mozgalmár és francia import forradalmár ta­nulság nélküli történetét. Em­berül igyekezett láttatni és be­széltetni (amint tette Shakespe­are-, Schiller-, Dürrenmatt- és Kálmán Imre-feldolgozások kapcsán), és tessék, megint mi lett a vége!: esendő, olykor szimpatikusán szánalmas fa- jankókat fabrikált a forradalmi agyizomkolosszusokból, vélet­lenszerűségükben is megkapó kelj-fel-jancsikat a középkor­végi sötétségben gyertyát gyújtó géniuszokból. A kaposvári Tom Paine-ben minden benne van, amit itt és most, Magyarországon, magyar ésszel fel lehet fogni abból a megannyi szennyből és sze­métből, aminek a csíráját egy­kor a teremtés vagy teremtődés elültette a legnagyobb agyú, legértelmesebb lénységben: az emberben. Önökben, bennetek, (bennem nem.) Dobódik a kér­dés, miben más ez az előadás, mint a többi, hiszen a játék itt is játék, ahol adott egy csomó hi­székeny, hinni-akaró néző. A válasz a munkastílusban rejte­zik, ami szerintem nem más, mint a Kaposvár-jelenségként aposztrofált Színház: a kapos­vári színházcsináló ugyanis sa­ját csodálatosan keserves vagy éppen zavarbaejtően boldog életéből építkezik. És nem a művészet szentségétől áthatott, elvakult tisztelettel kezel egy drámát, hanem úgy, hogy az egyszersmind fel is támadjon poraiból. Paul Foster szerző, ennek alárendelte magát a tör­ténet és az egyéniségek arculat- tervezését a társulatra bízta. Moháék pedig visszaéltek a le­hetőséggel, és színházat csinál­tak, jót. Ahol Szűcs Edit jelmez- és Khell Zsolt díszlettervező eszméletlen találékonysággal úszkál a kreativitás gyönyöré­ben; ahol képzeletben még a nemrég elhunyt Fuchs László is előmosolyog dús szakálla mö­gül; ahol Kelemen József, Né- medi Árpád, Pál Tibor, Bodor Erzsébet, Tóth Eleonóra, Serj Egyed és Tóth Géza (a sor nem teljes) alakítása szabódhat re­mekbe; ahol a kellékes-sirály- hajóhajtók, Kiss (Húsztóti) Ist­ván és Szűcs (Szúnyog) Zoltán is elemében lehet; és ahol a ma­gamfajta monty-pythonisták is odalehetnek a gyönyörtől. Az előadást amúgy, hogy va­lami megdöbbentőre ragadtas­sam magam, színészek játszák. Tom Paine nem szerep, ha­nem ő Kovács Zsolt, a kiváló kaposvári színész, a szerepek arca egyszersmind a színpadon lévő szereplő arca. A függet­lenségi mozgalom vagy a fran­cia forradalom itt olyasvalami, amit óvodás fiam naponta megvív a neveidében, és amit mindenki naponta megharcol (piti kis csaták ám ezek) a hiva­tal, a kormány ellen. Történik mindez a waldeni Henry David Thoreau fejével gondolkodva, a polgári engedetlenség iránti kö­telességből. E sorokból már- már úgy tetszik, az előadás minden vágya, hogy megváltsa a világot. Pedig mi sem áll tőle távolabb, mint az efféle botor­ság, amikor igényes szórakozta­tással is szolgálhat magának, közönségének. Végtére is, a Tom Paine véres dráma, ferge­teges vígjáték, furmányos pamflet egyazon időben és tér­ben. Olyasvalami, mint az élet: undorító és imádnivaló. És minden, ami a kettő kö­zött van. Balassa Tamás Kovács Zsolt és Kelemen József a próbán fotó: török anett Sokan jönnek ide kirándulni Másfél éve új falu született So­mogybán: Kaszó. Az egykori Kaszópuszta, Darvaspuszta, Kanizsaberek, Bükkpuszta és FOTÓ: KOVÁCS TIBOR Bördec 176 lakója önálló ön- kormányzatot választhatott. Az addig Somogyszobhoz tartozó település polgármestere Végvári Kaszó kaput nyitott a világra Jenő, a Kaszó Erdőgazdaság Rt vezérigazgatója lett. Miként él az önállósággal Magyarország talán legszebb környezetű apró­falva? Végvári Jenő szerint ismerni kell a település történetét ahhoz, hogy valaki megértse, mit is je­lent Somogy legfiatalabb telepü­lésének lenni. Az egykori Ho­henlohe birtokot negyvenöt után államosították. Húsz évig tulaj­donképpen semmi különös nem történt. Az erdőgazdaság akkori vezetője, dr. Kiss István meg­érezte, hogy jó mecénás hiányá­ban nem tudnak előre lépni. A segítséget az akkori katonai ve­zetéstől kapta meg. Ez persze azt is jelentette, hogy Kaszó zárt te­rület lett. Egészen 1989-ig, ami­kor eltűntek a kerítések, s a gaz­daság meg a központja megmu­tathatta igazi arcát a nagyvilág­nak. Akkor már állt a vadászház, a pilóták regeneráló központja. A minisztérium sokat tett a terü­let fejlődéséért. — Amikor lehetőséget kaptunk arra, hogy kinyissuk Kaszó ka­puit, elgondolkodtam azon, hogy miért ne intézhetné önál­lóan a dolgait ez a település — emlékszik vissza a vezérigaz­gató-polgármester. — Jó másfél éves előkészítő munka után elér­tük, hogy önálló településnek ki­járó címet kaptunk. Hogy mit je­lent ez? Az erdőgazdaságot és a települést nem lehet kettéválasz­tani. A cég haszna teszi lehe­tővé, hogy a falu gyarapodjon. Korábban négymillió, ma hat és félmillió forinttal gazdálkodha­tunk. Ennek nagyobb részét el­viszik a környékbeli iskolák: Somogy szob, Nagyatád és Csurgó. Naponta negyven gye­rek jár innen iskolába. A gazda­ság mintegy szolgáltatásként felvállalta, hogy ingyen szállítja őket, de ez sokba kerül. Ezért is örültünk az iskolabusz akciónak. A kistelepüléseknek nagy segít­ség ez. Azt persze nem tudjuk, hogy nyertünk-e. Nagy szükség lenne rá. Vannak gondjaink. Darvaspusztán még mindig nincs egészséges ivóvíz. Az idén a DRV, az OTP és az rt összefo­gásával szeretnénk kutat fúrni. Itt Kaszóban csak részben meg­oldott a csatornázás. Erre is köl­teni kell. Egyszer azt mondtam valakinek, hogy Kúszó Nagy­atád zöld szíve. Azóta rajtunk ragadt a jelző, de nem ok nélkül. A városból sokan jönnek ide ki­rándulni. Azt szeretnénk, ha egyre többen ki is költöznének. Ehhez persze előbb meg kell te­remteni a feltételeket. Építkezni csak akkor lehet, ha vannak megfelelő közművek. Végvári Jenő szerint Kaszót egyre többen ismerik és szeretik meg. Ahhoz, hogy Kaszó fejlőd­jön, az is kell, hogy növekedjen a lélekszáma. A Költözz ki a vá­rosból! szlogen persze nem elég. Meg is kell tartani az embereket. Ezért is fordítanak nagy gondot a gyerekek taníttatására. A gon­dozott utcákkal, virágos terüle­tekkel azt akaiják elérni, hogy a kaszóiak valóban magukénak vallják a települést. A polgár­mester-vezérigazgató azt mondja, hogy az önállóság első másfél éve arra volt jó, hogy megalapozzák a következő éve­ket. Nagy Jenő

Next

/
Oldalképek
Tartalom